Ilyet alkotott a legendás L'Art Pour L'Art a Budapesti Nyári Fesztiválon

NOOORMÁLIS?!

Valószínűleg nem, mert ilyen műsort úgy nevezett "ép ésszel" összerakni szinte lehetetlen. De jól is van ez így: míg a társulat tagjai kitűnően mulattak, a közönség sem unatkozott: egész este nevettünk, s a bolondságért, valamint a megfejthetetlen, sőt, utánozhatatlan hülyeségért ezer köszönet a jó öreg Naftalin Ernőnek, Besenyő Pista bácsinak, és persze a többieknek is. Ismét felejthetetlen este részesei lehettünk, egy szokatlanul hideg nyári estén.

Kitűnő előadást láthatott az, aki múlthét szerdán a hideg ellenére is a Városmajor szabadterét választotta: a L'art Pour L'art tagjai ugyanis hivatalosan és hivatásosan bolondak, persze csakis a szó legjobb értelmében – s azt hiszem ezt egy este alatt (újra) be is bizonyították. Ennek a fergeteges tulajdonságuknak – mármint az eszementségnek - köszönhetően egy komplett, műfajilag megfejthetetlen, stílusában hál'istennek behatárolhatatlan darabot kaptunk. Amolyan kabarét, de mégsem. Hiszen a Postás megeszi a leveleket, minden volt, csak nem megmagyarázható. Éppen ezért joggal kérdezhette a darab minden szereplője, hogy egyáltalán "normális"? És igen, lehet, hogy mégis az. Hiszen végül a kavalkádban is történet szövődött a jól ismert mesébe, s a már sztárnak számító karaktereket újabb komikus szereplők cserélték, majd megint a kedvenc arcok jöttek elő. A "mesék" viszont újak voltak, nyitva hagyva a kvázi egyértelmű és persze csupán költői kérdést, hogy hogy lehet ennyi hülyeséget, s egyben (mégis értelmes) marhaságot összehordani? A Postás megeszi a leveleket ugyanis egy tökéletesen össze- és odaillő poénokkal teli, megkérdőjelezhetetlen helyzetkomikummal ragasztott est volt. Csak ámultunk – ha volt időnk a röhögés közben.

De minek is meséljem, ezt látni kell, ezen ott kell lenni..

/ko

Itt a bőrönd, hol a bőrönd?

A főszereplő, Bertrand Barnier még javában az igazak álmát alussza, mikor a történet elkezdődik. Valószínűleg még ébredése pillanatában sem sejti, hogy egy délelőtt alatt képes többször is felfordulni az ő kis rendezett polgári élete. Persze senki nem mondta, hogy könnyű egy huszonéves lány apjának lenni.

Fotó: Szalontai Gabriella

Az alaptörténet nem éppen meglepő: fiatal lány, aki már férjhez akar menni, de a szülei nem engedik akárkihez, ezért elhatározza, hogy rászedi őket, és azt mondja, hogy terhes, csak hogy végre elmehessen a szülői házból. Ez persze így túl egyszerű lenne. Felbukkan Bertrand Barnier egyik alkalmazottja, aki feleségül kéri annak lányát. Viszont nem az igazi Barnier-lányt, mert akiről azt hiszi, hogy a főnöke gyermeke, az igazából csak kitalálta, hogy ő a szappangyár örököse, hogy ne nézze le őt a férfi. Ilyen bonyodalmak között indul a fordulatos, vicces és könnyed nyáresti színdarab.

A szereplők egytől egyig ezekre a karakterekre lettek teremtve: az igazgató, aki a saját családjában éppúgy meg akarja mondani, hogy kinek mit kell tennie, mint a gyárban, mégis mások irányítják, és kijátsszák az éberségét. A naiv, de leleményes lány, aki a folytonos nyalókaszopogatásával az őrületbe kerget, és a hisztirohamaitól is a falra lehet mászni, viszont szerepében zseniálisat alakít. Az anya belépője „operettes”: zene indul, a „bárónő” lesétál a lépcsőn, férjével ejt egy könnyed táncot. Igazi butácska gazdag feleségnek tűnhet, mégis a férjét tartja szánni valónak. Egy nagyszerű mondattal ki is fejezi minden gondolatát vele kapcsolatban: „Van egy olyan érzésem, akárhányszor kinyitod a szád, hogy nem vagy normális.”

Két és félórányi élvezhető darabot kap a néző. Nem boncolgat nagy gondolatokat, mégis mindenki megtalálhatja benne a „számítását”. Nekem ez a fordulatos cselekmény, aminek már a háromnegyedénél tudod, mi okozza majd a bonyodalmat, de a történetet csak végig kell játszani. Hazugságok, bőröndcserék és búvóhelyek között a végére minden a helyére kerül, mindenkiről kiderül, hogy kicsoda valójában, és mindenki megtalálja a maga párját. Igazi happy end.

Fotó: Szalontai Gabriella

Zs@n

„Utálok félni!”

Hernádi Judit legújabb előadása, a Happy Ending négy rákbeteg nő összefonódó története, amely Budapesten a Nyári Fesztivál programjában debütál augusztus 21-én és 22-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A különös, táncos zenés előadás kapcsán a színésznővel beszélgettem: életről, halálról.

Mennyire nehéz azonosulni egy ilyen szereppel?

Azért borzasztóan nehéz, mert vannak olyan dolgok, amelyekkel az ember nem akar teljes mértékig azonosulni. Én például nem szeretném beleélni magam, hogy halálos betegségem van. Ha nagyon mélyen átélem, akkor fölmerül, hogy hátha egyszer csak annyira elképzelem, hogy úgy maradok. Viszont gyilkolnom sem kell ahhoz, hogy egy gyilkost el tudjak játszani. Van ugyanis egy olyan dolog, amit úgy nevezünk, hogy „művészi mintha”. Sajnos azonban bármelyik pillanatban belekerülhetünk hasonló szituációba, mint amiről a Happy Ending szól: érintettek lehetünk, vagy szembe találkozhatunk beteg emberekkel, és ebből tapasztalatot meríteni a szerepformáláshoz.

 

Fotó: Takács Attila

 Lelkileg mennyire megterhelő a darab?

Úgy gondolom, hogy nagyon fontos erről a témáról beszélni. Kikerülhetetlen dolog. Aki megszületik, az tudva való, hogy meg is hal. A mi világunk, a modern európai felfogás elhatárolódik ettől, és nem nagyon szeretünk erről beszélni. Se az elmúlásról, se az öregségről. Mintha az értelmetlen tagadás lenne a megoldás.

A tabufeszegető előadás vajon segít, vagy inkább még jobban megijeszt?

Szerintem nem ijeszt meg. Gergye Krisztián rendezésében egy látványos, táncos előadást láthat a közönség, lazán kapcsolódó jeleneteket számos feloldással. Különös az előadás világa, és egyáltalán nem sokkoló. Ezen kívül a Happy Endingben arról van szó, hogy az embernek lehet, és van is választása. Hogy szabadon dönthet arról: hogyan él, és hogyan vesz búcsút az élettől. Nem kell feltétlenül kiszolgáltatnunk magunkat mindenféle végnek.

Fotó: Takács Attila

A hétköznapokban mennyire foglalkoztatja ez a téma?

Nem félek a betegségtől. Ez lehet rossz és jó is, nem tudom megmagyarázni, miért nem félek. Nem azért, mert azt gondolom, még nem jöhet el a vég. Talán éppen azért, mert tudom, hogy bármikor jöhet. Ez a darab arról is szól, hogyan kell tudni örülni a mának. Ha ugyanis az ember folyamatosan azzal foglalkozik, hogy mi lesz holnap, akkor nagyon gyorsan bekövetkezik a nap, amikor meghalunk. A pillanat, amiben élünk, az megfogható, átélhető, és még a miénk. Holnap aztán bármi történhet.

És az élet megy is előre. Az öregségtől sem fél?

Ha félek, ha nem, mindegy, a dolgok akkor is megtörténnek. Másfelől pedig utálok félni. Mindig is utáltam. A szükségszerűen bekövetkező dolgoktól való szorongás persze más kérdés. Azoknak inkább elébe megyek. Van egy teóriám: ha valami üldöz vagy nyomaszt, megfordulok, egy lépést hátrálok, és szembe nézek vele. Ez az emberek többsége nem teszi meg. Pedig sokkal jobb, mint félni.

Fotó: Takács Attila

Kurcz Orsi

Aida-bemutató a Margitszigeten - Árulás és halálos szerelem

A halálos szerelem szívbe markoló tragédiájaként tartjuk számon Verdi zenedrámáját, az Aidát, melynek szövegkönyvét a régész Auguste Mariette feljegyzése alapján Antonio Ghislanzoni írta. Más nézőpontból akár a jó szándékú vagy a szenvedély kiváltotta árulás drámáját is felfedezhetjük benne.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mai logikánkkal kizárt, hogy a fogságba esett királylány, Aida az ellenség egyik katonájába, Radamesbe szeressen bele; sokkal inkább gyűlöletet váltana ki belőle egy ilyen közeledés. (Persze meggondolandó, hogy ha beláthatatlan ideig nincs más, csak ellenséges férfiú a láthatáron, akkor egy ifjú hölgy meddig tud felülkerekedni tomboló hormonjain.) A fáraó lányának, aki ugyancsak Radamesbe szerelmes, már inkább érthető a reakciója: gondolhatja, a halál elől inkább az ő karjába menekül imádottja. (Kérdéses persze, hogy miféle frigyet eredményezne egy efféle húzás.) 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az etióp király, Amonasro ténylegesen árulásnak érzi jobbágysorba jutott lánya vonzalmát az őt fogva tartó hatalom hadvezére iránt, aki ráadásul Aida hazája ellen támad. Viszont rossz a válasza a gyermekében dúló érzelmi zűrzavarra. Aidát cselre, valójában szerelme elárulására veszi rá, mikor arra kéri, hogy egy meghitt pillanatban szedje ki a férfiból az egyiptomi hadak mozgását. Radames egyrészt akkor dönt rosszul, amikor névleg elfogadja a fáraó lányának neki győzelmi jutalomként felajánlott kezét, holott másé a szíve. Másrészt akkor hibázik, amikor hadvezéri méltóságát feledve kifecsegi a haditervet. Talán Aida és Radames közös sziklasírban lelt halála is kivédhető lett volna, ha az akkora már uralkodóvá előlépett királylány nem Ízisz oltára alá lopakodik, ahová élve kívánják eltemetni szerelmét, hanem saját hadait indítja el Radames kiszabadítására.

Persze akkor hol maradna a dráma, Verdi nagyszerű operájának alapja?

Mindenesetre a csodálatos mű szabadtéri bemutatójának rendezésében, melyet a Margitszigeten augusztus első péntekjén és vasárnapján láttunk, nemcsak a káprázatos hangjukkal, de színészi játékukkal is kitűnő szereplőknek köszönhető, hogy a zenemű hosszasan foglalkoztatja közönségét. Továbbgondolásra késztetett Sümegi Eszter Aidája, a világ színpadain sok helyütt ünnepelt brazil-olasz tenor, Thiago Arancam Radamese, Palerdi András főpapja, Kálmándi Mihály Amonasrója, és sorolhatnám tovább.

Fotó: Szkárossy Zsusza

A monumentális díszletek Csikós Attila tervei nyomán képzeletben a helyszínre röpítettek, és időutazást is felkínáltak. Ötletes megoldásként a több méter magas trónus azonos volt Ízisz oltárával, alatta pedig az utolsó jelenetben feltárult a sziklasír. Az ügyes terv fölött egy ízben siklott el Nagy Viktor rendező figyelme: a fáraó fent álló leányának, noha szóban ezt mondta, nem sikerült a lent ünnepelt győztes hadvezér fejére illesztenie a babérkoszorút. Legfeljebb rádobhatta volna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A jelmezek éltek. Amint megmozdult az őket viselő énekes vagy táncos, a Vágó Nelly tervezte ruhák is bekapcsolódtak a játékba. A tervező, mint mindig, most is remekül játszott a kelmék színpadi hatásával, és jól ismerve az előadás mozdulatvilágát, egy-egy pörgés vagy széttárt kar a jelmezeket új formájában mutatta meg.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A hangskála minden regiszterében felcsendülő dallamok és tiszta énekhangok élményét a táncbetétek fokozták tovább. Fodor Antal koreográfus táncosaival együtt remekelt. De a statiszták, a térben megjelenő több száz közreműködő mozgását is sikerült úgy megkomponálnia, hogy az gyönyörködtető, az emlékezetbe bevésődő színpadképet eredményezzen.

Mátraházi Zsuzsa

Római vakáció - Egy csipetnyi romantika. Vagy mégsem.

Van az a pillanat, amikor nem bírjuk tovább, és kicsit félre kell tenni a komolyságot, a verseskötetet, vagy kikapcsolni a számítógépet, és elraboltatni magunkat a legelső szembejövő vígjátékkal: a tárgy pedig mondjuk, legyen most kivételesen a szerelem.

Fotó: Takács Attila

Tulajdonképpen kit érdekel, hogy kedd este van, ha pár órát a varázslatos Rómában tölthet az ember? Kérdésem persze jelen esetben kizárólag költői, pont annyira, mint az utazásunk, amely most sajnos csupán képzeletbeli volt – ám annál igazabbnak tűnt, éppen ezért élveztük a dolgot. A Római vakáció két órája ugyanis nem csak a nosztalgikus ötvenes évekbe repített vissza egy gondolat alatt, hanem egy kacifántos egynapos kaland emlékébe is belevont. Erre a pár órára így mindannyian kedvünk szerint álmodozhattunk, és büntetlenül barangolhattunk egy vad itáliai nap és egy huszonnégy órás minirománc erejéig.

Fotó: Takács Attila

Az Orlai Produkció előadása azonban még egy ilyen, vágyott átlagos kikapcsolódást is felülmúlt. A kiválóan válogatott színészgárda ugyanis az eredeti, legendás film hangulatát szinte tökéletesen adta vissza, kiegészítve az élményt egy izgalmasan megcsavart kerettel. Itt ugyanis nem csak, hogy a filmben jártunk, de az új látószög a film kulisszái mögé is engedett belesni. Két sztorit kaptunk tehát egy áráért, és minőségi humort, hiszen Hernádi Judit karaktere már önmagában is borsos áron eladható produkció lett volna, a darab helyzetkomikum-felelőseként. Mindezek ellenére hiába minden romantikus hangulat – a kérdés, hogy mi most rózsaszínfelhős vígjátékot láttunk-e –, nyitva maradt.

Egy a biztos: a Római vakáció minőségi limonádé, amit kifejezetten kikapcsolódásra teremtettek. Kukkolni pedig jó dolog, még ha a kilesett románc nem is igazi, és ha a boldog vég mégsem mindenkinek happy end. Mi, a közönség jól éreztük magunkat.

/koko

Emlékezni a legendára

Ma már szerencsére Budapesten igen sok zenei rendezvény van. Mivel gyakran csukott szemmel járok az utcán, majdnem elmentem a koncertjük mellett. Szerencsére az egyik legjobb barátom még időben szólt, hogy játszanak, ráadásul „Adios”, és még sikerült jegyet is vennem. A helyszínen többen már hiába próbálkoztak, telt ház volt.

A világzenei koncert pontosan kezdődött, és már az első percekben remek hangulatot teremtettek a zenészek.

Omara Portuondo csak a második órában lépett a színpadra, érkezését hatalmas tapsvihar és ováció üdvözölte. Nagyon helyes volt, az egyik számának kezdetén, amikor leült a zongorista mellé, viccesen konstatálta a mögötte nagy vásznon kivetített élőben közvetített önmagát a következő dalba való belekezdés helyett - ekkor már a zongorista rég elkezdett játszani és jött volna a belépője…

Ez már valóban egy búcsú koncert volt, de nem csak a pályájukat lezáró zenészeket láthattuk a színpadon. Emlékeztek. Megható volt, hogy a zenekar egykori, mára eltávozott tagjait a számok alatt képösszeállításokkal idézték meg.

Az est végén, miután elköszöntek, az amúgy is többször állva tapsoló közönségnek sikerült visszatapsolni őket a színpadra, és nem egy, hanem rögtön két szám erejéig. És ez még mind semmi. Már úgy tűnt, végleg kivonultak, színpadi lámpák és kivetítő ki, hangszerek le, közönségtér fény fel. Már-már lemondóan meg is indultak a nézők a kapuk felé, de továbbra is kitartott a lelkes taps. Így telt el néhány perc, és akkor a közönség legnagyobb örömére még egyszer visszatértek. Ilyet még nem láttam.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Buena Vista Social Club ezen az estén is jogosan kapta közönsége háláját.

Köszönjük, hogy itt jártak újra, itt jártak utoljára.

Akik ezen a napon a nézőtéren ülhettek, fognak emlékezni.

Sokáig.

Tukacs Emánuel Dávid / Kovács Zsuzsa

MERT NÉHA MUSZÁJ RÖHÖGNI - Kulturáltan rúgtunk ki a hámból

Kikapcsolódásra vágytam, hát megkaptam. A vígoperák a Városmajori Szabadtérin nagyot szóltak. Nem csak a zene, de a hahotázás is messze szólt. Be kell vallanom: pozitívan csalódtam, és minden „tiltakozásom” ellenére élveztem az estét. 

Őszinte leszek, kisebb előítélettel vágtam neki a péntek esti színházi túrámnak, holott szeretem az operákat. A vígopera fogalma mégis olyan komolytalannak tűnt számomra – valahogy nem fért össze a komédia sokszínű, de egészen egyedi műfaja és az opera előkelő fennköltsége a fejemben. Éppen ezért kíváncsivá tett a dolog. Most így utólag töredelmesen be kell ismernem: hatalmasat tévedtem. Igazi, ízig-vérig vígjátékot láttam, ráadásul egymás után kettőt is, megkérdőjelezhetetlen színvonalban, nem akármilyen zenei, szövegi és történeti körítéssel. Újra rá kellett, hogy ébredjek tehát: operára járni bizony életstílus. Nem is akármilyen. Kétszer kilencven percig élvezhettük a különleges bohózatot.

A csengő
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A két nagy olasz szerző művei, Donizetti A csengője és Cimarosa A titkos házassága klasszikus kabaré sztoriknak is beillenének. Ám pénteken még ennél is többet kaptunk. A valaha az úri közönség szórakoztatására született történetek egy budapesti nyári estén, immáron sokadjára, újra bizonyítottak: a több száz éves vígjátékok, a mai komikus filmek és kabaréműsorok ősei, a modern világban is megkérdőjelezhetetlenül megállták a helyüket. Izgalmasak volt a klasszikus szerelmi háromszög- va

gy éppen „még több szög” sztorik teljes kavalkádja, az egyszobás díszlet ellenére is. Kinek azért, mert magára ismerhetett, kinek azért, mert ha nem is saját mására, de rokonára vagy barátjára lelhetett a legjellemzőbb komikus karakterek gyűjteményében. Válogatni legalábbis, volt miből, az önkritikára pedig szépen lassan rá lehet érezni.

 

A titkos házasság
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A két szerző azonban még a jól ismert helyzeteken is csavart egy-egy marékkal, jókora adag humorral fűszerezve az életből vett anyagot. Így a titkos szerető sem az volt igazából, akinek képzeltük volna, a féltékeny szerelmes ifjú pedig Ludas Matyit meghazudtolóan leckéztette meg a vén vőlegényt. Tulajdonképpen az ismert karakterek meglepték az elkényelmesedett nézőket.

Nem is húzom tovább a dolgot, elégedett voltam, jól éreztem magamat. Azt hiszem, ennyi lenne a lényeg. Hazaérve pedig a bárgyú nővér dalát dúdoltam, és azt kívántam, bárcsak minden péntekem így telne.

koko

Formabontó újítás, tradicionális dallamok

Riogatás, mégpedig évtizedek óta nem csituló, hogy az opera válságban van. Látni kellett volna a Margitszigeti Szabadtéri Színpad óriási nézőterét, amely, mint barátoktól tudom, nemcsak azon az estén telt meg, amikor nekem volt szerencsém a Carmen-produkciót látni, hanem a másikon is!

Telitalálat volt a csodálatos, igazi Carmen-alkatú Rinat Shaham megnyerése a címszerepre. Joggal hirdették úgy a bemutatót, hogy ő a világ legkapósabb Carmenje. Ösztönös természetességgel énekelt, hangja szép tónusú, és még a legindulatosabb jeleneteknél sem vitte túlzásba a hangerőt, és közben játszani sem felejtett el. Vagyis a szerepet is átérzéssel formálta, megint csak túlkapások nélkül. Kihasználta a legösszetettebb színpadi műfaj, az opera minden adományát. Ő, meg a világ színpadain legtöbbet felcsendülő Bizet-opera jól ismert, akárhányszor szívesen hallgatott csodálatos dallamai varázsosak voltak.

A színlapot felsorolni hosszadalmas lenne, így csak a főbb szereplők közül emelem ki nem csupán udvariasságból, hanem kimagasló színvonala miatt legelőször Micaelát, vagyis Létay Kiss Gabriellát. De Escamillo is szépen szólalt meg Kálmándi Mihály baritonján, ahogy Don Joséként Kiss B. Atilla tenorja is. A Kesselyák Gergely vezényelte filharmonikusok szintúgy kitettek magukért.

Fotó: Kaiser Ottó

Az opera vélt válsága miatt aggódó színháziak előtt két út áll. Vagy maradnak a műfaj színpadi hagyományainál, bízva a közönség tradíciótiszteletében, és abban, hogy a zeneértő fiatalok gyakran sokkal maradibbak az éltesebb korosztályoknál, ragaszkodnak a megszokotthoz, vagy ott áll az operaelőadásra vállalkozók előtt a másik lehetőség: újítanak. Ez utóbbit világszerte és itthon is mind nagyobb előszeretettel követik. Nem ritkaság, hogy prózai rendezőre bízzák az opera színrevitelét, aki leporolja, letörölgeti róla az évszázados mázt, felfrissíti a produkciót. Ez történt most is: Oberfrank Pál kapta a rendezés jogát, és mai, modern Carment álmodott.

Csak az első percekben volt meglepő, hogy sehol semmi andalúziai jelleg, cigányos tarkaság, hogy mai szabású ruhát viselnek a szereplők, és a táncbetétek szokatlanok. Jó ötlet a nyitányoknak a játéktérbeli „holt idejét” valamiként mozgalmassá tenni. Attól, hogy ilyenkor nem statikus a színpad, nem terelődik el a figyelmünk a Bizet-dallamoktól. Vagyis nem vagyok ellene az újításnak, sőt. De azért szeretem, ha átgondolt, összefogott és nem túlzásokba eső a modernizálás. Oberfrank Pálnak volt egy-két indokolatlannak tűnő elgondolása, még itt is, meg még ott is dúsítani akarta valami még meghökkentőbbel az alapötletet.

Fotó: Kaiser Ottó

Ám a librettó ugyebár a látványban megmutatkozó újítás ellenére nem változott. A katonák nála mégis a mai rohamrendőrökét imitáló, földig érő pajzzsal álltak sorfalat, a szegény dohánygyári munkásnők meg nagy halomnyi narancsot osztogattak szét a körben téblábolóknak, miközben műszak végeztével kiözönlöttek az üzemből. Miből tellett nekik erre? És ha mai közegben gondolkodunk, akkor máris jöhetett volna a munkaügyi felügyelőség, mert a gyerekkórus tagjainak a darabbeli utcát kellett takarítaniuk. Később még egy, az elgondolásból kilógó tisztogatási jelenet akadt, amikor az óriási tükördíszleteket pamacsos ablaktisztítóval suvikszolták néhányan. Ezek esetén gondolhatja úgy az újra egyébként fogékony és a modernitást üdvözölni kívánó néző, hogy a kevesebb bizony több lett volna. Kár volt ezekért a – különben könnyedén elhagyható –, koncepcióidegen részletekért a formabontóan, mai közegbe elképzelt Carmenben.

A nagy truvájt a végére hagytam: a fő díszlet, az öt óriási, a színpad felé döntött tükör igazán impozáns keretbe foglalta a játékteret, még tágasabbá tette, megsokszorozta az amúgy is méretes, a kórusokat is kényelmesen befogadó színpadot.

Fotó: Kaiser Ottó

Mátraházi Zsuzsa

A „KÓBOJ” és az erdélyi verbunk

A jó darabokról nem lehet írni. A zseniálisakról pedig még úgyse. Ahogy felidézed az előadást, képek villannak be, dallamok csendülnek fel, és olyan poénok, élmények és érzések keringenek benned, amelyeket egy kívülállónak lehetetlen átadni. A temesvári Parasztoperánál fantasztikusabb előadást még nem láttam. A darab, a zene, a rendezés és a kivitelezés egyszerűen briliáns. Hogyan lehet ezt prózában elmesélni? Sehogy. Énekelni kellene!

Az első néhány percben konstatálod, hogy itt bizony egy árva betűnyi prózai szöveg sem fog elhangzani, cserébe viszont magyar és erdélyi népdalokkal és népzenével teleszőtt zeneszövegeket hallgathatsz. Zenés daraboknál nem meglepő, hogy a szereplők belső monológjait áriákon, duetteken keresztül ismerjük meg, de amikor a cselekmény fontos részletei a párbeszéd helyett énekben bontakoznak ki, ráadásul még érted is, nem úgy, mint egy hagyományos operaelőadásnál, az elég izgalmas. Egészen az első káromkodásig, amikor egy laza B… MEG énekelve hangzik el az egyik szereplő szájából. Ebben a pillanatban ugyanis lefordulsz a székről a nevetéstől. Igen, ha eddig nem derült volna ki a beszámolóból, meglehetősen szókimondó darabról beszélünk, szigorúan felnőtteknek.

Fotó: Bíró Márton

Esküvőre készülünk, megesett a menyasszony, másba szerelmes a vőlegény, eladtalak két hold szőlőért, nem ő az igazi apád, a rokonodhoz akarsz férjhez menni… - típusú jelenetek kergetik egymást, nem lehet azt mondani, hogy akár egy percig is unatkozna a néző. Látványos tömegjelenetek, megható többszólamú búcsúének, az esküvői szertartást hirtelen félbeszakító biciklin berobbanó részeg állomásfőnök, verekedés helyett verbunkos, jó magyar szokás szerint folyamatos pálinkázás.

Fotó: Bíró Márton

Már az elején megjelenik egy alak a színpadon, akitől kiráz a hideg. Érzed, hogy megfagy körülötte a levegő, és egyetlen intéssel ő irányít mindent: fényt, embert, figyelmet. Földöntúli ereje van, és tudod, hogy nem egy átlagos szereplő. Igen, ő az: a Halál. Mindvégig irányítja a szereplőket és a jeleneteket, ő fűzi össze a múltat a jelennel, felidézi a „KÓBOJ”-t, aki miatt az egész bonyodalom kialakul, és aki a kapocs a szereplők között. Mindezt úgy, hogy nem szól egy árva szót sem, mégis érzed, hogy ő mozgatja a szálakat.

A görög drámákat is meghazudtoló végkifejletben a gyerekgyilkosság, a vérfertőzés és öngyilkosság láttán már nem is csodálkozol, hogy csaknem mindenki meghal. Egyszerűen ezt a katarzist mással már nem is lehetett volna fokozni. A Halál persze elégedetten vezeti szereplőinket a purgatórium és végül a vastaps felé. A harmadik visszatapsnál a színészek meglepődve jönnek vissza. Nem szoktak volna ekkora sikerhez? Hihetetlen. Én még mindig a „Svédországba, nem Amerikába, nem Amerikába…” refrént éneklem. Nagyon fontos kérdés: mikor játsszák legközelebb Budapesten?

Zs@n

Zenés Hippolyt, lakájos orral

Vannak olyan darabok, amiket nem kell bemutatni senkinek. Annyira egyértelmű, hogy mindenki ismeri, hogy arra nézel furcsán, aki nem tudja kívülről a sztorit, és nem tud idézni a szövegéből. Na, a Hippolyt, a lakáj pont ezek közé tartozik. Tipikus kultfilm, amit az idősebb korosztály éppúgy ismer, mint a fiatalok.

Nagyjából tudod, mire számíthatsz, ha a Hippolytra ülsz be, a kaposvári Csiky Gergely Színház azonban képes volt új színt és új lendületet vinni a történetbe. A néző mégis azt kapja, amit elvár: klasszikus szöveget, korhű díszletet és remek dalokat. Nem túlzás, tényleg nagyszerű zenei betétekkel egészítették ki a prózai szövegrészeket. Eisemann Mihály klasszikusai csendülnek fel a már jól ismert „Pá, kis aranyom, pá…” és a „Köszönöm, hogy imádott…” kezdetű nóták mellett. Ezek a zenés-táncos betétek képesek fenntartani és időnként feléleszteni a nézők figyelmét a közel három és fél órás előadáson. Fokozta az élményt, hogy a színpad mellett élőben játszott a zenekar, amelynek a színészekkel való együtt létezését is érdemes volt figyelni.

Fotó: Memlaur Imre

Amikor megjelenik a színen a címszereplő, valódi lakájt kap a néző. Ahogy kimérten belép, megigazítja a zakóját, és enyhén felemeli a fejét, ahogy azt az úri népségnél szokás… Esküszöm, még az orra is úgy áll, ahogy azt egy lakájnál elképzeli az ember.  A megszokott vicces, szórakoztató jelenetek és helyzetkomikumok mellett ilyen apróságokkal is melegséget hoznak az egyszeri néző szívébe. Meg persze azzal a becsempészett közéleti fricskával, miszerint a Mimi-féle „énekesnők” sokszor kapnak ajándékba trafikot az állami szektorban foglalatoskodó partnereiktől.

Sok meglepetést tartogat az előadás azoknak is, akik kívülről fújják az eredeti történetet. Olyan váratlan jeleneteket láthatunk, ahol Makáts Csaba hirtelen egy Michael Flatley-t megszégyenítő szólótáncba kezd, hiszen ő pillangó, és övé Közép-Európa legszebb férfi felsőteste, amit nem is takar el annyira a flitteres ujjatlan felső. Vagy ott van az a jelenet, amikor Schneider úr az átrendezett lakásba hazaérve konstatálja, hogy a felesége már máshogy is hívja, és a PAPAPAPA megszólítás villámgyorsan MÁTYÁS-sá változott. Neki sem kell több, feleségét innentől ÁRÁNKÁ-nak szólítja, szigorúan affektálva, és gúnyosan kimondva. (Apropó, én tutira nem emlékeztem rá, hogy a feleségét így hívják, úgyhogy duplán ért el hozzám a nevetőgörcs…)

Fotó: Memlaur Imre

A fináléhoz közeledve az egyre jobban felpörgött események és fergeteges alakítások között elhangzott egy baki, vagy nem baki, mindenesetre a nézők a hasukat fogják a nevetéstől az „ősrégi fiatalember” szerkezetet hallva, ami valószínűleg ősrégi családból származó fiatalembert akar jelenteni. De ezen a ponton már mindegy is. Nevetsz mindenen és mindenkin, „minden körülmények között… ISMÉTELD!"

Zs@n

LENNI, csupa nagybetűvel

A Globe Színház Hamletja tarolt a Margitszigeten, királygyilkossággal koronázva meg a hétvégi Shakespeare Fesztivált.

Három bőrönd, és mindössze egy kisbusznyi színészember és nő, rengeteg mondanivalóval. Vagyis egy egészen apró csapat érkezett Londonból, világkörüli útjának magyar állomására. Shakespeare színházának társulata ugyanis nem rég úgy döntött, hogy a földgolyó minden egyes országát bejárja, itt is, ott is elhintve egy pár nemes, felejthetetlen és mindig időszerűen előkapható gondolatot a legendás – talán soha nem is létező – író, – talán sosem létező, mégis annál termékenyebb – tollából. Egy legenda kelt tehát életre újra, és tette fel a mindig helyénvaló kérdést: lenni, vagy nem lenni.

 

Fotó: Kaiser Ottó

Végül is, ha egész egyszerűen akarunk fogalmazni, egy csupasz Hamletet láttunk, de talán túlzás lenne, legalábbis meggondolatlanság így leegyszerűsíteni a szombati élményt. Hiszen hiába nem voltak igazi, úgynevezett nagyszínházi díszletek, a történet megszólalt, és hirtelen az egész Margitszigeti Szabadtéri egy középkori várossá változott. S hiába számít manapság megszámlálhatatlanul át- és lerágott csontnak bármelyik Shakespeare-mű, éppen a már feljebb említett csupaszságával lett újra érdekes a Globe-előadás királygyilkossága.

Magával rántott Hamlet. Nem is volt több kérdés, és magyarázatra sem volt szükség – még a kivetítőkön a magyar fordítás és a szünet fél órája sem tudott visszarántani a jelenbe. Ilyen egyszerű könnyedséggel varázsolta el akaratlanul is a közönségét a modern Globe, még ha a jelmez alatt huszonegyedik századi öltöny is bújt meg. A korabeli gondolatok pedig minden puritánság ellenére átvetültek a mai világ hűvös nyári szombat estéjére. A lassacskán ősrégi Hamlet így lett – díszletek nélkül is karakteres, talán egy kicsit furcsamód modern, kozmopolita és új, mégis valahogy nagyszerűen eredeti, minden sallangot mellőzően tiszta.

 

Fotó: Kaiser Ottó

A három bőröndből előbújó történet, amilyen gyorsan összeállt, majdnem olyan gyorsan le is bontotta magát a csaknem három órás időutazás után. Így a shakespeare-i világból másnapra nem maradt más a Margitszigeten, csak a gondolatok. Vagy mégsem? Ophelia szokatlan visszatérésén ugyanis a legutolsó jelenet óta vitatkozunk.

koko

Szentivánéji Slam Komédia - Kultúrák és korok párbaja

Slam poetry és Shakespeare Szentivánéji álma? Együtt? Egy színpadon? Zenei kísérettel?! Uh. Bátor kísérlet. Formabontó. Na, meg persze izgalmas is. De hát erről szól a művészet, nem? Mindehhez az érdekes egyveleghez pedig a Margitszigeti Víztorony biztosított olyan kulisszát, amely még egy különös csavart vitt az egész történetbe. A próba alatt kukkantottunk be a kulisszák mögé.

Békés margitszigeti késődélután, gyengülő napfény, csicsergő madarak, kötelező focimeccs a háttérben laptopról, sör. És az alkotófolyamat végén lévő slammerek, zenészek, alkotók. 

A víztorony körüli árkádok alatti tereket rögtönzött mini próbatermekké osztotta a plakátkiállítás. Amelyeket a slammerek találékonyan ki is használtak, belakták őket, jöttek-mentek, szerettek, gyűlöltek, vitatkoztak, veszekedtek egymással, az oszlopokkal, a plakátokkal, oda képzelt szereplőtársaikkal – persze csak a szerep kedvéért. Próbáltak.

Fotó: Pereszlényi Erika

Igazi hangzavar, beszédfoszlányok, dialógus darabkák, akkordok és dallamkísérletek minden irányból. Majd az őskáoszt idéző színpad és környéke elkezd egyre rendezettebbé válni. Bár még néhol kicsit bizonytalanul, az igazi hangot keresve, de a rövidke részletekből lassan összeállnak a hosszabb jelenetek, a hosszabb jelenetekből pedig felsejlik a darab íve és hangulata. Remek dialógusok, jól megírt, ötletes szócsaták, határozott elképzeléssel a fejükben érkező slammerek, jól szórakozó zenészek.

A Heléna-Hermina fight például még soha nem volt ennyire ütős, ami egyrészt a slammerek – Mavrák Kata-Hugee és Tolnai Eszti – jól megírt, pörgős szövegeinek köszönhető, másrészt pedig az Amoeba zenekar nagyon jól eltalált aláfestő zenéjének – ennél a dialógusnál például nagyon ügyesen becsempészték a Knight Rider főcímének ismerős hangjait. Garantált siker.

Nemcsak a szöveg lett más, hanem a darab ritmusa, mondandója és hangulata is. Tipikus „klasszikus új köntösben” állapot, amikor az ember tudja, hogy valami különleges és egyedi történik körülötte, amikor még nem látja ugyan pontosan, hogy milyenné fog összeállni a darab, viszont már érzi, hogy valami nagyon jó dolog lesz a vége. És valóban így is lett.  

Fotó: Pereszlényi Erika

Slam? Slam!

Shakespeare-t valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. De mi is az a slam? Költészet, rap, stand up comedy, olykor zene, mindez megfűszerezve egy cseppnyi színházzal. Ez az egyveleg világszerte már egy ideje bombabiztos recept a remek szórakozásra, de néhány éve már hazánkban sem cseng idegenül a kifejezés, nálunk is felütötte a fejét a slam-őrület. Az egyszeri nézőnek szinte már esélye sincs elbújni a sokszor nem csak szórakoztató, hanem elgondolkoztató sorok elől. Találkozhattunk vele a tereken, utcasarkokon, klubokban, fesztiválokon. És legutóbb a Margitszigeti Víztorony udvarán.

Fotó: Pereszlényi Erika

Bakai Anna

A király beszéde

A király beszéde

A történet mindenki számára ismert mind a történelemből, mind a négy Oscar-díjat nyert filmből. Egyszerre mutatja be egy ember gyötrelmét, amelyet a dadogása okoz, és egy másik ember küzdelmes próbálkozását, hogy elismertté váljék. Akár azt is mondhatnánk, hogy ez a két ember igen hasonló, csakhogy az egyikük az angol koronaherceg.

A darab elején mindenkit megmosolyogtat a tradicionális brit zene, amely keretként majd a végén újra felcsendül zárásképpen.

Adott a beteg V. György király idősebb fia, David (Kelemen József), a koronaherceg, Bertie (Hüse Csaba) és Lionel (Sarkadi Kiss János), a bohókás beszédterapeuta, aki mindent megpróbál, hogy elismert színésszé váljon Angliában. 

Fotó: Memlaur Imre

Kezdetben egy megkeseredett, makacs, arrogáns embert ismerünk meg Bertie személyében, akiről azonban a történet folyamán kiderül, hogy egy nagyon szerethető és némiképp magányos figura. Egyre jobban drukkolunk, hogy legyen sikerélménye a nyilvános beszédei során, hogy ki tudja mondani a nehéz és kacifántos körmondatokat, nyelvtörőket. Sőt, nem egyszer, a rekeszizom gyakorlatnál azon vettem észre magam, hogy én is követem Lionel utasításait.

Fotó: Memlaur Imre

A király halála után az idősebb fiú, David örökölné a trónt, ám eltökélt szándéka, hogy feleségül vesz egy elvált és igen erkölcstelen nőt. Akiről utóbb kiderül, hogy a német vezetőséggel is szoros barátságot ápol. David lemond a trónról, hogy feleségül vehesse a kiszemelt hölgyet.  A trónra tehát öccse, Bertie lép.

Mindezt rengeteg helyzetkomikum teszi rettentően szórakoztatóvá. A karakterek a súlyos történelmi témák ellenére rendkívüli humorral bírnak. Minden párbeszédben ott egy fricska vagy egy ironikus megjegyzés, amitől még életszerűbbé válik a történet.

Az alakítások kiemelkedőek, gondolok itt Hüse Csaba briliáns alakítására VI. Györgyként.  Nem érezni soknak vagy megjátszottnak a dadogását. Felejthetetlen Sarkadi Kiss János (Lionel), aki fergeteges humorral fűszerezi meg az előadást. És mindenképpen említésre méltó Nyári Szilvia alakítása.

A király beszéde Kaposvárról egy megható történet két ember barátságáról, kitartásáról, bizalmáról. Jó ízléssel és jó humorral.

Dicséret illeti a díszlet-jelmeztervező Csík Györgyöt, valamint a darab rendezőjét, Funtek Frigyest is.

Dömsödi Orsolya

Opera Ultima a Színházi Szemlén

Talán még nem játszottak ennyire fontos előadást a Városmajorban, mint amilyen az Újvidéki Színház produkciója, az Opera ultima. 

Június 14-én az előadással azonos időben kezdődött a Pécsi Országos Színházi Találkozó díjátadója, ahol az újvidékiek a szakmai zsűrinél a legjobb előadás, a legjobb jelmez (Marina Sremac) és a legjobb női főszereplő (Elor Emina), a színészzsűrinél a legjobb férfialakítás (Balázs Áron) kategóriáiban bizonyultak a legjobbnak. (Megannyi szerbiai színházi fesztiválrészvétel és –díj után.) De nem csupán ezért gondolom jelentősnek ezt a vendégjátékot, amely a Városmajori Színházi Szemlének is része.

Fotó: Mikus Csaba

A Kokan Mladenović rendezte, két slágeropera, A sevillai borbély és a Figaro házassága szövegkönyveinek, drámai alapanyagainak felhasználásával (dramaturg: Gyarmati Kata) létrehozott, két felvonásos előadás a színházcsinálásról szól, pontosabban a hatalom és a színházcsináló viszonyáról, utóbbi lehetőségeiről egy olyan világban, ahol a – területhez nem értő – fenntartó magának vindikálja a jogot, hogy alapvetően beleszóljon a színházi alkotófolyamatba. Mert ahogyan látjuk az előadás első jelenetében, ehhez nem kell funkcionáriust odaültetni a próbákra, elég, ha jön egy levél: operát kell játszani. Mit tehet ilyenkor egy igazgató? A művészi szabadság érdekében tagadja meg a parancsot, vagy a megmaradás érdekében „énekeljen vezényszóra”? 

Azt választják, hogy énekelnek, halálosan komolyan – és tegyük hozzá: remek hangi diszpocízióban –, görbe tükröt állítva a megkövült, leszúrt lábú, nagy gesztusokkal operáló műfaji hagyománynak, egyáltalán mindenféle színházi kliséknek, féktelenül komédiázva, ugyanakkor minden pillanatban pregnánsan kitett véleménnyel. Teljesítik a feladatot, de képesek szuverenitásukat is megtartani.

Fotó: Mikus Csaba

Egy fehér felvonásra szól a sarkából kifordított vígopera, hogy aztán jöjjön a szünet után egy hangjáték. Beaumarchais – legenda szerint forradalmat kirobbantani képes – darabja és egyúttal az előadás fókuszában a társadalmi fordulatok felvetésének szükségessége áll. Ebben a feketére váltó színpadi világban eltűnnek a gesztusok, a zene, a csupasz szöveg marad az egyetlen, amire figyelhetünk, amire figyelnünk kell, és ami így primer módon hat.

Sokan sokszor mondják, hogy a színháznak szórakoztatnia kell, nyáron meg aztán különösen és kizárólagosan. Én ebben nem hiszek, mert nyáron sem felejthetünk el gondolkodni. Hiszem, hogy az előadás teltháznyinak nem mondható, ám érdeklődésnek híján nem levő közönsége ezt a törekvést értékelte.

Papp Tímea