Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.

Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.

A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.

Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Kovács Attila]

Opera Ultima a Színházi Szemlén

Talán még nem játszottak ennyire fontos előadást a Városmajorban, mint amilyen az Újvidéki Színház produkciója, az Opera ultima. 

Június 14-én az előadással azonos időben kezdődött a Pécsi Országos Színházi Találkozó díjátadója, ahol az újvidékiek a szakmai zsűrinél a legjobb előadás, a legjobb jelmez (Marina Sremac) és a legjobb női főszereplő (Elor Emina), a színészzsűrinél a legjobb férfialakítás (Balázs Áron) kategóriáiban bizonyultak a legjobbnak. (Megannyi szerbiai színházi fesztiválrészvétel és –díj után.) De nem csupán ezért gondolom jelentősnek ezt a vendégjátékot, amely a Városmajori Színházi Szemlének is része.

Fotó: Mikus Csaba

A Kokan Mladenović rendezte, két slágeropera, A sevillai borbély és a Figaro házassága szövegkönyveinek, drámai alapanyagainak felhasználásával (dramaturg: Gyarmati Kata) létrehozott, két felvonásos előadás a színházcsinálásról szól, pontosabban a hatalom és a színházcsináló viszonyáról, utóbbi lehetőségeiről egy olyan világban, ahol a – területhez nem értő – fenntartó magának vindikálja a jogot, hogy alapvetően beleszóljon a színházi alkotófolyamatba. Mert ahogyan látjuk az előadás első jelenetében, ehhez nem kell funkcionáriust odaültetni a próbákra, elég, ha jön egy levél: operát kell játszani. Mit tehet ilyenkor egy igazgató? A művészi szabadság érdekében tagadja meg a parancsot, vagy a megmaradás érdekében „énekeljen vezényszóra”? 

Azt választják, hogy énekelnek, halálosan komolyan – és tegyük hozzá: remek hangi diszpocízióban –, görbe tükröt állítva a megkövült, leszúrt lábú, nagy gesztusokkal operáló műfaji hagyománynak, egyáltalán mindenféle színházi kliséknek, féktelenül komédiázva, ugyanakkor minden pillanatban pregnánsan kitett véleménnyel. Teljesítik a feladatot, de képesek szuverenitásukat is megtartani.

Fotó: Mikus Csaba

Egy fehér felvonásra szól a sarkából kifordított vígopera, hogy aztán jöjjön a szünet után egy hangjáték. Beaumarchais – legenda szerint forradalmat kirobbantani képes – darabja és egyúttal az előadás fókuszában a társadalmi fordulatok felvetésének szükségessége áll. Ebben a feketére váltó színpadi világban eltűnnek a gesztusok, a zene, a csupasz szöveg marad az egyetlen, amire figyelhetünk, amire figyelnünk kell, és ami így primer módon hat.

Sokan sokszor mondják, hogy a színháznak szórakoztatnia kell, nyáron meg aztán különösen és kizárólagosan. Én ebben nem hiszek, mert nyáron sem felejthetünk el gondolkodni. Hiszem, hogy az előadás teltháznyinak nem mondható, ám érdeklődésnek híján nem levő közönsége ezt a törekvést értékelte.

Papp Tímea