Ma is léteznek buborékok!

A Városmajori Színházi Szemle idén sem feledkezett meg a klasszikus magyar drámai művekről, hiszen a versenyprogramjában megtalálható az egyik leghíresebb drámaíró, Csiky Gergely színműve, a Buborékok is.

Nem először találkoztam már a művel, így volt némi sejtésem, hogy mit fogok kapni az előadástól. A Buborékok az a típusú színdarab, amely a Tartuffe-höz hasonlóan tükröt tart a nézők elé. Molière-nél a manipuláció, a szemfényvesztés, egymás kihasználása és a köpönyegforgatás mechanizmusai működnek, és ha közelebbről megnézzük, Csiky Gergely darabja is hasonló, szinte ugyanazon apparátust alkalmazza. Történetünk főszereplője, Somlay Ignác (megegyezik Orgon karakterével), gyáva anyámasszony katonája, jóhiszemű viselkedésének köszönhetően a család összes tagja kihasználja őt: elfogadja felesége financiális hóbortjait, rendezi lányai adósságait, a manipuláció buborékja teljesen magába zárja. Somlay Orgonhoz hasonlóan elszenvedő és egyben felelős is, hiszen naiv viselkedésével egyre csak bátorítja és támogatja a körülötte lévők magatartását. A manipuláció, taktikázás és a mesterkedés mindkét előadásban fontos szerepet kap, azonban a Buborékokban leginkább a nők azok, akik befolyásolják a férfiakat. A felsorolt eszközöket mesterien alkalmazza a cselekmény során Somlay Ignácné, aki rossz szülői mintát mutat gyermekei számára, csakis a külsőségeknek él, terrorizálja urát, valamint a realitásérzékének olyan magas szintű hiánya jelenik meg a karakterében, amit a darab rendezője Novák Eszter csakis vígjátéki formában tudott a színpadra vinni.

Az egész színdarabot a vígjátéki hangulat teszi elviselhetőbbé, hiszen Csiky Gergely, akárcsak Molière, valós emberi sorsokat mutat be, a nézők pedig csak kacagnak a színpadon látottakon, miközben felmerül bennem a kérdés: Vajon tudják, hogy mindeközben önmagukon nevetnek?

Novák Eszter, a darab szerzőjével ellentétben boldog befejezéssel zárja az előadást, hiszen a vígjátéki hangulat és az operett műfajából átvett zenei aláfestés előre determinálja a vidám finálét, ezzel is emészthetőbbé téve a nézőközönség számára a valóságot.

Szerző: Ledvényi Enikő

[Fotók: Szigligeti Színház]

Bolondok tánca

Mielőtt beültem a darabra, tartottam egy kis címmeditációt – mint ahogy bárki más tenné, aki beül egy színházi előadásra. Mindazt, amit egy tragikomédiától, valamint a bolondoktól és a tánctól vártam, egyaránt megkaptam. 

A helyszínre érkezve a színpadon vörös függöny helyett csak egy hatalmas kifeszített orosz zászló lógott. Ez a zászló és a felcsendülő zene – amelyet egy komoly, de valamilyen formában mégis komikus zenész nyújtott – megadta az alaphangulatot. Amint a színészek felléptek a színpadra, rögtön a XIX. század végi, XX. századi eleji orosz forradalomban találta magát a közönség. A darab befogadásához azonban mégsem volt szükség történelemtudásra. Az előadás rögtön a bolondok táncával kezdődött, azoknak a bolondoknak a táncával, akiket az egész cselekmény során a színpadon figyelhettünk. Rögtön az elején megjelent a növény is. A növény, ami szimbóluma lett az eszméknek, a marxizmusnak – amit Kozakovnak, a csinovnyik tanoncnak köszönhetően feleleveníthettünk, ha iskolás éveinkből már nem emlékeznénk rá –, jelképezte a pénzt, a fegyvereket, és amire minden hivatalnok vágyik, a hatalmat is. Ezek az elemek már az első percben kizökkenthetetlenné tették a nézőt, hiszen kit ne érdekelne, hogy Oroszországban, a nagy Oroszországban hogyan zajlik egy forradalom.

Forradalom – az ember eszébe sem jut, hogy a kormányzó, akinek a feladata a forradalom leverése lenne, éppen a forradalom felbujtásán dolgozik. A fiatalok, az egyetemisták, akiknek pedig a forradalom tüzének folyamatos fennntartásán kéne dolgozniuk, éppen a forradalom csitításán fáradoznak. Miért ez az ellentét? Mert mindaz, amit egy forradalom képviselhet, a SZABADSÁG - EGYENLŐSÉG - TESTVÉRISÉG, ebben a darabban, mint egy saját magából kiforgatott eszme és gondolkodásmód jelenik meg. A darab az embert magát, annak gondolkodását és a világhoz való hozzáállását jeleníti meg. Meghökkentő és lenyűgöző Lev Brinszkij szürreális képe a társadalomról: a csinovnyikokkal, a titkárnővel – aki mindig mindent jobban tud, és mindig minden helyzetből remekül tud kijönni –, a „lázadozó” fiatalokkal, a zsidó-elnyomás kijátszásával, és az emberi tudatlansággal. Utóbbira remek példa Nyikita, aki egyszerű szegény parasztember, nem sokat ért a forradalomból, de még kevesebbet abból, miért jó, hogy a fia egyetemen tanulhat. Nyikita tudatlansága egyszerre emel a magasba és taszít a mélybe.

A darab mindent, ami egy ember életében fontos lehet, a komédia szálára fűz fel: a nőt, a női alakot, a vágyakat, a férfi-nő kapcsolatot, az alá-fölé rendeletségi viszonyokat, valamint az eszméket, amelyekből az ember táplálkozik, és amelyek segítségével formálja a világát, mióta csak ember. Az élet és halál is helyet cserélnek, mikor a nagy kormányzó saját maga ellen követtet el merényletet. Abszurd és komikus. A mű tetőpontja, amikor a „merénylet” elkövetése után új kormányzót rendelnek a városba, aki persze azért érkezik, hogy a leverhetetlen forradalmat leverje – hiszen mindenki, aki él és mozog a városon kívül, abban a tudatban él, hogy megfékezhetetlen lázongás folyik. Azzal azonban senki nincs tisztában, hogy a sok pénz, ami a forradalom leverésére érkezett a városba, mind a kormányzó és a titkárnője zsebében landolt. Érkezik tehát az új kormányzó, egyrészt leverni a forradalmat, másrészt megmenteni elődjét egy esetleges újabb terrortámadástól. A régi kormányzó ezért azon kezd munkálkodni, hogy forradalmat robbantson ki a városban; az anarchia látszatát kell keltenie, különen minden egyes rubelt, amit eddig az állam a rend fenntartása érdekében küldött, vissza kell fizetni. Mindeközben természetesen a forradalmárok végzik a dolgukat, amikor pedig megérkezik az új kormányzó, kiderül róla, hogy hasonló cipőben jár, mint az elődje. De hogy milyen ez a cipő, mi lesz a vége a bonyodalmaknak, ki kerül a kormányzói székbe, miért cserélődik fel a kormánypártiak és a forradalmárok tevékenysége, mi a szerepe a kormányzó vad feleségének? Nos, a válaszokat kizárólag a darabból lehet megtudni, és csak a színészek remek játékának köszönve lehet igazán megérteni. 

Szerző: Tóth Regina

[Fotók: Kovács Attila]

„Itt mindenki szabad. Csak szóljon, aki nem.”

Egy 17. századi színmű álszentségről, hazugságról, félelemről. Molière Tartuffe-je aktuálisabb, mint valaha. És ezen lehet nevetni. Vagy sírni.

A közismert komédia a tatabányai Jászai Mari Színház vendégelőadásaként volt látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon 2016. június 28-án. Szikszai Rémusz neve fémjelzi a darabot, aki rendezőként többször kimozdította már a nézőt a komfortzónájából. Molière klasszikusához is úgy nyúlt hozzá, hogy megtartva a műfaj hagyományos elemeit, valami egészen megdöbbentően új is megszületett a színpadon. 

Parti Nagy Lajos szövege nem kis szerepet játszik abban, hogy az 1664 és 2016 közötti szakadék észrevétlen marad. Igazán élő magyar fordítás, mely a 21. századi ember számára érthetővé, élvezhetővé teszi a színművet merész szófordulataival, közéleti áthallásaival, finom vagy épp provokatív szóvicceivel.

Tartuffe neve évszázadok óta összeforrt a képmutató, szenteskedő kétszínűséggel. Mégsem csak az dühítő, hogy ez az ember szélsőségesen gátlástalan, hanem az is, hogy képes elvakítani majd rettegésben tartani egy tisztes családfőt, felbolygatni és kis híján teljesen tönkretenni egy polgári famíliát úgy, hogy szinte mindenki tehetetlen ellene.

Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója úgy alakítja a címszereplő figurát, hogy öt perc alatt sikerül kivívnia a néző teljes ellenszenvét, esetében ez nem kis színészi erény.

Ahogy a rendező is vallotta, az igazi főhős azonban ebben a feldolgozásban nem ő, hanem a már említett családapa, Orgon, akit Megyeri Zoltán játszik. Orgon áldozat és tettes is a történetben: áldozat, mert először úgy tűnik, határtalan jóhiszeműségében nem látja a fától az erdőt, aztán kiderül, csak nem akarja, nem meri látni. Tettes, mert sem a lánya, sem a felesége érdekeiért és védelmében nem áll ki, így férfiként is, apaként is elbukik. Nem meglepő, ha ezek után elhagyja a száját a híres bánki mondat: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.” Mégsem válik belőle tragikus főhős, egyrészt, mert komédiáról van szó, másrészt, mert bőven lett volna lehetősége letérni a helytelen útról, mégsem tette.

A nőalakok közül kiemelkedik Dorine, a komorna (Danis Lídia), aki szókimondásával igyekszik észhez téríteni az elvakult Orgont, később a dacos szerelmeseket, Mariane-t és Valért (Pilnay Sára és Schruff Milán). Úgy tűnik, ő az egyetlen olyan ember a társaságban, akinek nemcsak hogy van véleménye, de bátorsága is van ahhoz, hogy azt felvállalja, nem törődve a következményekkel.

A mű folyamatosan és nyíltan reflektál jelen korunkra – és nem csak az utolsó felvonás kifejezetten merész átiratát tekintve. Rávilágít arra, hogy rengeteg Tartuffe él körülöttünk, -nem biztos, hogy a vallásosság álarca mögött-, arra, hogy mekkora veszélyei vannak a manipuláció fel nem ismerésének vagy épp annak, ha már felismertük, de nem teszünk ellene semmit, arra, hogy a szabad véleményalkotás olykor komoly károkat okozhat, és hogy mennyire nincs ez így jól. 

A komédia műfajának sajátosságaihoz igazodva természetesen nem megy el mélyen filozofikus irányba a darab, sőt, egyik fő erénye, hogy azok számára is szórakoztató tud lenni, akik esetleg kevésbé jártasak az irodalomban, vagy nem szeretnek moralizálni, de azok a nézők is megkapják, amire vártak, akik kedvelik és értékelik az intellektuális humort. 

Mégsem sorolhatjuk a habkönnyű, felejthető vígjátékok közé, mert erőteljesen rámutat azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről még beszélni sem szeretünk. 

A humor tompítja ugyan a fájdalmas felismerés élét, hiszen mégiscsak egy nagyon erős tükröt tart elénk a mű, de a tükör attól még tükör marad, s az abban látottakat nem lehet meghamisítani. 

A keserédesen szórakoztató komédia valószínűleg évszázadok múlva is terítéken lesz még, mert ahogy a darab is üzeni: egy Tartuffe-ök nélküli világ még utópiának is merész.

Szerző: Lengyel Orsolya

[Fotók: Szvatek Péter/Jászai Mari Színház, Népház]

Felfordulás a színpadon – Ion Luca Caragiale: Zűrzavaros éjszaka

Elsősorban vígjátékairól ismert a 19-20. század fordulóján élt Caragiale, a román irodalom világszínvonalú klasszikusa. Zűrzavaros éjszaka című művét a Miskolci Nemzeti Színház előadásában láthatta a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége. 

Román kispolgári közegben játszódik a pergő eseménysor, egyetlen éjszaka alatt. Dumitrache (Gáspár Tibor), a városi polgárőrség oszlopos tagja vad féltékenységgel szereti fiatal feleségét, Vetát (Ullmann Mónika), akinek szíve azonban sokkal inkább a jóképű Chiriacért (Varga Zoltán) dobog. Nincs mit csodálkozni ezen a tényen, hiszen az indulatos férj amellett, hogy féktelen, gyakran a pohár fenekére néz. Ráadásul sajnos az intelligenciát és az éleslátást is nélkülözi, azt sem veszi észre, hogy nem a megfelelő emberre féltékeny.

A címadó zűrzavaros éjszaka konfliktussorozata félreértések tömkelegéből ered, eltévesztett házszám, félrecsúszott szerelmi vallomás, heves indulatok bogozzák össze a történet szálait. A végeláthatatlannak tűnő bonyodalmak természetesen véget érnek, még mielőtt felkelne a nap, a félreértések tisztázódnak, a kedélyek lecsillapodnak, egy vérbeli vígjátékban nem is lehetne ez másként.

Az előadás erőssége elsősorban abban a helyzetkomikumban rejlik, ami minden szituációban megjelenik, felvonultatva a klasszikus komédia szinte teljes kelléktárát. Emellé társulnak olyan nem mindennapi jellemek, mint a tűzrőlpattant, heves testvérpár, Veta és Zita (Jancsó Dóra), a csetlő-botló, lánglelkű szerelmes, Rica Venturio (Lajos András), vagy a suta, jobb sorsra érdemes Spiridon (Somhegyi György).

Említést érdemel az a nyelvi humor, ami a nép egyszerű fiainak szóhasználatát kifigurázva általános derűt okoz a nézőtéren, kielégítve azoknak az igényeit is, akik szeretik a politikai áthallásokat egy-egy poénban. A fordítás Székely Csaba nyelvi leleményességét dicséri.

A rendező, Rusznyák Gábor érdeme, hogy ez az 1879-ben bemutatott darab ma sem hat elavultnak. Nem követi már felháborodás, mint a századforduló előtti premieren, sokkal inkább érezheti úgy a néző, hogy egy könnyed, felszabadult nyáreste vidám aláfestése volt ez a komédia.

Szerző: Lengyel Orsolya

[Fotó: Gálos Mihály Samu]

„A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játékszer!”

Sokat sejtető, hosszan kígyózó sor várt a Városmajori Szabadtéri Színpad bejáratánál, bizony megannyian kíváncsiak voltak az a bizonyos hárpia megzabolázására. A már számtalan feldolgozást megért Shakespeare klasszikus – A makrancos hölgy – egy formabontó és modern köntöst kapott a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában.

Az előadás erősen eltért a korábban megszokott feldolgozásoktól. Alföldi Róbert, a tőle megszokott módon, új hangsúlyokat adott a darabnak, más megvilágításba helyezte a cselekményt. Zöldy Z Gergely díszlete és jelmezei napjainkat tükrözte, alátámasztva a lendületes és mai Nádasdy Ádám fordítást, melyet dramaturgként Vörös Róbert jegyez. Ők már nem először dolgoztak együtt Alföldivel, talán ez is indokolhatta az előadás előtt belépésre váró tömeget.

A budapesti közönségnek Bánfalvi Eszter neve lehet ismerős, korábban a Nemzeti Színház társulatát erősítő színésznő ezúttal már a szombathelyi társulat művészeként alakította zseniálisan végletes szerepének két ellentétes pólusát, vagyis a betörhetetlen, önálló fúriát, majd a szelíd, és engedelmes feleséget.

A főszereplő, Kata (Bánfalvi Eszter) szúrós természetéről és megzabolázhatatlanságáról hírhedt. Apja (Mertz Tibor) így kénytelen ultimátumot adni minden udvarlónak, aki másik lányáért (Hartai Petra) eseng: senki nem kaphatja meg Bianca kezét, míg nővérét férjhez nem sikerül adni. Amíg sorjáznak a húg kérői, addig csupán egy akad, aki Kata fejét szeretné elcsavarni, de legfőképp a hozományt megszerezni. Ő nem más, mint Petruchio, (Bányai Kelemen Barna) akinek „pénze az van, meg a birtok, otthon”, de a vagyon mégiscsak nagy úr. Egy pillanatig úgy tűnik, mindenkinek megvalósulnak az álmai, Petruchio és Kata boldogan élnek, amíg meg nem halnak, gazdagon. A menyegző után viszont mégsem alakul minden a tervek szerint, legalábbis Kata sorsa biztosan nem. Petruchio keménykézzel, vasszigorral és kíméletlen módon igyekszik betörni újdonsült felesége szilajságát, aki a darab végére már nem rendelkezik saját akarattal, és nem ismer semmi ellentmondást, alázatosan teljesíti férjeura minden óhaját, és meghajol minden kívánalma előtt. Mindeközben Bianca is férjhez megy, az őt ostromló kérők közül Lucentióhoz (Jámbor Nándor) – a hódoló álruhában férkőzik közel választottja szívéhez, nem kis galibát okozva ezzel.

A szereplőgárda fantasztikusan volt jelen a színpadon, sajátos és nyomot hagyó megformálás volt minden egyes karakter, megfűszerezve rengeteg humorral – sok helyzetkomikumot is produkáltak. A férfi főszereplő Bányai Kelemen Barna bravúrosan nyűgözött le mindenkit az előadás elején, valamennyien szurkoltunk a sikeréhez, majd egy ellenszenves, zsarnok macsóvá vált a darab végére.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház remek példája annak, hogy vidéken is működhet jó és minőségi színház. Nagyszerű, hogy van egy ilyen esemény, mint a Városmajori Színpadon megrendezett Színházi Szemle, amely összegyűjti a vidéki gyöngyszemeket.

Szerző: Faragó Vivien

[Fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház és Faragó Vivien]

Vetítős színház és tömegjelenetek négy szereplővel

Főhősünk berohan, üldözi két rendőr. Pisztolylövés, lassítva látod a golyót, ő elhajol előle, majd a másik oldalon álló rendőrt találja el, fröccsen a vér, a rendőr összeesik. Jelenetváltásnál egy pillanat alatt változik a háttér, vadászrepülők csapnak le a menekülő gonosztevőre.

Igen, mindezt a színházban láttuk. Hogy hogyan? Vetítéssel. Hogy hogyan fér össze a színház a vetítéssel? Remekül. A 39 lépcsőfok című krimi-vígjátékban ezt remekül be is bizonyították.

Korábban nem ismertem a történetet, nem olvastam sem a regényt, sem a Hitchcock-féle filmet nem láttam. Így az előadás teljes mértékben az újdonság erejével hatott rám. Mikor a főszereplő hirtelen egy gyilkosság kellős közepén találja magát, és természetesen ő az elsőszámú gyanúsított, ugyanúgy izgultam, mintha velem történt volna meg. Titkok, rejtélyes mondatok és álruhába öltözött gazfickók jellemzik az egész történetet, aminek csak a végén derül ki, mi is az a 39 lépcsőfok. Bár erre jelen állás szerint még most sem tudnék válaszolni, mert az utolsó jelenetek annyira pörgősek, és annyira sok információ hangzik el, hogy én elveszítettem a fonalat a titkos képlet kifejtésének valahol a harmadik és negyedik sora között.

fotó: Körtvélyesi László

Apropó 39: összesen négy színész játszik a darabban, viszont ők négyen összesen közel ennyi szereplőt jelenítenek meg. Tömegjelenetek, amiket négyen adnak elő, de egy pillanatig sincs olyan érzésed, mintha felolvasnák a párbeszédet, bár nagyjából csak a férfi és a női szereplőket tudod megkülönböztetni egymástól. A figurák, jellemek és egyéniségek egytől egyig aprólékosan kidolgozottak, elhiszed, hogy egyik pillanatban a bajszos kalauzt, másodpercekkel később az újságot áruló rikkancsot látod. Arról nem is beszélve, amikor a férfi szereplő eltűnik a színpad jobb oldalán, és egy perccel később megjelenik a másik oldalon teljes női öltözékben, parókában, harisnyában, magas sarkúban. Már ettől fogod a hasad a nevetéstől, de ha ez még nem lenne elég, a „nő” meg is szólal: az ő szájából az „Aranyoskám!” valami olyan erővel söpört végig a közönségen, hogy lefordultunk a székről.

fotó: Körvélyesi László

A társaságunkból nem mindenkinek tetszett a színház és a „mozi” effajta egyvelege. A fanyalgók szerint ez megöli a hagyományos színházat, a rajongók szerint viszont erre azért is szükség van, mert a fiatalabb korosztálynak már unalmas lenne egy hang- és vizuális effektek nélküli előadás. Ebben is van valami. Lehet, hogy pont ez volt a rendező célja? Végül is, ha azt akarjuk, hogy az akciófilmeken nevelkedett generáció is bejöjjön a színházba, ki kell szolgálni őket. Mindenesetre engem megvettek, így bátran kijelenthetem: szeretem a vetítős színházat.

Zs@n

A „KÓBOJ” és az erdélyi verbunk

A jó darabokról nem lehet írni. A zseniálisakról pedig még úgyse. Ahogy felidézed az előadást, képek villannak be, dallamok csendülnek fel, és olyan poénok, élmények és érzések keringenek benned, amelyeket egy kívülállónak lehetetlen átadni. A temesvári Parasztoperánál fantasztikusabb előadást még nem láttam. A darab, a zene, a rendezés és a kivitelezés egyszerűen briliáns. Hogyan lehet ezt prózában elmesélni? Sehogy. Énekelni kellene!

Az első néhány percben konstatálod, hogy itt bizony egy árva betűnyi prózai szöveg sem fog elhangzani, cserébe viszont magyar és erdélyi népdalokkal és népzenével teleszőtt zeneszövegeket hallgathatsz. Zenés daraboknál nem meglepő, hogy a szereplők belső monológjait áriákon, duetteken keresztül ismerjük meg, de amikor a cselekmény fontos részletei a párbeszéd helyett énekben bontakoznak ki, ráadásul még érted is, nem úgy, mint egy hagyományos operaelőadásnál, az elég izgalmas. Egészen az első káromkodásig, amikor egy laza B… MEG énekelve hangzik el az egyik szereplő szájából. Ebben a pillanatban ugyanis lefordulsz a székről a nevetéstől. Igen, ha eddig nem derült volna ki a beszámolóból, meglehetősen szókimondó darabról beszélünk, szigorúan felnőtteknek.

Fotó: Bíró Márton

Esküvőre készülünk, megesett a menyasszony, másba szerelmes a vőlegény, eladtalak két hold szőlőért, nem ő az igazi apád, a rokonodhoz akarsz férjhez menni… - típusú jelenetek kergetik egymást, nem lehet azt mondani, hogy akár egy percig is unatkozna a néző. Látványos tömegjelenetek, megható többszólamú búcsúének, az esküvői szertartást hirtelen félbeszakító biciklin berobbanó részeg állomásfőnök, verekedés helyett verbunkos, jó magyar szokás szerint folyamatos pálinkázás.

Fotó: Bíró Márton

Már az elején megjelenik egy alak a színpadon, akitől kiráz a hideg. Érzed, hogy megfagy körülötte a levegő, és egyetlen intéssel ő irányít mindent: fényt, embert, figyelmet. Földöntúli ereje van, és tudod, hogy nem egy átlagos szereplő. Igen, ő az: a Halál. Mindvégig irányítja a szereplőket és a jeleneteket, ő fűzi össze a múltat a jelennel, felidézi a „KÓBOJ”-t, aki miatt az egész bonyodalom kialakul, és aki a kapocs a szereplők között. Mindezt úgy, hogy nem szól egy árva szót sem, mégis érzed, hogy ő mozgatja a szálakat.

A görög drámákat is meghazudtoló végkifejletben a gyerekgyilkosság, a vérfertőzés és öngyilkosság láttán már nem is csodálkozol, hogy csaknem mindenki meghal. Egyszerűen ezt a katarzist mással már nem is lehetett volna fokozni. A Halál persze elégedetten vezeti szereplőinket a purgatórium és végül a vastaps felé. A harmadik visszatapsnál a színészek meglepődve jönnek vissza. Nem szoktak volna ekkora sikerhez? Hihetetlen. Én még mindig a „Svédországba, nem Amerikába, nem Amerikába…” refrént éneklem. Nagyon fontos kérdés: mikor játsszák legközelebb Budapesten?

Zs@n

Opera Ultima a Színházi Szemlén

Talán még nem játszottak ennyire fontos előadást a Városmajorban, mint amilyen az Újvidéki Színház produkciója, az Opera ultima. 

Június 14-én az előadással azonos időben kezdődött a Pécsi Országos Színházi Találkozó díjátadója, ahol az újvidékiek a szakmai zsűrinél a legjobb előadás, a legjobb jelmez (Marina Sremac) és a legjobb női főszereplő (Elor Emina), a színészzsűrinél a legjobb férfialakítás (Balázs Áron) kategóriáiban bizonyultak a legjobbnak. (Megannyi szerbiai színházi fesztiválrészvétel és –díj után.) De nem csupán ezért gondolom jelentősnek ezt a vendégjátékot, amely a Városmajori Színházi Szemlének is része.

Fotó: Mikus Csaba

A Kokan Mladenović rendezte, két slágeropera, A sevillai borbély és a Figaro házassága szövegkönyveinek, drámai alapanyagainak felhasználásával (dramaturg: Gyarmati Kata) létrehozott, két felvonásos előadás a színházcsinálásról szól, pontosabban a hatalom és a színházcsináló viszonyáról, utóbbi lehetőségeiről egy olyan világban, ahol a – területhez nem értő – fenntartó magának vindikálja a jogot, hogy alapvetően beleszóljon a színházi alkotófolyamatba. Mert ahogyan látjuk az előadás első jelenetében, ehhez nem kell funkcionáriust odaültetni a próbákra, elég, ha jön egy levél: operát kell játszani. Mit tehet ilyenkor egy igazgató? A művészi szabadság érdekében tagadja meg a parancsot, vagy a megmaradás érdekében „énekeljen vezényszóra”? 

Azt választják, hogy énekelnek, halálosan komolyan – és tegyük hozzá: remek hangi diszpocízióban –, görbe tükröt állítva a megkövült, leszúrt lábú, nagy gesztusokkal operáló műfaji hagyománynak, egyáltalán mindenféle színházi kliséknek, féktelenül komédiázva, ugyanakkor minden pillanatban pregnánsan kitett véleménnyel. Teljesítik a feladatot, de képesek szuverenitásukat is megtartani.

Fotó: Mikus Csaba

Egy fehér felvonásra szól a sarkából kifordított vígopera, hogy aztán jöjjön a szünet után egy hangjáték. Beaumarchais – legenda szerint forradalmat kirobbantani képes – darabja és egyúttal az előadás fókuszában a társadalmi fordulatok felvetésének szükségessége áll. Ebben a feketére váltó színpadi világban eltűnnek a gesztusok, a zene, a csupasz szöveg marad az egyetlen, amire figyelhetünk, amire figyelnünk kell, és ami így primer módon hat.

Sokan sokszor mondják, hogy a színháznak szórakoztatnia kell, nyáron meg aztán különösen és kizárólagosan. Én ebben nem hiszek, mert nyáron sem felejthetünk el gondolkodni. Hiszem, hogy az előadás teltháznyinak nem mondható, ám érdeklődésnek híján nem levő közönsége ezt a törekvést értékelte.

Papp Tímea

„Egy nullával több lett, maradhat?” – Cudar világ a Városmajorban

Amikor Oszvald Marika és Bajor Imre mindenkit megnevettetve népi viseletben szórakoztat a színpadon, azt mind imádjuk. De hogy mi köze a Mágnás Miska („cudarvilág”) című szombathelyi előadásnak az operetthez? Semmi!

Hát ez bizony sok nullával több lett, mint az eredeti. Ez a szemtelenül 21. századi előadás magyaros ruhák helyett hozta nekünk a piros tornacipőt, a miniszoknyát és rengeteg káromkodást.

A dalok ugyan felcsendültek itt-ott, bár azt nem mondanám, hogy a színészek el is tudták énekelni. Az egyetlen igazi hang a háttérben álló kék hajú vokálos lányé volt. Bár a tankcsapdás pólóban színre lépő tinédzsert (Rolla szerepében Sodró Eliza) látva nem is tudom, miért számítottam másra. A horror filmeket megszégyenítő aláfestő zenéket leszámítva nem állíthatjuk, hogy zenés produkciót láttunk.

A szereplők felismerhetők voltak, bár a nagymamától (Vlahovics Edit) lehetett volna kicsit nagyobb az a bizonyos durranás. Ami azonban teljesen nyitva maradt a nézők előtt, hogy mi lett Pixivel és Mixivel? Sokszor marad kérdés egy darab végén, de hogy egy szereplő lényegi története ne derüljön ki, az már ritkábban esik meg.

A díszlet volt szinte az egyetlen reálisan a múlthoz kötődő elem. Leszámítva a képregényszerű, becsúszó autót, a színes italbárt és a háttérben álló kivehetetlen, érdekes képet egy emberi szív rajzával a tetején. Mindemellett így is szerethetővé tették a darabot az alkotók, és az operettek szerelmeseit néhol sokkolva, de azért magával rántott az előadás.

Fotó: Mészáros Zsolt

Napjaink drámái remekül tükröződtek vissza a kisstílű bűnöző, a hős szerelmes és az önérzetét stabilan a zsebében tartó autószerelő küzdelmében. Remek adaptációja a mai kornak az Afrikából érkező Tasziló Gróf, akit Miska egészen egyszerűen négernek álmodott meg, afrikai viseletben, fekete fejjel, fehér lábbal. Ez a húzás egyszerre volt szórakoztató, és tükre annak, hogyan is megy az élet szegény gazdagéknál.

Miska (Kovács Gergely) revansa, amellett hogy mi nevettünk, szinte az egyetlen üzenete volt az egész előadásnak. Amikor a szegény beosztott bosszút áll a főnökön.

Az előadás vége szenvedős volt, amikor Baracs István szerepében Kőmíves Csongor nem tudta eldönteni, hogy marad-e, vagy elutazik a fénybe (én azt ajánlottam volna, hogy inkább menjen). Egy egészen bizonytalan tévelygést láttunk a színpadon, de aztán megkaptuk az egyébként már oda nem illő Cintányéros cudar világot, és ezzel el is felejtettünk mindent, hogy az eredeti operett hangulatával és dallamaival térjünk haza. Vagyis majdnem…

Fotó: Mészáros Zsolt

Az első felvonás egy meglepő, azonban nyugodt feldolgozása volt az eredetinek, a második felvonás viszont sokkolóan ment át egy heroin mámoros after party-ba. Az ember hirtelen a Hajógyári sziget egyik reggel öt órakor nyíló termében találta magát, és nem tudta eldönteni, beszálljon-e a mulattságba vagy sem. Ha húsz évvel idősebb lennék, valószínűleg hiperventilláltam volna a székemben, így viszont egy igazán „korhű” és pimasz, az operett műfaját darabokra tépő előadásban volt részem. És ez így volt rendjén.

Kóródi Sziszi

Esti iskola másképpen, azaz így indult a Színházi Szemle

Különösen szeretem az olyan darabokat, amikor a hétköznapi tizenvalahány órás rohanás és agyfacsarás után elutazhatom egy teljesen más, egy régi, egy kissé talán idegen és lehet, hogy nehezebb, de mindenképpen­­ – számomra legalábbis –, ott és akkor a történet varázsával szebb világba. Az ilyen utazásokból nagyon sokat lehet ugyanis tapasztalni. Így tanultam meg a könyvekből és történetekből vágyni, várni és álmodni, és így rántott magával egy forró nyári kedd este Bródy János – ahogy ezen a kedd estén újra nyilvánvalóvá vált – örökérvényű darabjával, A tanítónővel..

 fotó: Éder Vera

A Miskolci Nemzeti Színház előadása egy cseppnyi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy a majd’ száz éves történet ma is tud újat mutatni: újat a sosem szűnő emberi gyarlóságról, a néha tévesen rangnak nevezett hitványságról, a bizalomról és a minden rossz ellen orvosságként is alkalmazható emberségről. Vagyis tulajdonképpen a nagybetűs sorsról. Ezért hiszem, hogy maga az élet elevenedett meg a Városmajori Szabadtéri Színpad deszkáin: egy tanítónő, azaz egy kicsapott tanítónő, vagy ha egészen pontosan akarjuk látni a dolgokat, egy fiatal lány története volt a szemüveg, melyet az ország másik feléből érkező színészektől kaptunk. Ezen a szemüvegen keresztül vetítették Bródy történetét a nézőkben élő mai valóságra. Zajlott a jól ismert történet, a klasszikus iskolapados, vidéki díszletek megelevenedett történelemmé alakultak. Aztán hirtelen mi is a döntőbírók, a plébánosok, a helyi nagyurak és a szolgabíró előtt álltunk, és izgultunk. Vagyis izgultuk végig a felmenőink múltját, és valamiképpen a saját sorsunkat is, majd a pár percnyi tétovázást és a szerelmet. Minket is arcon csapott István családja, és velük együtt a tanítónő sorsa. Mert ez a darab nem egy átlagos színdarab volt, és ez az este sem egy átlagos kedd este. Azt hiszem, a Miskolcról utaztatott díszlet és a kitűnő színészgárda most valami sokkal többet jelentett. Lovas Rozi alakításában ez a tanítónő különleges leckét adott. Mi, a nézők pedig a perecet félretéve figyeltünk rá, mintha újra az iskolapadban ülnénk. A tanulság viszont legyen mindenki sajátja. Aki ott volt tegnap este, döntsön fölötte, rendelkezzen vele, használja, legalább annyira jól, ahogy a 22 éves Tóth Flóra használta a magáét. Igen, akár újragondolva, akár háromféleképpen, de mindenképpen méltósággal. Visszafordulni és hátrálni viszont nem 

lehet.

fotó: Éder Vera

/KO