Különösen szeretem az olyan darabokat, amikor a hétköznapi tizenvalahány órás rohanás és agyfacsarás után elutazhatom egy teljesen más, egy régi, egy kissé talán idegen és lehet, hogy nehezebb, de mindenképpen – számomra legalábbis –, ott és akkor a történet varázsával szebb világba. Az ilyen utazásokból nagyon sokat lehet ugyanis tapasztalni. Így tanultam meg a könyvekből és történetekből vágyni, várni és álmodni, és így rántott magával egy forró nyári kedd este Bródy János – ahogy ezen a kedd estén újra nyilvánvalóvá vált – örökérvényű darabjával, A tanítónővel..
fotó: Éder Vera
A
Miskolci Nemzeti Színház előadása egy cseppnyi kétséget sem hagyott bennem
afelől, hogy a majd’ száz éves történet ma is tud újat mutatni: újat a sosem
szűnő emberi gyarlóságról, a néha tévesen rangnak nevezett hitványságról, a
bizalomról és a minden rossz ellen orvosságként is alkalmazható emberségről.
Vagyis tulajdonképpen a nagybetűs sorsról. Ezért hiszem, hogy maga az élet
elevenedett meg a Városmajori Szabadtéri Színpad deszkáin: egy tanítónő, azaz egy
kicsapott tanítónő, vagy ha egészen pontosan akarjuk látni a dolgokat, egy
fiatal lány története volt a szemüveg, melyet az ország másik feléből érkező
színészektől kaptunk. Ezen a szemüvegen keresztül vetítették Bródy történetét a
nézőkben élő mai valóságra. Zajlott a jól ismert történet, a klasszikus
iskolapados, vidéki díszletek megelevenedett történelemmé alakultak. Aztán
hirtelen mi is a döntőbírók, a plébánosok, a helyi nagyurak és a szolgabíró
előtt álltunk, és izgultunk. Vagyis izgultuk végig a felmenőink múltját, és valamiképpen
a saját sorsunkat is, majd a pár percnyi tétovázást és a szerelmet. Minket is
arcon csapott István családja, és velük együtt a tanítónő sorsa. Mert ez a
darab nem egy átlagos színdarab volt, és ez az este sem egy átlagos kedd este.
Azt hiszem, a Miskolcról utaztatott díszlet és a kitűnő színészgárda most valami
sokkal többet jelentett. Lovas Rozi alakításában ez a tanítónő különleges
leckét adott. Mi, a nézők pedig a perecet félretéve figyeltünk rá, mintha újra
az iskolapadban ülnénk. A tanulság viszont legyen mindenki sajátja. Aki ott
volt tegnap este, döntsön fölötte, rendelkezzen vele, használja, legalább
annyira jól, ahogy a 22 éves Tóth Flóra használta a magáét. Igen, akár
újragondolva, akár háromféleképpen, de mindenképpen méltósággal. Visszafordulni
és hátrálni viszont nem
lehet.
fotó: Éder Vera
/KO
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése