Zenés Hippolyt, lakájos orral

Vannak olyan darabok, amiket nem kell bemutatni senkinek. Annyira egyértelmű, hogy mindenki ismeri, hogy arra nézel furcsán, aki nem tudja kívülről a sztorit, és nem tud idézni a szövegéből. Na, a Hippolyt, a lakáj pont ezek közé tartozik. Tipikus kultfilm, amit az idősebb korosztály éppúgy ismer, mint a fiatalok.

Nagyjából tudod, mire számíthatsz, ha a Hippolytra ülsz be, a kaposvári Csiky Gergely Színház azonban képes volt új színt és új lendületet vinni a történetbe. A néző mégis azt kapja, amit elvár: klasszikus szöveget, korhű díszletet és remek dalokat. Nem túlzás, tényleg nagyszerű zenei betétekkel egészítették ki a prózai szövegrészeket. Eisemann Mihály klasszikusai csendülnek fel a már jól ismert „Pá, kis aranyom, pá…” és a „Köszönöm, hogy imádott…” kezdetű nóták mellett. Ezek a zenés-táncos betétek képesek fenntartani és időnként feléleszteni a nézők figyelmét a közel három és fél órás előadáson. Fokozta az élményt, hogy a színpad mellett élőben játszott a zenekar, amelynek a színészekkel való együtt létezését is érdemes volt figyelni.

Fotó: Memlaur Imre

Amikor megjelenik a színen a címszereplő, valódi lakájt kap a néző. Ahogy kimérten belép, megigazítja a zakóját, és enyhén felemeli a fejét, ahogy azt az úri népségnél szokás… Esküszöm, még az orra is úgy áll, ahogy azt egy lakájnál elképzeli az ember.  A megszokott vicces, szórakoztató jelenetek és helyzetkomikumok mellett ilyen apróságokkal is melegséget hoznak az egyszeri néző szívébe. Meg persze azzal a becsempészett közéleti fricskával, miszerint a Mimi-féle „énekesnők” sokszor kapnak ajándékba trafikot az állami szektorban foglalatoskodó partnereiktől.

Sok meglepetést tartogat az előadás azoknak is, akik kívülről fújják az eredeti történetet. Olyan váratlan jeleneteket láthatunk, ahol Makáts Csaba hirtelen egy Michael Flatley-t megszégyenítő szólótáncba kezd, hiszen ő pillangó, és övé Közép-Európa legszebb férfi felsőteste, amit nem is takar el annyira a flitteres ujjatlan felső. Vagy ott van az a jelenet, amikor Schneider úr az átrendezett lakásba hazaérve konstatálja, hogy a felesége már máshogy is hívja, és a PAPAPAPA megszólítás villámgyorsan MÁTYÁS-sá változott. Neki sem kell több, feleségét innentől ÁRÁNKÁ-nak szólítja, szigorúan affektálva, és gúnyosan kimondva. (Apropó, én tutira nem emlékeztem rá, hogy a feleségét így hívják, úgyhogy duplán ért el hozzám a nevetőgörcs…)

Fotó: Memlaur Imre

A fináléhoz közeledve az egyre jobban felpörgött események és fergeteges alakítások között elhangzott egy baki, vagy nem baki, mindenesetre a nézők a hasukat fogják a nevetéstől az „ősrégi fiatalember” szerkezetet hallva, ami valószínűleg ősrégi családból származó fiatalembert akar jelenteni. De ezen a ponton már mindegy is. Nevetsz mindenen és mindenkin, „minden körülmények között… ISMÉTELD!"

Zs@n