Opera Ultima a Színházi Szemlén

Talán még nem játszottak ennyire fontos előadást a Városmajorban, mint amilyen az Újvidéki Színház produkciója, az Opera ultima. 

Június 14-én az előadással azonos időben kezdődött a Pécsi Országos Színházi Találkozó díjátadója, ahol az újvidékiek a szakmai zsűrinél a legjobb előadás, a legjobb jelmez (Marina Sremac) és a legjobb női főszereplő (Elor Emina), a színészzsűrinél a legjobb férfialakítás (Balázs Áron) kategóriáiban bizonyultak a legjobbnak. (Megannyi szerbiai színházi fesztiválrészvétel és –díj után.) De nem csupán ezért gondolom jelentősnek ezt a vendégjátékot, amely a Városmajori Színházi Szemlének is része.

Fotó: Mikus Csaba

A Kokan Mladenović rendezte, két slágeropera, A sevillai borbély és a Figaro házassága szövegkönyveinek, drámai alapanyagainak felhasználásával (dramaturg: Gyarmati Kata) létrehozott, két felvonásos előadás a színházcsinálásról szól, pontosabban a hatalom és a színházcsináló viszonyáról, utóbbi lehetőségeiről egy olyan világban, ahol a – területhez nem értő – fenntartó magának vindikálja a jogot, hogy alapvetően beleszóljon a színházi alkotófolyamatba. Mert ahogyan látjuk az előadás első jelenetében, ehhez nem kell funkcionáriust odaültetni a próbákra, elég, ha jön egy levél: operát kell játszani. Mit tehet ilyenkor egy igazgató? A művészi szabadság érdekében tagadja meg a parancsot, vagy a megmaradás érdekében „énekeljen vezényszóra”? 

Azt választják, hogy énekelnek, halálosan komolyan – és tegyük hozzá: remek hangi diszpocízióban –, görbe tükröt állítva a megkövült, leszúrt lábú, nagy gesztusokkal operáló műfaji hagyománynak, egyáltalán mindenféle színházi kliséknek, féktelenül komédiázva, ugyanakkor minden pillanatban pregnánsan kitett véleménnyel. Teljesítik a feladatot, de képesek szuverenitásukat is megtartani.

Fotó: Mikus Csaba

Egy fehér felvonásra szól a sarkából kifordított vígopera, hogy aztán jöjjön a szünet után egy hangjáték. Beaumarchais – legenda szerint forradalmat kirobbantani képes – darabja és egyúttal az előadás fókuszában a társadalmi fordulatok felvetésének szükségessége áll. Ebben a feketére váltó színpadi világban eltűnnek a gesztusok, a zene, a csupasz szöveg marad az egyetlen, amire figyelhetünk, amire figyelnünk kell, és ami így primer módon hat.

Sokan sokszor mondják, hogy a színháznak szórakoztatnia kell, nyáron meg aztán különösen és kizárólagosan. Én ebben nem hiszek, mert nyáron sem felejthetünk el gondolkodni. Hiszem, hogy az előadás teltháznyinak nem mondható, ám érdeklődésnek híján nem levő közönsége ezt a törekvést értékelte.

Papp Tímea