Amikor gyerek voltam, gyomorgörcsöm volt, ha Budára kellett utaznunk. Négyéves koromig a Sashegyen laktunk, aztán elköltöztünk Pestre, és évekig azok a nagyon korai emlékek éltek bennem a legerősebben, amikben Buda nagy, barna, és az a hely, ahol felhorzsoltam a térdemet a járdán. Aztán az idén ez megváltozott; majdnem tizenöt évnyi évi egy-két látogatás per év után idén hetente kellett Budára járnom, és végre rájöttem, hogy feleannyira se nagy vagy barna, mint ahogyan az emlékeimben élt, helyette nagyon szép és nagyon nyugalmas. És ahhoz, hogy végre ’pesti’ helyett ’budapesti’ legyek, már csak egyvalami hiányzott: még egyszer sem jártam a Városmajorban.
Minden azzal kezdődött, hogy volt két jegyem a Boeing, Boeing című előadásra a Városmajori Szabadtérin, és mivel a barátaim éppen nem értek rá, az anyukámat kértem meg, hogy jöjjön el velem. „Ez az a darab, amit meg is filmesítettek?” – kérdezte ő, de erre nem tudtam egyből válaszolni. Csak annyit mondtam, hogy francia komédia. Később egy Google-keresés után derült ki, hogy igen, filmet is csináltak belőle 1965-ben. A leírásból annyit tudtam, hogy vicces lesz, és hogy nagyon népszerű. A konfliktus lényege, hogy van ez a Bernard nevű fószer, aki építész, és valami annyira hiányzik az életéből, hogy három nővel zsonglőrködik, hogy meglegyen a változatosság, azt pedig, hogy a nők sehogyan se fussanak össze, úgy oldja meg, hogy direkt a stewardesseket célozza.
Egyébként emiatt a leírás miatt kezdett el érdekelni maga az előadás is; milyen élete lehet egy olyan férfinak, aki nemcsak, hogy poligámista, de még zseniálisnak is tartja az ötletét, amivel éveket vesz el nők életéből, és az érzéseikkel szórakozik?
Július nyolcadika volt, már készülődtünk, amikor jött apukám, hogy ő is velünk akar jönni, ne hagyjuk ki a színházból, úgyhogy hárman ültünk be a kocsiba, hogy elinduljunk megnézni az előadást, remélve, hogy még tudunk majd még egy jegyet venni a helyszínen. Idegesen ültem a hátsó ülésen, megállás nélkül azt ismételgetve, hogy miért nem csináltunk útvonaltervet, így el fogunk tévedni. Nem tévedtünk, és nem csak azért nem, mert mások sokkal szerencsésebbek nálam a tájékozódásban, hanem azért sem, mert tényleg könnyen oda lehet találni a Városmajorba. Ott van a Széll Kálmán tér mögött. Egy nagy park, padokkal és asztalokkal, kicsit beljebb egy nagyon szimpatikus futópálya is van. A szabadtéri színpad rögtön a bejáratnál, valamivel a templom mellett.
A szabadtéri színház fehér sátortetővel rendelkezik, lámpák jelzik a helyét, és igazi színházi büfé kapcsolódik hozzá. A jegyeladó lány kedvesen adta tudtunkra, hogy a teltház miatt csak akkor jut jegy apukámnak, ha lesz felszabaduló hely. Szerencsére találkoztunk egy szimpatikus családdal, akik nagyon megörültek nekünk; az egyikük lebetegedett, és el tudták adni a jegyüket apának, aki a második sorban, mellettük ülve nézhette az előadást − így mindannyian jól jártunk.
Mire elkezdődött a darab, már valamennyire besötétedett. Barna, műanyag székekbe ültünk, és segítettünk útbaigazítani a helyüket kereső, bécsi pereccel és üdítővel rendelkező nézőket. Mire elkezdődött az előadás, elcsöndesedett a nézőtér is.
Egy elvárásom volt: utálni akarom Bernardot nőként, emberként és mindenhogyan. És ha már ott vagyok, élvezem egy kicsit az egyik legnépszerűbb francia vígjátékot.
Bernard a tipikus antihős. Nincsenek mélységei, és az egész attól lesz szórakoztató, hogy két dolognak drukkolunk: egyrészt hogy lebukjon, másrészt hogy az emberek, akikkel olyan igazságtalanul bánik, szintén antihősök legyenek. Felbukkan a történet igazi hőse is, Bernard iskolai kebelbarátja, Robert, akit véletlenül halottnak nyilvánítottak, és miközben azt szeretné, hogy a befolyásos Bernard elintézze, hogy újra élővé nyilvánítsák, arra kényszerül, hogy segédkezzen neki. Közben a segítségükre van a történet még igazibb hőse, Bertha, akit senki se szeret, és aki kitartóan hallatja a hangját akkor is, ha senki se figyel oda rá. Bernard menyasszonyai természetesen gyorsan összekeverednek, ez adja majd a komikumot: mind a hárman harsányak és gyönyörűek.
A Boeing, Boeing tipikus habkönnyű, régi vágású komédia. Az est csúcspontja, amikor az egyik viccen valaki tapsolni kezd, és nemsokára becsatlakozik az egész közönség is. Amilyen habkönnyű és vicces a felszín, legalább annyira furcsa belegondolni, hogy az egész vígjáték attól olyan szórakoztató és aktuális még egy fél évszázaddal később is, hogy tulajdonképpen az alaphelyzet egyáltalán nem is vicces: Bernard a végletekig képes megjátszani magát egy kapcsolat kedvéért, miközben csak kényelmi szolgáltatásként tekint a lányokra. Még arra se sikerül ráéreznie, hogy mi az, amit igazán elvárnának tőle, miközben ő azt hiszi, hogy a tökéletes udvarlót alakítja. Az ember elgondolkozik azon, hogy mit csinálna, ha hasonló szituációba keveredne. Bernard elégedetten meséli, hogy a stewardesseket külső és viselkedés alapján már előre „leselejtezik”, és akkor veti be magát náluk, amikor éppen sebezhetőek. Ha az ember nem egy francia pasas három menyasszonyának az egyike, akkor is el tud rágódni azon, hogy vajon észre lehet-e venni, ha valaki csak a külsőségek miatt kedveli, a személyisége többi részét pedig egyszerűen csak elfogadja.
A két és fél órás darab gyorsan elmúlt. Az előadás szünetében szerencsekereket lehetett pörgetni a pénztárnál Nyári Fesztiválos ajándékokért. Apukámmal mindketten pörgettünk, de sajnos egyikünk se nyert semmit − előttünk viszont valaki belépőt kapott a margitszigeti víztoronyba.
Amikor meg azt írom, hogy „vidd el a szüleidet a Városmajorba”, nem szó szerint a szüleidre gondolok. Vigyél el bárkit, akivel szeretnél egy emléket magadnak, mert azok egy ilyen előadáson könnyen születnek. Aztán együtt gondolkozhattok Bernardokról, filmadaptációkról... és mindig megtudhatsz valami új dolgot is: én például azt, hogy a szüleim régebben rengeteget jártak a Városmajorba, ami nincs is olyan messze, mint ahogy én azt képzeltem.
Szerző: Sas Ágnes
[Fotók: Walter Péter]
