A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Városmajori Szabadtéri Színpad. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Városmajori Szabadtéri Színpad. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 24., csütörtök

Szilvalé rongyő és a vazsmegyei gyerek

A Mágnás Miska a magyar operett-irodalom egyik, ha nem a legnépszerűbb műve. Sikere egyrészt a szatirikus mulatságos történetnek köszönhető, másrészt Szirmai Albert örökzöld dallamainak, a többi között a Cintányéros cudar világnak és a Hoppsza Sárinak.


Az előadás Marcsa és Miska történetén keresztül társadalomkritikát fogalmaz meg: az első világháború éveiben a társadalomnak szemet szúrt, hogy egy bizonyos kiváltságos réteg pusztán születésénél fogva jogot formál politikai vezetői szerepre, ugyanakkor magánéletében kevésbé a társadalmi normák szerint él. Ez adta az ötletet Szirmai Albertnek és Gábor Andornak, hogy a bevett szokás szerint az operettben nem a primadonna-bonviván, hanem a szubrett-táncos-komikus páros kerüljön előtérbe, vagyis Balogh Mária konyhalány és Ibolya Mihály, a lovászfiú. 

Az operett története fordulatos, cselekménye szellemes, Szirmai Albert slágerdalai pedig egymást érik az előadásban, és nem csak önmagukban állnak, hanem minden esetben reagálnak az adott szituációra.


Dobó Enikő hozza a vagány, fiatalos, modern és elkényeztetett úrilányt, Rollát, aki csak a darab végén szembesül azzal, hogy a saját családja mennyire lenézni a rang nélküli embereket.

Orth Péter egyszerű és jóvágású Barcsa mérnök úrja fontos szerep, a színész mégsem tud kiemelkedőt alakítani. Vele szemben Szemenyei János, mint Miska, igencsak feladja a leckét a többi szereplőnek. Játéka vad és kemény, így a Miskája sem az a nagyon szerethető figura. Az a típusú ember, aki előbb cselekszik, majd utána gondolkodik. Párjával, Marcsával (Hajdú Melinda), kiválóan működtek együtt, látszott rajtuk, hogy összeszokott párost alkotnak.


Kiválóan alakította a nagymama karakterét Réti Erika, ő volt az, aki a háttérben egyengette a szerelmespár útját. Engedékeny, szerethető Mamát láthattunk a színpadon.

Zayzon Zsolt és Nagy Viktor párosa, Mixi és Pixi már-már erőszaktevő férfiakká váltak, akik ha megjelentek a színpadon, megfagyott a levegő. 

A Korláthy grófi család az a világ, ahol a társadalmi rang számít. Az emberek érdekből kötnek barátságot és érdekből esnek szerelembe. Bár az igaz szerelem mindent legyőz, még a társadalmi különbségeket is, a Mágnás Miska operett mégsem egy könnyed délutáni matiné. A slágerek mögött komoly, valódi tartalommal és mondanivalóval rendelkezik. Egy letűnt kor értelmetlen társadalmi egyenlőtlenségeit és felszínes kapcsolatrendszerét teszi nevetségessé.

2017. július 23.

Szerző: Ledvényi Enikő
[Fotók: Walter Péter]

2017. augusztus 21., hétfő

A falu, ahol a rossz már majdnem jó

Eltelt egy év. Újra megnyitotta kapuit a Városmajori Szabadtéri Színpad, nem sokkal azután, hogy bezárta az Örkény Színház után. Újra eljött a nyári fesztivál egyik legizgalmasabb különlegessége, a Városmajori Színházi Szemle, amelynek keretében idén hat zenés, szórakoztató előadást láthattunk, amelyek egészen új megközelítéssel nyúlnak jól ismert darabokhoz.


A szombathelyi Weöres Sándor Színház tolmácsolásában Mohácsi István és Mohácsi János „átiratában” Tóth Ede híres népszínműve, A falu rossza került a színpadra július első szombatján. 

A három felvonás hossza 225 perc, ennek megfelelően az előadás rendhagyó módon, már este 7 órakor elkezdődött. Mire a városmajori templom harangja elütötte a 8 órát (ami máskor az este kezdetét szokta jelezni), már javában benne voltunk a képzeletbeli (vagy nem is annyira képzeletbeli) falu életében, ahol éppen esküvőre készült a nép, ugyanis a bíró, Feledi Gáspár (Bányai- Kelemen Barna) fia (Matusek Attila) készült elvenni Bátki Tercsit (Sodró Eliza). 


A falu nevét nem tudjuk, a történések idejét is csak úgy nagyjából sikerült „megsaccolni”, amikor is két pohár bor mellett a muszka elleni harcról kezdtek el anekdotázni a szereplők. Kicsit mégis gyanús, hogy nem mindig az 1800-as években járunk, aktuálpolitikai áthallások teszik egyértelművé, hogy a mindenkori keserédes magyar valóságról szól a darab. Bólogatunk és nevetünk, mert alapvetően egy mulatságos előadást látunk.

Rögtön az elején Feledi Boriska (Edvi Henrietta) le akarja magát vetni a tetőről szerelmi bánatában, mert a falu rossza, Göndör bácsi észre sem veszi őt. De nyugodjanak meg, a magyar sírva vigadós fajta. Maradjunk annyiban, hogy „nem igazán jön ez össze” neki.


Göndör „bácsi” Tercsibe szerelmes, akit szerelemféltésből le is lő, volt menyasszonya holtan esik össze, a falu elsiratja az első felvonás végén, de a másodikban már újra talpon van, mert kiderül, hogy Göndör nem rakott töltényt a tárba. Ekkor már sejtjük, hogy ebben az előadásban nem történhet semmi igazán rossz.

Mint ahogy az egy faluban lenni szokott, mindenkinek van valami takargatnivalója, és mindenki sokkal okosabb, ha mások életéről van szó. Egyesek számára a hatalom és a pénz mindennél fontosabb, és az ármánykodás is a mindennapok része. A falu rossza nem is annyira rossz, inkább csak ő maga nem akar jó lenni. Nem úgy, mint Finum Rózsi (Bánfalvi Eszter), akinek semmi más bűne nincs azon kívül, hogy rossz emberbe szeretett bele.

A színpadon megjelenő összes alak igazi gyöngyszem volt, a zenekar nemkülönben. Számomra mégis Rózsi volt a legizgalmasabb karakter, máshogy beszélt, másféle ruhában járt, és a lényéből áradó „baljóslatot” csak tovább fokozta az állandóan a kezében hordott gereblye. 


Végül minden a helyére kerül Trokán Péter isteni közbeavatkozásának köszönhetően. Mégiscsak egy népszínműről beszélünk, ahol minden jó, ha a vége jó. És amíg így van, addig mi is biztosak lehetünk benne, hogy nagy baj nem érhet minket. A Városmajori Szabadtéri színpadán pedig még az is megeshet, hogy a Boldogság alakot ölt, egy „rühes macska” formájában.

Budapest, 2017. július 10. 

Szerző: Köles Hajnalka
[Fotók: Mészáros Zsolt]

2017. augusztus 14., hétfő

Szerelem, csábítás, hűség… Párizs

A Színházi Szemle harmadik versenyprodukciója A hülyéje című bohózat volt a Városmajorban, Szőcs Artur rendezésében.

Georges Feydeau (1862-1921) francia drámaíró nevéhez számos vígjáték és bohózat köthető (pl. Osztrigás mici, Bolha a fülbe). A hülyéjét először 1896-ban mutatták be a párizsi Théâtre du Palais Royal-ban. A Miskolci Nemzeti Színház előadása is Franciaországban játszódik.


Szerelem. Szerelmi háromszög, vagy inkább sokszög. Előre nem látható befejezés. Történetcsavar. Folyamatosan felbukkanó új szereplők. Nem várt végkifejlet. Boldog befejezés?

Megismerjük az ügyvéd Valentin-t (Lajos András) és bájos feleségét Lucienne-t (Czakó Julianna), akik boldog házasságban élnek. Redillon (Rózsa Krisztián) és Pontagnac (Harsányi Attila), Valentin barátai udvarol(ná)nak Lucienne-nek. Az asszonynak is tetszik Redillon, de mivel biztos férje hűségében, nem akarja más karjaiban (is) keresni a boldogságot. De valóban hűséges a férje? És vajon milyen ember Pontagnac és mit akar a felesége (Jancsó Dóra)? Van még a Londonból érkező és az idős névrokon házaspár, róluk se feledkezzünk meg.

A bohózat három helyszínen játszódik: Vatelin lakásán kezdődik, a bonyodalmak egy szállodai szobában tetéződnek, végül Redillon lakásán fejeződik be a történet.

Egyetlen színészi alakítást sem éreztem erőltetettnek, mindenki szimpatikusan játszott a maga karakterében. Rózsa Krisztián szaltói és bukfencei látványossá tették az előadást. A nyomozó (Kerekes Valéria) két segédjének neve (Tigris és Eufrátesz) molyosra derített mindenkit. Szőcs Artúr (Geemoe) keveset volt a színen, de annál kellemesebb volt, ahogy lazán, de mégis aggódva szerette és óvta a számára még mindig gyermek Redillont.


A nagy csattanó – azaz a verekedés – talán kicsit erőltetettnek tetszett, azonban gondolkodásra sarkallta a publikumot. Ki csal meg kit? Létezik-e megbocsátás? Valóban szükség van bosszúra? Az efféle kérdéseken mindannyian elgondolkodunk, hiszen hasonló történetek mindnyájunkkal megtörténhetnek.

A hülyéje az az előadás, ami lehet, hogy nem hagy mély nyomot a nézőben, de nyári kikapcsolódáshoz tökéletes.

Budapest, 2017. július 3.

Szerző: Bánhidi Viktória
[Fotók: Gálos Mihály Samu]

2017. július 18., kedd

Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.


Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.


A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.


Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Kovács Attila]

2017. július 14., péntek

Egy mesébe illő szerelem a múlt századból

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megrendezésre került a Színházi Szemle a Városmajori Szabadtéri Színpadon, melynek programjában 6 vidéki és határon túli színház előadása szerepelt. Június 22-én láthatta a közönség az első versenydarabot, a Tisztelt Ház (Vadnay László – Békeffi István – Márkus Alfréd) című zenés vígjátékot, melyet a csíkszeredai Csíki Játékszín hozott el Budapestre. A társulattal már évekkel ezelőtt megismerkedhettünk, legutóbb 2015-ben az Édes Annát láthattuk tőlük.


1934. Budapest, Országház
Takácsot (Veress Albert) két hónappal ezelőtt képviselővé választották. Politikai karrierje felívelőben. Egy fiatal hölgy megzavarja a képviselők munkáját, leszalad a karzatról, Takács urat szidalmazza. Szepes (Kosztándi Zsolt) szerkesztő úrnak ez jól jön, hiszen egy nem szokványos cikkel kápráztathatja el az újságot. Gyorsan ki is faggatja a fiatal lányt – Halmi Verát (Sándor Anna) –, aki elmeséli, hogy két évvel ezelőtt Takács úr megkérte a kezét, de nem tartotta be az ígéretét, eltűnt. Másnap az újság tele van Takács képviselő úr és Halmi Vera fényképével.
Vera mosolyogva olvassa a róla megjelenő cikket a ruhaüzletben, ahol vénlány nővérével, Zsuzsával (Szabó Enikő) dolgozik együtt. Vera szerelmes a képviselő úrba, aki persze nem ismeri őt. Kénytelen cselhez folyamodnia, hogy megismerkedjenek, bízva abban, hogy szerelme viszonzásra talál. Takács úr megjelenik a boltban, kérdőre vonja a fiatal lányt. Vera elnézést kér, hiszen összekeverte egy másik férfival, aki korábban valóban házassági ajánlattal hitegette. Takács úr felajánlja segítségét a férfi megtalálásához… 
Vera nem számol Valival, a színésznővel (Zsigmond Éva Beáta), aki a képviselő úr menyasszonya. 
Szepes úr figyeli a társaság minden lépését, írja a cikkeket, de egy idő után nem a hírnév lesz a legfontosabb a számára. 
A képviselő úrnak egyre szimpatikusabb lesz a vagány lány, azonban a politikai karrierjének nem tesz jót a botrányok sorozata. Verára mégsem tud haragudni…


A prózai jelenetek között néhány dal is felcsendült, melyek nagyon illettek a jelenetekhez – színesebbé, különlegesebbé varázsolták az előadást. Hamis hangot nem hallhattuk, a színészek énekesként is méltón megállták helyüket. 

Azt hiszem, nem kell – és nem is lehet – külön kiemelnem a színészeket, mert egytől egyik maradandót alkottak prózában, énekben, játékban egyaránt. Vonzották a nézők figyelmét, érződött a levegőben, hogy a közönség együtt lélegzik a művel. 


A Lendvai Zoltán rendezte darab annak ellenére, hogy 1934-ben játszódik, a mai kornak is megfelelő. A fiatalabb generáció is felfedezheti benne a bájt, a finomságot. Ez érződött a közönség reakciójából: a nevetésekből, a tapsból, a hirtelen jövő sóhajokból, a kuncogásból is. Nem lankadt a figyelem egy percre sem. A közönség élvezte az előadást, elmélkedett. Szerethető vígjátékot látott, egy időutazást a mobiltelefonok és az internet előtti időkbe. Az élet akkor is zajlott, csak egy kicsit másként.

A Tisztelt Ház egy igazi könnyed, humoros, nyári estére való színdarab. Elfeledteti velünk a jelent, a problémákat. Meggyőz minket, kikapcsol. Átadjuk magunkat az eseményeknek, mosolyogtunk, nem gondolkodunk. 

Jó kezdés, erős versenyprogramnak nézünk elébe.

Szerző: Bánhidi Viktória
[Fotók: Sándor Levente]

2017. július 13., csütörtök

Remek hangú énekesek, kiváló alakítások, jó dalok, kevés mondanivaló

A Sztárcsinálók volt az első magyar rockopera, amelyet a Rock Színház alapítói, Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás írt színpadra 1981-ben, a győri sportcsarnokban mutatták be abban az évben, majd számos előadás született belőle számos helyen, több társulattal, mindig nagy renoménak örvendve.


Egy kisebb szünet után a tatabányai Jászai Mari Színház úgy döntött, hogy ideje elővenni a darabot, és egy olyan rendezőre bízta, Nagy Viktorra, aki már többször is sikerre vitte azt. Anno Miklós Tiborék kimondottan a Rock Színház színészeire írták a dalokat, amelyeket a mostani szereposztásnál is kitűnő hangú művészek prezentáltak. A színház februárban tartotta a bemutatót, a Városmajorba már egy jól összeszokott csapat érkezett június 16-án, ahol három estén át játszották telt ház előtt az előadást.

A császárkori Rómában játszódó darab hűen ábrázolja Néró felemelkedését és gyors bukását, amelyet anyja, Agrippina, és annak hű barátja, Seneca, egyben a fiú nevelője, idéz elő. Pillanatok alatt elteszik láb alól a már kiöregedett és vezetésre alkalmatlan Claudiust, hogy Nérónak biztosítsák a trónt.  A két cinkostárs biztos abban, hogy marionett bábuként lehet majd a fiút irányítani, és amint császárrá választatják, még inkább belevetik magukat az ármánykodásba. Mindenkit elintéznek, aki útjukba áll, azzal viszont nem számolnak, hogy az ifjú uralkodó maga is ráérez a hatalom ízére, és lerázva magáról anyja befolyását és Seneca tanácsait, vad duhajkodásba, majd szörnyű pusztításba kezd. Beleveti magát az éjszakába, kétes helyeken tölti az idejét, nem törődve az anyja által ráerőszakolt feleség, Octavia érzéseivel sem. Sőt, idővel Róma legszebb asszonyával, Poppeával megismerkedve teljesen kikelve önmagából, a nő hatására elkezdi a művészi hírnevet is hajszolni, és a színház színpadát is bitorolni akarja „bármi áron”.


Néró, megrészegülve a hatalomtól, hamar elfelejti régi kedvesét, Ulricát is, majd ő maga is átveszi anyja eszközeit, és gondolkodás nélkül bárkit legyilkoltat. A lány egy vallási fanatikus szektához kerülve a bosszúban látja az élet értelmét. Ebben a szélsőséges csoportban hamar társakra lel, egy véletlennek köszönve pedig egy ál Jézus (Kiprios) segítségével szinte hadsereggé szerveződnek, és megindulnak Róma ellen.

A sztori jó és izgalmas, a színészek is otthonosan mozognak a Csík György által megálmodott autentikus díszletben, Gyenes Ildikó és asszisztense, Hajdú Anita tűpontos koreográfiájára.

A darab mozgalmas, bár én néha elvesztettem a fonalat, és nem pontosan tudtam, hogy egy bizonyos gyilkosság éppen Néró, vagy Agrippina és Seneca kettősének köszönhető – a szálak kibogozásában segítségemre volt a krónikás. Mikola Gergő Juvenalisa „végigvonult” az estén, és dalaival narrátorként vezette a történéseket. Keretként is funkcionált: ugyanazzal a dallal zárta az előadást, amivel kezdte, és maga a jelenet is megismétlődött, mintegy jelezve az élet körforgását. Hangja kimagaslóan szólt, és azért nehéz ezt tovább ragozni, mert ezen az estén ő volt az, aki végig kiválóan működött a darabban.


A Nérót alakító Sándor Péter hangja tavaly már az Evitában meggyőzött arról, hogy „rockszínpadra” született. Most a játéka is lenyűgözött, hiszen egyedül neki volt lehetősége megmutatni ezernyi arcát, a naiv és kamasz fiút, majd az öntudatra ébredő férfit, végül pedig a diktátorként elborult uralkodót. Mindezt zseniálisan csinálta.

Hangilag még lenyűgöző volt Kósa Zsolt, aki Pálként nem sok vizet kavart a darabban, de fő dalával óriási ovációt váltott ki, megérdemelten.

A két sztárcsináló, Agrippina és Seneca, Majoros Melinda és Jegercsik Csaba szerepük megformálásában inkább tűntek kikarikírozott művészmenedzsereknek, mint hataloméhes bábúmozgatóknak – ezzel oldották a vérengzések brutalitását.

Ulrica szerepében Szabó Emília nagyszerűen alakította az először még vakon szerelmes, majd később gyűlöletbe forduló, mégis Isten nevében harcoló lányt. Az ő szerepe is többdimenziós volt, dalai széles skálán mozogtak, így megmutathatta sokrétű tehetségét. Szívesen megnézném más előadásokban is.

Nagyhegyesi Zoltán Kiprios/ál Jézus szerepében viszont nem bontakozhatott ki annyira, a figurából viszont maximálisan kihozta, amit lehetett.

Bakonyi Csilla Poppeaként hitelesen hozta az intrikus és gonosz irányítót, talán ő volt az egyetlen igazán negatív figuráját a darabnak.


A Városmajori Szabadtéri Színpadon a Jászai Mari Színház-Népház által ezen az estén remek hangú énekeseket és néhány kiváló alakítást láthattunk, jó dalokkal, de sajnos kevés mondanivalóval, pedig ebben a történetben több is van.

Szerző: Piros Csilla
[Fotó: Fűrjes Viktória]

2016. július 29., péntek

„Megegyeztünk Mihállyal, hogy helyettem ő fogja magát elvenni.”

Nyújthat-e valódi intimitást egy költő szerelme, avagy az inkább szól a nagyközönségnek, mint a kedvesnek? Szükségszerű-e, hogy a múzsa a költő kifosztottjává váljon? Egyáltalán feltétele-e a szerelmi költészetnek a valódi szerelem?

Kedvesen zsonglőrködik a darab e kérdésekkel. Válaszok? Válaszok helyett a mű játékra hív. Játsszuk azt, hacsak két órára is, hogy mi vagyunk Adyk és Lédák, Nagy Lászlók és Szécsi Margitok, Heltai Jenők és kacér hölgyek, és még sokan-sokan mások! Képzeljük, hogy mindannyian variációk vagyunk egy témára: a szerelem témájára, s „a többit,/ a többit, a többit,/ a többit (...)/ egye meg a fene!”


A darab ősbemutató, színház és koncert, XVIII-XIX-XX. századi, neves magyar költők és írók szerelmeinek hol kényesebb, hol józanabb eseményeit dolgozza fel, megpedzve, hogy „a versekben sokkal könnyebb a (költő) társának lenni, mint a való életben”. Köszönhetően annak, hogy a férfi és női szerepeket az est egésze során mindösszesen két-két színész, női oldalon Gryllus Dorka és Nagy-Kálózy Eszter, férfi oldalon Rudolf Péter és Simon Kornél ölti magára, a viszonylag gyors váltásban feltűnő irodalmi alakok szinte egymásba olvadnak. Csakúgy, ahogy a költemények, levél- és naplórészletek is átsétálnak a Kaláka együttes énekhangjainak, vonós, pengetős és fúvós hangszereinek a feleselésébe. Hol húzódik a határ beszéd és ének között, múzsa, költő és dal, költő és színész, színész és zenész között? Narrátorként a darabot ihlető kötet, az Így szerettek ők szerzője, Nyáry Krisztián kísér minket végig a magyar irodalomtörténet ezen rejtett, ám mélyen mégis sejtett jelenetei között.


A színpadon senki nem akar kitűnni, a szereplők észrevétlenül adják át a költőknek és múzsáknak a stafétabotot, a zenekar állandó jelenléte szerenád helyszínévé változtatja a Városmajort. A színi részek közben a közönség fel-felkuncog, sodródik a cselekménnyel, a zenei pillanatok alatt pedig csendesen megpihen a költeményekben: a sor szélén ülő férfi váratlanul átkarolja a párját, jobbra egy lány csókot nyom kedvese arcára, miközben egy úriember önkéntelenül dobolni kezdi ujjával a taktust. Babits, Kosztolányi, Petőfi vagy éppen Weöres Sándor életéből vett, olykor keserédes vagy bizarr, máskor meghitt életrajzi mozzanatok kedvesen sorakoznak egymás mellett, és a megértő témavezetésnek hála, még az sem esik nehezünkre, hogy egy-két jobban sikerült szerelmi ballépés láttán minden érzelmi intelligenciánkat elővéve illedelmesen elnyomjuk az arcunkra kívánkozó kaján vigyort. Kivéve persze talán az olyan jeleneteket, melyekben például Kosztolányi Dezsőné azt az emberi jótanácsot adja a férjét rossz útra terelő hölgyikének, hogy „azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon”.


Kellemes és könnyed, ugyanakkor mély és időtlen tartalommal bíró, színvonalas zenészi és színészi teljesítményt felvonultató estének lehetünk részesei, mely után a városmajori park fái között hazafelé andalogva ki-ki úgy érezheti, „megint hozzám simult a szél/ s valamit fülembe sugott,/ azt, hogy még mindig szemtelen,/ még mindig fiatal vagyok”.

Szerző: Balogh Renáta
[Fotók: Éder Vera]

2016. július 27., szerda

Vidd el a szüleidet a Városmajorba!

Amikor gyerek voltam, gyomorgörcsöm volt, ha Budára kellett utaznunk. Négyéves koromig a Sashegyen laktunk, aztán elköltöztünk Pestre, és évekig azok a nagyon korai emlékek éltek bennem a legerősebben, amikben Buda nagy, barna, és az a hely, ahol felhorzsoltam a térdemet a járdán. Aztán az idén ez megváltozott; majdnem tizenöt évnyi évi egy-két látogatás per év után idén hetente kellett Budára járnom, és végre rájöttem, hogy feleannyira se nagy vagy barna, mint ahogyan az emlékeimben élt, helyette nagyon szép és nagyon nyugalmas. És ahhoz, hogy végre ’pesti’ helyett ’budapesti’ legyek, már csak egyvalami hiányzott: még egyszer sem jártam a Városmajorban. 

Minden azzal kezdődött, hogy volt két jegyem a Boeing, Boeing című előadásra a Városmajori Szabadtérin, és mivel a barátaim éppen nem értek rá, az anyukámat kértem meg, hogy jöjjön el velem. „Ez az a darab, amit meg is filmesítettek?” – kérdezte ő, de erre nem tudtam egyből válaszolni. Csak annyit mondtam, hogy francia komédia. Később egy Google-keresés után derült ki, hogy igen, filmet is csináltak belőle 1965-ben. A leírásból annyit tudtam, hogy vicces lesz, és hogy nagyon népszerű. A konfliktus lényege, hogy van ez a Bernard nevű fószer, aki építész, és valami annyira hiányzik az életéből, hogy három nővel zsonglőrködik, hogy meglegyen a változatosság, azt pedig, hogy a nők sehogyan se fussanak össze, úgy oldja meg, hogy direkt a stewardesseket célozza. 


Egyébként emiatt a leírás miatt kezdett el érdekelni maga az előadás is;  milyen élete lehet egy olyan férfinak, aki nemcsak, hogy poligámista, de még zseniálisnak is tartja az ötletét, amivel éveket vesz el nők életéből, és az érzéseikkel szórakozik? 

Július nyolcadika volt, már készülődtünk, amikor jött apukám, hogy ő is velünk akar jönni, ne hagyjuk ki a színházból, úgyhogy hárman ültünk be a kocsiba, hogy elinduljunk megnézni az előadást, remélve, hogy még tudunk majd még egy jegyet venni a helyszínen. Idegesen ültem a hátsó ülésen, megállás nélkül azt ismételgetve, hogy miért nem csináltunk útvonaltervet, így el fogunk tévedni. Nem tévedtünk, és nem csak azért nem, mert mások sokkal szerencsésebbek nálam a tájékozódásban, hanem azért sem, mert tényleg könnyen oda lehet találni a Városmajorba. Ott van a Széll Kálmán tér mögött. Egy nagy park, padokkal és asztalokkal, kicsit beljebb egy nagyon szimpatikus futópálya is van. A szabadtéri színpad rögtön a bejáratnál, valamivel a templom mellett. 

A szabadtéri színház fehér sátortetővel rendelkezik, lámpák jelzik a helyét, és igazi színházi büfé kapcsolódik hozzá. A jegyeladó lány kedvesen adta tudtunkra, hogy a teltház miatt csak akkor jut jegy apukámnak, ha lesz felszabaduló hely. Szerencsére találkoztunk egy szimpatikus családdal, akik nagyon megörültek nekünk; az egyikük lebetegedett, és el tudták adni a jegyüket apának, aki a második sorban, mellettük ülve nézhette az előadást − így mindannyian jól jártunk. 


Mire elkezdődött a darab, már valamennyire besötétedett. Barna, műanyag székekbe ültünk, és segítettünk útbaigazítani a helyüket kereső, bécsi pereccel és üdítővel rendelkező nézőket. Mire elkezdődött az előadás, elcsöndesedett a nézőtér is. 

Egy elvárásom volt: utálni akarom Bernardot nőként, emberként és mindenhogyan. És ha már ott vagyok, élvezem egy kicsit az egyik legnépszerűbb francia vígjátékot. 

Bernard a tipikus antihős. Nincsenek mélységei, és az egész attól lesz szórakoztató, hogy két dolognak drukkolunk: egyrészt hogy lebukjon, másrészt hogy az emberek, akikkel olyan igazságtalanul bánik, szintén antihősök legyenek. Felbukkan a történet igazi hőse is, Bernard iskolai kebelbarátja, Robert, akit véletlenül halottnak nyilvánítottak, és miközben azt szeretné, hogy a befolyásos Bernard elintézze, hogy újra élővé nyilvánítsák, arra kényszerül, hogy segédkezzen neki. Közben a segítségükre van a történet még igazibb hőse, Bertha, akit senki se szeret, és aki kitartóan hallatja a hangját akkor is, ha senki se figyel oda rá. Bernard menyasszonyai természetesen gyorsan összekeverednek, ez adja majd a komikumot: mind a hárman harsányak és gyönyörűek.

A Boeing, Boeing tipikus habkönnyű, régi vágású komédia. Az est csúcspontja, amikor az egyik viccen valaki tapsolni kezd, és nemsokára becsatlakozik az egész közönség is. Amilyen habkönnyű és vicces a felszín, legalább annyira furcsa belegondolni, hogy az egész vígjáték attól olyan szórakoztató és aktuális még egy fél évszázaddal később is, hogy tulajdonképpen az alaphelyzet egyáltalán nem is vicces: Bernard a végletekig képes megjátszani magát egy kapcsolat kedvéért, miközben csak kényelmi szolgáltatásként tekint a lányokra. Még arra se sikerül ráéreznie, hogy mi az, amit igazán elvárnának tőle, miközben ő azt hiszi, hogy a tökéletes udvarlót alakítja. Az ember elgondolkozik azon, hogy mit csinálna, ha hasonló szituációba keveredne. Bernard elégedetten meséli, hogy a stewardesseket külső és viselkedés alapján már előre „leselejtezik”, és akkor veti be magát náluk, amikor éppen sebezhetőek. Ha az ember nem egy francia pasas három menyasszonyának az egyike, akkor is el tud rágódni azon, hogy vajon észre lehet-e venni, ha valaki csak a külsőségek miatt kedveli, a személyisége többi részét pedig egyszerűen csak elfogadja. 


A két és fél órás darab gyorsan elmúlt. Az előadás szünetében szerencsekereket lehetett pörgetni a pénztárnál Nyári Fesztiválos ajándékokért. Apukámmal mindketten pörgettünk, de sajnos egyikünk se nyert semmit − előttünk viszont valaki belépőt kapott a margitszigeti víztoronyba. 

Amikor meg azt írom, hogy „vidd el a szüleidet a Városmajorba”, nem szó szerint a szüleidre gondolok. Vigyél el bárkit, akivel szeretnél egy emléket magadnak, mert azok egy ilyen előadáson könnyen születnek. Aztán együtt gondolkozhattok Bernardokról, filmadaptációkról... és mindig megtudhatsz valami új dolgot is: én például azt, hogy a szüleim régebben rengeteget jártak a Városmajorba, ami nincs is olyan messze, mint ahogy én azt képzeltem. 

Szerző: Sas Ágnes
[Fotók: Walter Péter]

2015. szeptember 23., szerda

Hamleti Egérfogó

Agatha Christie a krimik koronázatlan királynője, mi sem bizonyítja ezt jobban mint az Egérfogó, amit 1952 óta a londoni West End folyamatosan szerepeltet a repertoárján. Hogy kiváló detektívregényeket megálmodó írónővel állunk szemben, személyes tapasztalatom is alátámasztja, hiszen az ő könyvein nőttem fel, és kedvencemmé vált Poirot karaktere. A regény eredeti címe Három vak egér, azonban színházi bemutatója idején ez a cím változtatást igényelt, hiszen akkoriban már létezett egy színdarab ugyanezzel az elnevezéssel. Agatha a mostanra közismertté vált címet a Hamletből kölcsönözte.


Az Egérfogó örökzöld témát dolgoz fel. A darab cselekménye egy külvilágtól elzárt helyre kalauzol minket, emberek kicsiny közösségébe. Tartalmazza az összes krimi-klisét, de valahogy mégis különbözik az összes többi bűnügyi regénytől. Szereplői közt megtaláljuk az ifjú párt, a nagyvilági dámát, a hóbortos fiatalembert, a kiejthetetlen nevű külföldit, a katonát, valamint a nyomozót. Lukáts Andor rendező megtartotta Agatha világát, amely magában hordozza a kor polgári miliőjét, nagy hangsúlyt fektetve a vizuális dramaturgiára. A krimikre jellemző komoly és feszült hangulat azonban sok esetben átbillent könnyed mókázásba. A szereplők személyisége sok esetben teret hagy a komédiázásra (amit a rendezés túlzásba is visz) – csak egy-két színésznek sikerült ügyesen egyensúlyoznia szerepe bolondozós és komoly oldala között. Jól érzékelteti a túl komikusra vett hangvételt az a tény, hogy egy holttest megtalálását követő sikoly a nézőközönségből egyöntetű nevetést váltott ki.

Lovas Rozi, a panzió tulajdonosaként energikus volt, apró mozdulataival és hanglejtésével vitt színt a sete-suta főbérlőnő szerepébe. Az elégedetlenkedő öregasszonyt játszó Takács Katalin színpadi antréja bombaként robbant és egyből lendületet adott a darabnak. A többi szereplő leginkább a komikus vonalat erősítette: Miklós Marcell Christopher Wren szerepében hiperaktív építészként funkcionált, míg Márton András Mr. Paravici karakterében nem tett hozzá jelentősen a darab történetéhez.


Személy szerint Agatha Christie darabjaival nem tudok nem elfogult lenni, akár hogyan nézem, csakis jót lehet kihozni belőlük, hiszen már az alapanyag is jól van becsomagolva a nézők/olvasók számára. Bár zavart a darab néhol túlzóan komikus hangvétele, ennek ellenére élveztem, és nagy örömmel tölt el, hogy a magyar színházak elkezdték felfedezni maguknak Agatha Christie műveit. Remélem ez a tendencia csak erősödni fog.

Zárásként álljon itt egy vonatkozó idézet:
„Kérjük, ne árulják el barátaiknak, ki a gyilkos. Majd ők is megnézik és meglátják.”

Ledvényi Enikő
(Fotók: Budaörsi Latinovits Színház - Borovi Dániel)

2015. szeptember 15., kedd

Nagyanyáink kedvenc dalai (avagy dalok, amiket mindenki imád)

Repesve vártam életem első Budapest Bár koncertjét, ami nem okozott csalódást. Sőt! Az egyik pillanatban úgy éreztem, büntetem magam azzal, hogy egy széken egyhelyben ülve kell hallgatom végig a kivülről fújt dalokat. Legszívesebben táncra perdültem volna és ezzel láthatóan nem csak én voltam így.

Stux maga vérbeli párizsi lett, Munka után, Tiroli bocik, Szilvafácska, Húszezer éjszakás kaland, Mr. Alkohol, Lövölde tér, Ördögtánc, A tranzisztor kor hajnalán és megannyi kedvenc, örökzöld sláger csendült fel augusztus 23-án este a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Budapest Bár kiváló zenészeinek és énekeseinek előadásában. Az igényes zene kedvelői gyűltek össze vasárnap este a szabadtéri helyszínen, nagyanyáink „kortalan” dalait pedig idős és fiatal egyaránt dúdolta.


A Farkas Róbert által alapított és vezetett Budapest Bár küldetése, hogy a feledés homályába tűnt dallamok újra a köztudat és az ifjú generáció kultúrájának részévé váljanak. Rengeteg elfeledett dalt leporoltak és öltöztettek új köntösbe, ezekből hallhattunk egy kétórás csokorra valót. Az énekesek egymásnak adva a mikrofont konferálták fel egymást; színpadra lépett Behumi Dóri, Németh Juci, Rutkai Bori, Frenk, Keleti András, Kiss Tibor és Szűcs Krisztián is. 

Olyan volt az egész koncert, mint egy nagy időutazás, amiben a muzsikusok a kuplétól a szvingig és a tangóig, az andalító ritmusoktól a szívet-lelket felpezsdítő dallamokon keresztűl, a zenei stílusok széles palettáján vezették végig a hallgatóságot.

Ez év májusától kapható a zenekar klezmer albuma, amelyről szintén eljátszottak két dalt – ezzel is új színt és egy picit más hangulatot lopva a koncert folyamába.


De volt itt még Ponyvaregény- és Taxi-betétdal; libabőrözős Kylie Minogue és Nick Cave örökzöld, a Where the Wild Roses Grow, amit Németh Juci és Frenk adott elő; Liszt-klasszikus; a koncert végén pedig Kiss Tibi ráadásként a Sweet Dreams-t is elénekelte.

Manapság Magyarországon ritkán látni ilyen jó összetételű zenekart, amelynek énekesei valóban egyenként igazi egyéniségek, sokoldalú művészek. Anyáink és nagyanyáink poros dalai aktuálisabbak, mint valaha, talán annál is inkább, mert megőriznek valamit abból a füstös, bohém kávéházi hangulatból, amelyet már a harmincas korosztály is csak irodalmi olvasmányaiból ismer.

A koncert kétharmadánál a közönség is végre megőrült, a Drága kicsi szilvafácska nőj nekem... sorokat már mindenki betéve tudta, amolyan igazi magyaros és lelkes, víg temperamentummal énekelték a bátrabbak, a kevésbé merészek pedig mámoros hangulatukban a koncert előtt a büfében megvásárolt poharaik fenekére néztek. A hátam mögötti sorból el is hangzott, hogy: „Ezt nem lehet szárazon kibírni!” És tényleg! Sem szárazon, sem nagykabátban, sem ülve, sem halkan, sem mosoly nélkül, de úgy végképp nem, hogy az embernek ne mozdulna meg minden porcikája ezekre a slágerekre.

Kovács Eszter

2015. szeptember 13., vasárnap

Tetőtől talpig dal vagyok

A 2015-ös év Edith Piaf születésének 100. évfordulója. A francia sanzonénekesnő életéről számtalan film és könyv megemlékezett, idén nyáron a Budapesti Nyári Fesztivál margitszigeti Vive la France – Piaf 100! c. szimfonikus filmzene-koncertje külön tematikus blokkot szentelt dalainak. Ezután egy hónappal a Városmajorban színre került Pataki Éva Edith és Marlene c. darabja is.


A Párizst ábrázoló háttéren kívül egy igen kevés díszlettel rendelkező tér fogadja a nézőket: a zongora a színpadon áll, továbbá asztal-székek és egy lámpa. Nincs is szükség többre, így ugyanaz a hely könnyen átváltozhat utcából színpaddá, vagy börtönből lakássá. (Díszlet: Horgas Péter) 

Piaf annyit jelent: szürke kis veréb – ezt a hatást az énekesnő a védjegyévé vált fekete ruháival még drámaibbá tette. Mészáros Márta rendezése Edith Piaf életét tárja elénk, a Leplée által való felfedezése és a korai halála közti időszakot. Edith saját stílusában verhetetlen, de eleinte nehezen fér össze a népszerűségnek köszönhető új élettel, mely inkább gondokkal teli, mintsem felhőtlen. A siker árnyoldala a meghatározó. ,,Az egyedüllétet el lehet viselni, a magányt nem. Nekem a szerelem pofonokból és hazugságokból áll."

Sok tragikus esemény történt vele élete során: nagyanyja egy bordélyházat igazgatott, elveszítette kislányát, majd szerelmét, túlélt több autóbalesetet, morfiumfüggő lett. Szabadszájúságát a nehézségek ellenére mindvégig megőrizte. 


Az előadás fő cselekményszála a német színésznővel, Marlene Dietrich-hel való kapcsolata, amely a kezdeti irigységen alapuló unszimpátiából változott át mély barátsággá. Marlene-t Nagy-Kálózy Eszter nagy fegyelemmel és profizmussal alakítja, telitalálat a szerepre. 

Botos Éva pedig nem csak a prózai részekbe tudja beleélni magát, a  magyarra fordított Piaf-dalokat is csodásan adja elő. Ahogy Leplée mondaná: ,,Csak a hangjára figyeljenek!" 

És bár Edith Gassion évtizedek óta halott, a dalai örökké szólnak – az Edith és Marlene c. előadás is ezt bizonyítja.

Halasi Vivien
(Fotók: Kállai-Tóth Anett)

2015. augusztus 25., kedd

Varázslatos utazás Michel Legrand világába

Igazi örömzenélésnek lehettek szem- és fültanúi mindazok, akik a tikkasztó hőség utolsó napján, augusztus 15-én, szombaton a Városmajori Szabadtéri Színpadhoz látogattak, hogy Michel Legrand-dallamokat hallgassanak meg kiváló zenészek előadásában.

Itt valami különleges dolog készül – gondoltam magamban, mikor a helyszínre érkeztem, látván a rengeteg embert, akik nemcsak az eseményt tisztelték meg szebbnél szebb ruhakölteményeikkel, de lelküket is ünneplőbe öltöztették. Másképp nem is lehetett volna befogadni azt a különleges koncertélményt, amivel Malek Andrea énekesnő, Roby Lakatos hegedűművész, Oláh Kálmán zongoraművész, a Mendelssohn Kamarazenekar muzsikusai, valamint a Midnight Trió ajándékozta meg a hallgatóságot.


Nemsokkal nyolc óra után a Midnight Trió nyitotta meg a közel kétórás koncertet egy saját szerzeménnyel. A zenekar tagjai: Oláh Kálmán zongoraművész, Egri János nagybőgő és Balázs Elemér dob – jól összeszokott csapatként teremtette meg a koncert alaphangulatát, de nem is volt nehéz dolguk, hiszen – mint a koncerten megtudtuk –, huszonöt éve muzsikálnak együtt.

Oláh Kálmán köszöntötte az egybegyűlteket, közben pedig a színfalak mögül, a rendkivüli tehetséggel megáldott és mindig elbűvölő Malek Andrea kukucskált ki, aki olyan pozitív kisugárzással és mosollyal lépett színre, ami után azt érezhette az ember, hogy teljesen mindegy milyen zenét is hall ma este, már ezért a jókedvű, bájos hölgyért érdemes volt eljönnie. Legrand csodálatos zenéit nemcsak azok ismerik, akik nyomonkövették a világhírű francia zeneszerző munkásságát, hanem sok dallam ismerős lehetett Barbra Streisand előadásából is, amelyek különböző nagysikerű filmekben csendültek fel, így például dalokat hallhattunk az 1983-as Yentl című zenés filmből is.


Az est folyamán hallható volt a Once Upon a Summertime; a Watch What Happens, a Windmills of Your Mind, a Papa Can You Hear Me, a What Are You Doing the Rest of Your Life, a How Do You Keep the Music Playing, és az I Will Wait for You is.

Legrand muzsikái nemcsak különleges, szívetmelengető hangzásukról híresek, de rendkivül jó szövegek is készültek a dalokhoz, amelyek közül nemcsak angol nyelvűeket hallhattunk, de magyarul is felcsendült néhány.

A koncert felénél újabb kiváló művész csatlakozott a fellépőkhoz, az ördög hegedűse, Roby Lakatos olyan varázslatos módon szólaltatta meg hangszerét, hogy az hol sírt, hol nevetett, kacérkodott, elbűvölt és elringatott. Roby Lakatos minden porcikájában a zene lüktet, erről most élőben is megbizonyosodhattunk.


Az est zenei producerének, Oláh Kálmánnak köszönhetően remek hangszereléseket hallhattunk, amelyek új perspektívákból világították meg Legrand kompozícióit.

Az esemény végeztével megérdemelten szólt a vastaps, de két születésnapost is köszönthettünk Balázs Elemér és Roby Lakatos személyében. Utóbbi ezen az estén ünnepelte 50. születésnapját.

Kovács Eszter
(Fotók: Barcsik Géza)

2015. augusztus 24., hétfő

Mono vagy nem Mono?

Augusztus 14-én a városmajori szabadtéri színház nézői egy különleges „Nem koncert és nem színház” előadás részesei lehettek. Ezen az estén a 30Y és a 2015-ben megszűnt Bárka Színház közös produkcióját láthattuk, amit már 2013-ban a Monodráma fesztivál keretein belül bemutattak. Ez a koncert mindenféle szempontból a komfort zónám átlépését jelentette, hiszen számomra teljesen ismeretlen volt eddig az együttes zenei élete illetve újdonságként hatott rám az alternatív rock, a színház, és az irodalom speciális elegye. Nem igazán volt elképzelésem arra vonatkozóan, hogy mi fog elém tárulni a színpadon, de mindezek ellenére kíváncsisággal ültem be a nézők sorai közé.


A 30Y zenekar tagjai (Beck Zoltán - ének, Beck László - dobok, Varga Ádám - basszusgitár és vokál, Sárközy Zoltán - billentyűs hangszerek) valamint a színészek (Seress Zoltán, Szorcsik Kriszta és Köles Ferenc) egy furgonnal érkeztek meg a színpadra, majd az együttes egyből a húrok közé csapott. Az este folyamán a bandának sikerült belopnia magát a szívembe, mivel itt szembesültem először azzal a ténnyel, hogy az együttesnek kiváló számai vannak (Csönded vagyok, Bogozd ki, Pécsi tánctanár, Ahogy elképzeltem, stb.), ám a prózai résszel sajnos nem voltam teljesen elégedett. Ha külön nézném a zenét és a prózát, az a megállapításom, hogy sokkal jobb és élvezhetőbb lett volna a koncert az irodalmi rész nélkül. Külön-külön egyikkel sem volt problémám, de együtt a kettő nem illett össze. A prózai részek miatt szaggatott, darabos és döcögős volt az előadás, így a koncertnek nem volt lendülete. Nem minden esetben éreztem helyénvalónak az irodalmi textust, valamint zavaró volt, hogy a színészek felolvasták a szöveget, és a produkció egészét nézve a rendezés hiányáról árulkodott.


A másfél órás koncert alatt az alábbiak fogalmazódtak meg bennem konklúzióként: 
Önállóan mindkét előadást ajánlom, hiszen a 30Y remek, sőt, fergeteges koncert hangulatot tud varázsolni a színpadon – engem is, mint újoncot sikerült beavatniuk az alternatív rock világába. 

A prózát szolgáltató művészek egytől-egyig kiváló színészek, mivel volt szerencsém látni őket színpadon és filmben is egyaránt. Nagyon sajnáltam, hogy a kooperáció számomra nem működött, de mindezeket félretéve nem bántam meg a választásomat, hiszen megismerhettem a 30Y zenekar világát.

Ledvényi Enikő

2015. augusztus 18., kedd

Várunk, napfény – MacDermot-Ragni-Rado: Hair

Ha színházba megyek, minden alkalommal igyekszem függetleníteni magam a korábban hallott és olvasott kritikáktól, véleményektől. Így volt ez a Hair esetében is: ugyan pozitív összmérlegű beszámolóba egybe sem ütköztem, de várakozva, mindenre nyitottan ültem be az előadásra, amiről az előre tudható volt, hogy még véletlenül sem a film adaptációjáról van szó (ezt a színészek is sulykolják a nézőkbe, elég hosszasan). Rendben, jöjjön valami nagyon új, nagyon más! De sajnos így sem sikerült megbarátkoznom az előadással..


Igazi történetről alig beszélhetünk – ez a Hair inkább kaleidoszkópszerűen villant fel különböző társadalmi kérdésekre adott válaszokat egy szabadelvű hippicsoport tolmácsolásában, és ez csak lazán illeszkedik egy olyan szálhoz, ami egyik társuk bevonulásához és vietnámi halálhoz vezet. Mélyebb törésvonalat jelent a feketékkel szembeni általános gyűlölet, mint az, hogy Vietnámban értelmetlen háború folyik, amelyben ezrek veszítik életüket – mindez persze nem baj, hiszen ez a Hair nem az a Hair. Csakhogy ez a Hair nem ad komplett válaszokat, inkább csak ide-oda is belecsíp, aztán egy káromkodáshalmokkal tűzdelt vitában vagy egy mindenki által ismert nótában kicsúcsosodik, és lezárás nélkül elkallódik. De úgy, hogy még esélyünk sincs azonosulni egyik fél álláspontjával sem, mert meg sem ismertük azokat. A Mohácsi testvérek remek érzékkel szoktak hozzányúlni a színpadra alkalmazott művekhez, megtalálva a komplex történetben azokat a pontokat, amiben még a görbe tükörnek is görbe tükröt lehet tartani – sajnos a Hair esetében azt érzi a néző, hogy túl sokat markoltak, de keveset engedtek ki belőle.


Pedig remek alapanyag állt a rendelkezésükre: ha a film történetét el is kellett dobniuk, a dalok mind megmaradtak. Ráadásul olyan színészgárdát kaptak, amely egyrészt tökéletesen el tudja énekelni az anyagot, másrészt a számok közti réseket is olyan fiatalos hevülettel, lendülettel tölti fel, hogy mindent elhiszünk – hiába figyelmeztetnek folyton a színészek, hogy ez bizony csak szerep. Szabó Kimmel Tamás nyegle, nemtörődöm, örök lázadó Bergerében ugyan nincs meg az az erő, ami bandavezérként a többiek fölé helyezné, mégis annyi fifika szorult belé, hogy folyamatosan hatalmat gyakorol. Radnay Csilla kristálytiszta hangján bármit el tud énekelni, Sheliaként is bizonyítja, hogy a törékenység és az erő harmonikusan megfér benne. Lovas Rozi túlvezérelt, izgága Jeannieként igazi energiabomba, kiegészülve Nagy Dániel Viktor simulékony, meleg Woofjával tökéletes páros, míg a csapat kisebb szerepeket játszó művészei remekül járkálnak egyik karakter bőréből ki, a másikba be. Az előadás igazi meglepetése azonban mindenképpen a Claude-ot alakító Formán Bálint: egy végtelenül szimpatikus srác, aki a rossznak mondott és a jónak vélt között vergődik – nem mellesleg szintén gyönyörű énekhanggal.

Szóval fura elegy ez a Hair, de aggódni nem kell: végül úgyis felcsendül a Let The Sunshine.

Frányó Kriszta
(Fotók: Takács Attila)

2015. augusztus 17., hétfő

Zene, ami szárnyakat ad

Augusztus első vasárnap estéjén, háromnegyed nyolc körül, egy dob, egy harmonika, egy gitár, egy szaxofon és egy cimbalom álldogáltak magányosan a városmajor színpadán. Az idő kissé lehangoló, az ég felhős, a szél pedig hűvös volt. Mire azonban a nézők elfoglalták helyüket és a harang nyolcat kondult, a David Yengibarian Trió töltötte be különleges zenéjével a pódiumot – és a szíveket is.

A trió tagjai, David Yengibarian – tangóharmonika; Bata István – basszusgitár; Badics Márk – dob, kiegészültek Lukács Miklóssal, aki cimbalomjátékával varázsolta el a hallgatóságot, és Tony Lakatossal, aki a szaxofon különleges dallamaival hozott egyedi színeket az estébe. Az öt főre bővült csapat hangulatos utazásra vitte közönségét a zene világába, melyen örömmel vett részt mindenki.


A David Yengibarian Trió már nem ismeretlen a nagyérdemű számára, az 1999-ben alakult együttes jeles képviselője a jazz zenének. Saját műveikben tökéletes érzékkel vegyítik az örmény népzene, az argentin tangó és Astor Piazzola világát, ami egyre népszerűbbé teszi őket. Eddig három lemezük jelent meg és már készül a negyedik is, melyet Lukács Miklós közreműködésével vettek föl. A virtuóz cimbalomművész játszott már együtt több nemzetközi zenekarral és jazzmuzsikussal, ugyanakkor önálló koncertjei is rendkívül népszerűek. Ez alkalommal Tony Lakatos is csatlakozott az összeszokott csapathoz, akit valószínűleg nem kell bemutatni a közönségnek. A frankfurti Big Band szólistájának neve mára egybeforrt a világhírű jazzkoncerteken szóló szaxofon hangjával, mely ezen az estén sem maradt el.


Az együttes ismert számai csendültek fel eddig megjelent albumaikról, melyeket lágy improvizálással tettek még egyedibbé. A közönség végig lenyűgözve hallgatta az előadást, de ez nem is meglepő, hiszen már az bámulatos volt, ahogy a zenészek egyszerre mozdultak a zenével. A hangszerek tökéletesen kiegészítették egymást, andalító hangokat megszólaltatva éreztették, milyen a valódi összhang.  Ez pont az a fajta zene, amit szívesen hallgat az ember, s a koncertet csak az tette még szívhez szólóbbá, hogy az urak valódi élvezettel játszottak. A virtuóz előadás két órája és a lenyűgöző végjáték után méltán szólt a hangos, kitartó taps.


Eddig úgy éreztem, hogy hangulat kell a szöveg nélküli zene hallgatásához, ezen a koncerten viszont rájöttem: hangulatot maguk az előadók is tudnak teremteni. A David Yengibarian Trió tagjai mindenképp és ehhez nem is kellett más, csak öt tehetséges ember, akik szeretik, amit csinálnak. Az ő dallamaik messze visznek, s nem is a gondolatok kalandoznak el, hanem maga a lélek.

Farkas Zsuzsanna
(Fotók: Szabó Diána)

2015. augusztus 10., hétfő

Jótékonysági komolyzenei koncert vasárnap este – Vásáry Tamás és a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar

A Budapesti Nyári Fesztivál igazán különleges és egyedi produkciókkal látja el a nézőit. Különböző műfajok, előadások, koncertek közül lehet választani, így a komolyzene-kedvelők sem maradnak program nélkül.

Sajnos semmilyen hangszeren nem tudok játszani, de évente egy-két alkalommal azért eljutok komolyzenei koncertre. Nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget sem, kíváncsi voltam a fiatalokra, illetve Vásáry Tamás Művész Úrra karmesterként – zongorajátékához már több alkalommal volt szerencsém. 

A koncert elején az Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári Akadémiájának művészeti igazgatója, Váradi Judit köszöntötte a közönséget. Megtudtuk, hogy az idén 15 éves Kodály Zoltán Ifjúsági Zenekar ez alkalommal fellépő 67 szerencsés fiatal zenészét 26 országból, több mint 200 jelentkező közül választották ki. A felkészülésre mindössze két hét állt rendelkezésre, a Nyári Akadémiának idén is Debrecen adott otthont. A turné első állomása (egyben a Nyári Akadémia záróeseménye) a debreceni Kölcsey Központ volt július 25-én, a második állomás lett a július 26-i városmajori. Programismertető hallottunk még (Erkel: Hunyadi László - nyitány; Kodály: Galántai táncok; Csajkovszkij: V. szimfónia), és kezdetét vette a koncert.


Tulajdonképpen a zenekaralapító Vásáry Tamás miatt jöttem. Léteznek olyan művészek, akiket öröm látni és hallani – legalább egyszer az életben. Ő (is) egy igazi MŰVÉSZ. 8 évesen Mozart K. 107-es D dúr zongoraversenyét játszotta, ekkor ismerkedett meg Dohmányi Endrével, aki tanárává vált. Kodály Zoltánnal és Annie Ficherrel dolgozott együtt, karmesterként pedig több mint 100 zenekarral. Számtalan díjjal és kitűntetéssel rendelkezik (Príma Primissima; Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; Magyar Kultúra Követe; Nemzet Művésze; UNESCO Mozart Érem; London Collage of Music és aRoyal Academy of Music tiszteletbeli tagság, stb).  

A karmester által egy, a mikrofonokra tett humoros megjegyzés után kezdetét vette a közel két és fél órás koncert. A Hunyadi László c. művet ismerem, így át tudtam adni magam zenének. Kellemesen csengett. Szinte hihetetlen, hogy amit hallottam, valóban két hét intenzív gyakorlás és munka eredménye. Tökéletesnek is mondhatnám. A műsor elején a fellépők között elég sok izgulós, feszült arcot véltem felfedezni, akik az est folyamán egyre oldottabbá váltak. Rövid szünet után került sor Csajkovszkijközel 55 perces V. szimfóniájára. Csajkovszkijról mindig A hattyúk tava és a Diótörő jut eszembe. A zenemű elején még tudtam követni az eseményeket, de egy idő után már nem sikerült koncentrálnom. Ez nem a művészek hibája volt, hanem az enyém – az ismeretlen művet nem tudtam átélni, átérezni. 

Bolyki Zoltán betanító karmester is színpadra lépett, virágcsokrot kapott. Vásáry Tamás is egy gyönyörű fehér kardvirág költemény tulajdonosa lett. 


Ráadás következett, néhány igazán rövid részlet erejéig: a Diótörőből a Virágkeringő, a Trepák orosz tánc, valamint Brahms V. Magyar tánca. 
A zenészek már kezdtek fellélegezni, megkönnyebbülni, amikor Vásáry nagy meglepetést okozott nekik. Újra kellett játszaniuk az V. szimfónia utolsó tételét, mely a karmester szerint nem sikerült olyan jól, mint a többi. Lapozás a 472. oldalra – a karmester, aki minden zenemű után szinte a teljes zenekarral kezet fogott, ezúttal elégedett volt. A fiatalok tehetségesek voltak, Vásáryról sugárzott a tekintély, az alázat, a szigorúság, a türelmesség és a kedvesség. Valamiféle varázslat lengte körül.

A turné folytatódik: Gyula, Galánta, Prága... 

Bánhidi Viktória
(Fotó: Geberle Berci)

2015. augusztus 5., szerda

„Béke és szeretet?” Kinek mit jelent a Föld nevű bolygó?

A városmajorban bemutatott Föld hangjai c. koncertet tavasszal, a Föld Napján láthatta először a közönség.

Igazából nem tudtam, hogy mit várhatok az estétől, de abban biztos voltam, hogy nem fogok csalódottan távozni. Horgas Esztert és Falusi Mariannt senkinek sem kell bemutatnom, mindketten varázslatos egyéniségek. A ClassJazz Band együttes (Cseke Gábor - zongora, szintetizátor, Dajka Krisztián - gitár, Hárs Viktor - basszus, Gyenge Lajos - dob, Pusztai Csaba - ütőhangszerek) Horgas Eszter kezdeményezésre jött létre 1999-ben. Azóta rendszeresen lépnek fel együtt. 


Kíváncsi és érdeklődő voltam, a közelgő eső szerencsére nem akadályozta meg a nagyszámú közönséget abban, hogy a helyszínre érkezzen.

Elkezdődött a koncert, a kivetítőn néhány perces videót láthattuk a Földről. Ez idő alatt a fellépők megérkeztek a színpadra, mindannyian fehér ruhában. Hirtelen a béke és szeretet fogalmai jutottak eszembe, pedig egyébként távol állnak tőlem az efféle gondolatok. Bevezető nélkül kezdődött el az esti program. és tartott közel 100 percen keresztül, szünet és megszakítások nélkül. Pillanatok alatt elfeledtük a hétköznapokat, a gondokat és egy másik világba csöppentünk. Csak a zene és a kikapcsolódás. Egy különleges időutazás kezdődött: jártunk Amerikában, Spanyolországban, Argentínában, Tibetben, Magyarországon. Tettük mindezt úgy, hogy mindig az adott országra jellemző stílusú zenéket hallgattunk – a kivetítőn megjelenő képek (hegyek, hidak, boltok, ruhák, tájképek) segítettek a tájékozódásban. Az őserdőben is eltöltöttünk néhány percet. A kivetítőn megjelenő állatokhoz a zenészek különféle állathangokat is kreáltak, ezzel még különlegesebbé téve az utazást. Szomorú, szívszorító pillanatokat is átélhettünk, de vidámabb dallamok is felzendültek.  


Néhány szám erejéig Falusi Mariann különleges és egyedi hangját is megcsodálhattuk, amikor a Zöld erdőben, a Hallelujah, a Repülj, madár, repülj, a Somewhere Over The Rainbow, az Ez neked kell című számokat énekelte. Mindben rengeteg érzelem lakozott. A Repülj, madár repülj c. dalnál el is érzékenyültem kicsit.
  
A zárásként a Pá, kis aranyom c. számot hallhattuk, amit közösen adtak elő a fellépők.  

Horgas Eszter hatalmas szívvel, lendülettel és átéléssel szólaltatta meg a hangszerét, melynek hangja kitűnt a többi hangszer közül. 


Sok előadáson, koncerten megfordultam az elmúlt években, nagyon ritka az, amikor a közönség eggyé válik a produkcióval. Ez most megtörtént, mégpedig már az első pár percben. Együtt tapsoltuk percekig a zeneszámok után. És ez nem olyan „kötelező taps” volt, hanem őszinte és valóban szívből jövő öröm és hála. Egy emberként adtuk át magunkat a hangulatnak, a látványnak, a hangoknak és az érzelmeknek, melyeket Horgas Eszter és Falusi Mariann művésznők, valamint a ClassJazz Band nyújtott számunkra.   

Bánhidi Viktória
(A képek forrása Falusi Mariann hivatalos Facebook-oldala)