Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.

Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.

A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.

Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Kovács Attila]

Bolondok tánca

Mielőtt beültem a darabra, tartottam egy kis címmeditációt – mint ahogy bárki más tenné, aki beül egy színházi előadásra. Mindazt, amit egy tragikomédiától, valamint a bolondoktól és a tánctól vártam, egyaránt megkaptam. 

A helyszínre érkezve a színpadon vörös függöny helyett csak egy hatalmas kifeszített orosz zászló lógott. Ez a zászló és a felcsendülő zene – amelyet egy komoly, de valamilyen formában mégis komikus zenész nyújtott – megadta az alaphangulatot. Amint a színészek felléptek a színpadra, rögtön a XIX. század végi, XX. századi eleji orosz forradalomban találta magát a közönség. A darab befogadásához azonban mégsem volt szükség történelemtudásra. Az előadás rögtön a bolondok táncával kezdődött, azoknak a bolondoknak a táncával, akiket az egész cselekmény során a színpadon figyelhettünk. Rögtön az elején megjelent a növény is. A növény, ami szimbóluma lett az eszméknek, a marxizmusnak – amit Kozakovnak, a csinovnyik tanoncnak köszönhetően feleleveníthettünk, ha iskolás éveinkből már nem emlékeznénk rá –, jelképezte a pénzt, a fegyvereket, és amire minden hivatalnok vágyik, a hatalmat is. Ezek az elemek már az első percben kizökkenthetetlenné tették a nézőt, hiszen kit ne érdekelne, hogy Oroszországban, a nagy Oroszországban hogyan zajlik egy forradalom.

Forradalom – az ember eszébe sem jut, hogy a kormányzó, akinek a feladata a forradalom leverése lenne, éppen a forradalom felbujtásán dolgozik. A fiatalok, az egyetemisták, akiknek pedig a forradalom tüzének folyamatos fennntartásán kéne dolgozniuk, éppen a forradalom csitításán fáradoznak. Miért ez az ellentét? Mert mindaz, amit egy forradalom képviselhet, a SZABADSÁG - EGYENLŐSÉG - TESTVÉRISÉG, ebben a darabban, mint egy saját magából kiforgatott eszme és gondolkodásmód jelenik meg. A darab az embert magát, annak gondolkodását és a világhoz való hozzáállását jeleníti meg. Meghökkentő és lenyűgöző Lev Brinszkij szürreális képe a társadalomról: a csinovnyikokkal, a titkárnővel – aki mindig mindent jobban tud, és mindig minden helyzetből remekül tud kijönni –, a „lázadozó” fiatalokkal, a zsidó-elnyomás kijátszásával, és az emberi tudatlansággal. Utóbbira remek példa Nyikita, aki egyszerű szegény parasztember, nem sokat ért a forradalomból, de még kevesebbet abból, miért jó, hogy a fia egyetemen tanulhat. Nyikita tudatlansága egyszerre emel a magasba és taszít a mélybe.

A darab mindent, ami egy ember életében fontos lehet, a komédia szálára fűz fel: a nőt, a női alakot, a vágyakat, a férfi-nő kapcsolatot, az alá-fölé rendeletségi viszonyokat, valamint az eszméket, amelyekből az ember táplálkozik, és amelyek segítségével formálja a világát, mióta csak ember. Az élet és halál is helyet cserélnek, mikor a nagy kormányzó saját maga ellen követtet el merényletet. Abszurd és komikus. A mű tetőpontja, amikor a „merénylet” elkövetése után új kormányzót rendelnek a városba, aki persze azért érkezik, hogy a leverhetetlen forradalmat leverje – hiszen mindenki, aki él és mozog a városon kívül, abban a tudatban él, hogy megfékezhetetlen lázongás folyik. Azzal azonban senki nincs tisztában, hogy a sok pénz, ami a forradalom leverésére érkezett a városba, mind a kormányzó és a titkárnője zsebében landolt. Érkezik tehát az új kormányzó, egyrészt leverni a forradalmat, másrészt megmenteni elődjét egy esetleges újabb terrortámadástól. A régi kormányzó ezért azon kezd munkálkodni, hogy forradalmat robbantson ki a városban; az anarchia látszatát kell keltenie, különen minden egyes rubelt, amit eddig az állam a rend fenntartása érdekében küldött, vissza kell fizetni. Mindeközben természetesen a forradalmárok végzik a dolgukat, amikor pedig megérkezik az új kormányzó, kiderül róla, hogy hasonló cipőben jár, mint az elődje. De hogy milyen ez a cipő, mi lesz a vége a bonyodalmaknak, ki kerül a kormányzói székbe, miért cserélődik fel a kormánypártiak és a forradalmárok tevékenysége, mi a szerepe a kormányzó vad feleségének? Nos, a válaszokat kizárólag a darabból lehet megtudni, és csak a színészek remek játékának köszönve lehet igazán megérteni. 

Szerző: Tóth Regina

[Fotók: Kovács Attila]