Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.

Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.

A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.

Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Kovács Attila]

Tragikomikus szeretet – Örkény István: Tóték

Üzenet jön messze, messze földről,
Halványzöldszín, tábori levél,
Aki írta a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél

- énekli Karády Katalin és felemelkedik a kikeményített fehér férfi ingekből épült függöny, majd megelevenedik a II. világháborús hátország egy családjának, Tótéknak tragikomikus szenvedése a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán.

A második világháború idején járunk. Amikor a férfiak a fronton harcolnak a bolsevikokkal, a család, pedig aggódva várja a harctérről érkező tábori leveleket. Csakhogy Mátraszentannán Gyurika (Ódor Kristóf), a postás bizonyos leveleket kézbesít, néhányról pedig úgy gondolja, jobb ha nem érnek célba. Így aztán a Tót család sem értesül arról, hogy Gyula fiuk hősi halált halt és így sajnos feleslegesen hagyják magukat gyötörni két héten át fiuk nárcisztikus őrnagyától (Görög László).

  

Örkény kisregényét abszolút hitelességgel vitte színre Béres Attila rendező és nemcsak a Miskolci Nemzeti Színház színészeinek letisztult játéka, hanem az egyszerű színpadi berendezés és a közbeszúrt kép-, hang- és videofelvételek (Horthyról, Hitlerről és a masírozó náci hadseregről) is közrejátszanak abban, hogy a néző az első pillanattól kezdve ért és érez mindent, ami a szeme előtt történik. 

Rögtön megértjük például azt a határtalan szeretetet, amit Tóth Lajos (Szatmári György) a fia iránti érez, hiszen köztiszteletben álló, büszke ember lévén elviseli, hogy az őrnagy megalázza. 

Ágika (Czakó Júlianna), Mariska (Nádasy Erika) és Lajos csatasorba rendeződve dobozolnak éjjel-nappal az őrnagy parancsára, egyre több és egyre nagyobb dobozokat készítenek az őrület határán csak azért, hogy az őrnagy elégedett legyen és Gyulát a fronton maga mellé vegye.

Béres Attila egyik szélsőségből a másikba löki a nézőt. A tragikomédia egyik pillanatban meghasad a szívünk, mert a szemünk előtt fosztanak meg egy férfit a méltóságától, egy kislányt a tisztaságától. A másik pillanatban, pedig a hasunkat fogjuk a nevetéstől, azon ahogy „édes Lajoskám” a szemébe húzott kalapjában (mert az őrnagyot zavarja, ha a szemébe néznek), berogyasztott lábakon (hogy az őrnagy ne érezze magát alacsonyak), az álmosságtól kóvályogva jön-megy a színpadon. 

A második felvonás végére, pedig a kezdetben őrült őrnagy idegei teljesen kisimulnak, ezzel szemben a Tót családot övező egykori idill szertefoszlik. Így aztán nem váratlan az a fordulat sem, hogy Tóth Lajos végül nem bírja tovább és saját kezével vet véget a szenvedésüknek.

De a valódi fájdalom csak ezután jön, amit a rendező a néző képzeletére bíz és csak egy katonai egyenruhába öltöztetett szobainas eldöntésével sejtet. 

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor.
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
Mindig a Te leveledet várom, 
És csak te rólad álmodom az álmom...

Dubinyák Réka

(Fotók: Geberle Berci, Dubinyák Réka)

„A győztes az, aki megírja, hogy győztes” – Székely Csaba: Vitéz Mihály

A Városmajori Színházi Szemle csütörtökön Székely Csaba, a Bánya-trilógiájáról és Mc Donagh fordításairól ismert erdélyi magyar író darabjával vette kezdetét. Az író a szombathelyi színház jeligés pályázatán vett részt, 173 beérkezett műből találták a Vitéz Mihályt a legjobbnak.

A címszereplő Vitéz Mihály román nemzeti hős, akinek tevékenysége a magyar történelem oktatásban viszont éppen csak megemlítődik, így erősen valószínűtlen, hogy az átlagos néző alapos ismeretekkel érkezne a Városmajorba, hacsak nem nézett utána előzőleg, hogy miről is lesz szó. Elég hamar világossá válik azoknak is, akik a szerző korábbi életművéről sem hallottak, hogy egy áthallásos történelmi dráma ez, amely részben nyelvi utalásaival, részben a díszlet és jelmez által (Horesnyi Balázs és Pilinyi Márta a két tervező) folyamatosan ütközteti a főszereplő korát a jelen világával. Ezek a párhuzamok, a néző felismerése, hogy a világ nem változott sokat a XVI. század végétől (a politikusok beállítottsága még kevésbé), képezik a mű humorának legfőbb forrását, ezért is helyénvaló a „komikus történelmi tragédia” minősítés. A közönség hálásan fogadja a szövegpoénokat, amelyek egy része jóval a bemutató után kerülhetett a szövegbe. Emlegetnek gazdasági bevándorlókat is, akik elveszik a magyarok munkáját. A rendező, Béres Attila nem hezitál, harsány színeket használ. Az osztrák kultúra nagyságát Conchita Wurst szerepeltetése jelképezi például. Nem érti félre a közönség a főszereplő vízilabdás fürdőnadrágjának és román nemzeti színekre festett fürdőköpenyének szerepét sem, ami helyett egy idő után mégis aranyszínű öltönyt húz magára. Az osztrák udvar is folyamatosan focit néz, a román hazafiak is futballszurkolónak vannak öltözve. Az én benyomásaim szerint a darab elég erős és hatna akkor is, ha jóval kevesebb direkt utalást tartalmazna az előadás, a néző anélkül is összekapcsolná a két korszakot. A szöveg önmagában is megteszi a magáét: a mai szleng, a káromkodások archaizáló nyelvi elemekkel keverednek. (Ezáltal felidéződik a korábbi Bánya-trilógia és a Mc Donagh drámák lepusztult közege is. Székely Csaba le sem tagadhatná a szerzőségét.) Vitéz Mihály alakja nem áll messze a már korábban megismert műveletlen bunkóktól, egy közülük, de mégis formátumos a maga módján. Bajomi Nagy György.

Bajomi Nagy György Jordán Tamás Nemzeti Színházában is megismerhető volt már, majd igazgatójával tartott Szombathelyre. Ez az előadás bizonyítja, hogy a színész képes végig fenntartani figyelmünket és elviszi a vállán az egész előadást. Ezzel az összetett figurával, amely szenvedélyes, őszinte, formátumos, ugyanakkor kisstílű, hűséges és hűtlen egyszerre, számító és spontán, viszont mindezen vonások szerves egészet alkotnak és olyan, mint egy ember, Bajomi Nagy György kiemelkedik a mezőnyből és érteni véljük az okát, hogy az általa megformált Vitéz Mihály miként futhatta be üstökös-jellegű pályáját. 

Ebben az előadásban nekem ez a főszereplő tetszett a legjobban, a poénok és a rendezői megoldások hol igen, hol nem, de e színészi alakítás miatt mégsem éreztem azt a kevéssé élmény dús percekben sem, hogy feleslegesen töltöttem el három órát. 

Az előadásban elhangzik Vitéz Mihály tetteinek dokumentálása kapcsán, hogy a történelmet a győztesek írják, ők dokumentálnak. Siker az, amelyikről azt mondják, hogy az. Jelen esetben megállapítható, hogy a közönség szerette ezt a POSZT-ra is beválogatott előadást, értékelte a további színészek munkáját is. Nem hiába mentem én sem. Hazaérve azonnal rákerestem az interneten, hogy még mi tudható meg Vitéz Mihályról…

Makk Zsuzsanna

(Fotók: Geberle Berci)