Felfordulás a színpadon – Ion Luca Caragiale: Zűrzavaros éjszaka

Elsősorban vígjátékairól ismert a 19-20. század fordulóján élt Caragiale, a román irodalom világszínvonalú klasszikusa. Zűrzavaros éjszaka című művét a Miskolci Nemzeti Színház előadásában láthatta a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége. 

Román kispolgári közegben játszódik a pergő eseménysor, egyetlen éjszaka alatt. Dumitrache (Gáspár Tibor), a városi polgárőrség oszlopos tagja vad féltékenységgel szereti fiatal feleségét, Vetát (Ullmann Mónika), akinek szíve azonban sokkal inkább a jóképű Chiriacért (Varga Zoltán) dobog. Nincs mit csodálkozni ezen a tényen, hiszen az indulatos férj amellett, hogy féktelen, gyakran a pohár fenekére néz. Ráadásul sajnos az intelligenciát és az éleslátást is nélkülözi, azt sem veszi észre, hogy nem a megfelelő emberre féltékeny.

A címadó zűrzavaros éjszaka konfliktussorozata félreértések tömkelegéből ered, eltévesztett házszám, félrecsúszott szerelmi vallomás, heves indulatok bogozzák össze a történet szálait. A végeláthatatlannak tűnő bonyodalmak természetesen véget érnek, még mielőtt felkelne a nap, a félreértések tisztázódnak, a kedélyek lecsillapodnak, egy vérbeli vígjátékban nem is lehetne ez másként.

Az előadás erőssége elsősorban abban a helyzetkomikumban rejlik, ami minden szituációban megjelenik, felvonultatva a klasszikus komédia szinte teljes kelléktárát. Emellé társulnak olyan nem mindennapi jellemek, mint a tűzrőlpattant, heves testvérpár, Veta és Zita (Jancsó Dóra), a csetlő-botló, lánglelkű szerelmes, Rica Venturio (Lajos András), vagy a suta, jobb sorsra érdemes Spiridon (Somhegyi György).

Említést érdemel az a nyelvi humor, ami a nép egyszerű fiainak szóhasználatát kifigurázva általános derűt okoz a nézőtéren, kielégítve azoknak az igényeit is, akik szeretik a politikai áthallásokat egy-egy poénban. A fordítás Székely Csaba nyelvi leleményességét dicséri.

A rendező, Rusznyák Gábor érdeme, hogy ez az 1879-ben bemutatott darab ma sem hat elavultnak. Nem követi már felháborodás, mint a századforduló előtti premieren, sokkal inkább érezheti úgy a néző, hogy egy könnyed, felszabadult nyáreste vidám aláfestése volt ez a komédia.

Szerző: Lengyel Orsolya

[Fotó: Gálos Mihály Samu]

„A győztes az, aki megírja, hogy győztes” – Székely Csaba: Vitéz Mihály

A Városmajori Színházi Szemle csütörtökön Székely Csaba, a Bánya-trilógiájáról és Mc Donagh fordításairól ismert erdélyi magyar író darabjával vette kezdetét. Az író a szombathelyi színház jeligés pályázatán vett részt, 173 beérkezett műből találták a Vitéz Mihályt a legjobbnak.

A címszereplő Vitéz Mihály román nemzeti hős, akinek tevékenysége a magyar történelem oktatásban viszont éppen csak megemlítődik, így erősen valószínűtlen, hogy az átlagos néző alapos ismeretekkel érkezne a Városmajorba, hacsak nem nézett utána előzőleg, hogy miről is lesz szó. Elég hamar világossá válik azoknak is, akik a szerző korábbi életművéről sem hallottak, hogy egy áthallásos történelmi dráma ez, amely részben nyelvi utalásaival, részben a díszlet és jelmez által (Horesnyi Balázs és Pilinyi Márta a két tervező) folyamatosan ütközteti a főszereplő korát a jelen világával. Ezek a párhuzamok, a néző felismerése, hogy a világ nem változott sokat a XVI. század végétől (a politikusok beállítottsága még kevésbé), képezik a mű humorának legfőbb forrását, ezért is helyénvaló a „komikus történelmi tragédia” minősítés. A közönség hálásan fogadja a szövegpoénokat, amelyek egy része jóval a bemutató után kerülhetett a szövegbe. Emlegetnek gazdasági bevándorlókat is, akik elveszik a magyarok munkáját. A rendező, Béres Attila nem hezitál, harsány színeket használ. Az osztrák kultúra nagyságát Conchita Wurst szerepeltetése jelképezi például. Nem érti félre a közönség a főszereplő vízilabdás fürdőnadrágjának és román nemzeti színekre festett fürdőköpenyének szerepét sem, ami helyett egy idő után mégis aranyszínű öltönyt húz magára. Az osztrák udvar is folyamatosan focit néz, a román hazafiak is futballszurkolónak vannak öltözve. Az én benyomásaim szerint a darab elég erős és hatna akkor is, ha jóval kevesebb direkt utalást tartalmazna az előadás, a néző anélkül is összekapcsolná a két korszakot. A szöveg önmagában is megteszi a magáét: a mai szleng, a káromkodások archaizáló nyelvi elemekkel keverednek. (Ezáltal felidéződik a korábbi Bánya-trilógia és a Mc Donagh drámák lepusztult közege is. Székely Csaba le sem tagadhatná a szerzőségét.) Vitéz Mihály alakja nem áll messze a már korábban megismert műveletlen bunkóktól, egy közülük, de mégis formátumos a maga módján. Bajomi Nagy György.

Bajomi Nagy György Jordán Tamás Nemzeti Színházában is megismerhető volt már, majd igazgatójával tartott Szombathelyre. Ez az előadás bizonyítja, hogy a színész képes végig fenntartani figyelmünket és elviszi a vállán az egész előadást. Ezzel az összetett figurával, amely szenvedélyes, őszinte, formátumos, ugyanakkor kisstílű, hűséges és hűtlen egyszerre, számító és spontán, viszont mindezen vonások szerves egészet alkotnak és olyan, mint egy ember, Bajomi Nagy György kiemelkedik a mezőnyből és érteni véljük az okát, hogy az általa megformált Vitéz Mihály miként futhatta be üstökös-jellegű pályáját. 

Ebben az előadásban nekem ez a főszereplő tetszett a legjobban, a poénok és a rendezői megoldások hol igen, hol nem, de e színészi alakítás miatt mégsem éreztem azt a kevéssé élmény dús percekben sem, hogy feleslegesen töltöttem el három órát. 

Az előadásban elhangzik Vitéz Mihály tetteinek dokumentálása kapcsán, hogy a történelmet a győztesek írják, ők dokumentálnak. Siker az, amelyikről azt mondják, hogy az. Jelen esetben megállapítható, hogy a közönség szerette ezt a POSZT-ra is beválogatott előadást, értékelte a további színészek munkáját is. Nem hiába mentem én sem. Hazaérve azonnal rákerestem az interneten, hogy még mi tudható meg Vitéz Mihályról…

Makk Zsuzsanna

(Fotók: Geberle Berci)