Szerelem, csábítás, hűség… Párizs

A Színházi Szemle harmadik versenyprodukciója A hülyéje című bohózat volt a Városmajorban, Szőcs Artur rendezésében.

Georges Feydeau (1862-1921) francia drámaíró nevéhez számos vígjáték és bohózat köthető (pl. Osztrigás mici, Bolha a fülbe). A hülyéjét először 1896-ban mutatták be a párizsi Théâtre du Palais Royal-ban. A Miskolci Nemzeti Színház előadása is Franciaországban játszódik.

Szerelem. Szerelmi háromszög, vagy inkább sokszög. Előre nem látható befejezés. Történetcsavar. Folyamatosan felbukkanó új szereplők. Nem várt végkifejlet. Boldog befejezés?

Megismerjük az ügyvéd Valentin-t (Lajos András) és bájos feleségét Lucienne-t (Czakó Julianna), akik boldog házasságban élnek. Redillon (Rózsa Krisztián) és Pontagnac (Harsányi Attila), Valentin barátai udvarol(ná)nak Lucienne-nek. Az asszonynak is tetszik Redillon, de mivel biztos férje hűségében, nem akarja más karjaiban (is) keresni a boldogságot. De valóban hűséges a férje? És vajon milyen ember Pontagnac és mit akar a felesége (Jancsó Dóra)? Van még a Londonból érkező és az idős névrokon házaspár, róluk se feledkezzünk meg.

A bohózat három helyszínen játszódik: Vatelin lakásán kezdődik, a bonyodalmak egy szállodai szobában tetéződnek, végül Redillon lakásán fejeződik be a történet.

Egyetlen színészi alakítást sem éreztem erőltetettnek, mindenki szimpatikusan játszott a maga karakterében. Rózsa Krisztián szaltói és bukfencei látványossá tették az előadást. A nyomozó (Kerekes Valéria) két segédjének neve (Tigris és Eufrátesz) molyosra derített mindenkit. Szőcs Artúr (Geemoe) keveset volt a színen, de annál kellemesebb volt, ahogy lazán, de mégis aggódva szerette és óvta a számára még mindig gyermek Redillont.

A nagy csattanó – azaz a verekedés – talán kicsit erőltetettnek tetszett, azonban gondolkodásra sarkallta a publikumot. Ki csal meg kit? Létezik-e megbocsátás? Valóban szükség van bosszúra? Az efféle kérdéseken mindannyian elgondolkodunk, hiszen hasonló történetek mindnyájunkkal megtörténhetnek.

A hülyéje az az előadás, ami lehet, hogy nem hagy mély nyomot a nézőben, de nyári kikapcsolódáshoz tökéletes.

Budapest, 2017. július 3.

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotók: Gálos Mihály Samu]

Felfordulás a színpadon – Ion Luca Caragiale: Zűrzavaros éjszaka

Elsősorban vígjátékairól ismert a 19-20. század fordulóján élt Caragiale, a román irodalom világszínvonalú klasszikusa. Zűrzavaros éjszaka című művét a Miskolci Nemzeti Színház előadásában láthatta a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége. 

Román kispolgári közegben játszódik a pergő eseménysor, egyetlen éjszaka alatt. Dumitrache (Gáspár Tibor), a városi polgárőrség oszlopos tagja vad féltékenységgel szereti fiatal feleségét, Vetát (Ullmann Mónika), akinek szíve azonban sokkal inkább a jóképű Chiriacért (Varga Zoltán) dobog. Nincs mit csodálkozni ezen a tényen, hiszen az indulatos férj amellett, hogy féktelen, gyakran a pohár fenekére néz. Ráadásul sajnos az intelligenciát és az éleslátást is nélkülözi, azt sem veszi észre, hogy nem a megfelelő emberre féltékeny.

A címadó zűrzavaros éjszaka konfliktussorozata félreértések tömkelegéből ered, eltévesztett házszám, félrecsúszott szerelmi vallomás, heves indulatok bogozzák össze a történet szálait. A végeláthatatlannak tűnő bonyodalmak természetesen véget érnek, még mielőtt felkelne a nap, a félreértések tisztázódnak, a kedélyek lecsillapodnak, egy vérbeli vígjátékban nem is lehetne ez másként.

Az előadás erőssége elsősorban abban a helyzetkomikumban rejlik, ami minden szituációban megjelenik, felvonultatva a klasszikus komédia szinte teljes kelléktárát. Emellé társulnak olyan nem mindennapi jellemek, mint a tűzrőlpattant, heves testvérpár, Veta és Zita (Jancsó Dóra), a csetlő-botló, lánglelkű szerelmes, Rica Venturio (Lajos András), vagy a suta, jobb sorsra érdemes Spiridon (Somhegyi György).

Említést érdemel az a nyelvi humor, ami a nép egyszerű fiainak szóhasználatát kifigurázva általános derűt okoz a nézőtéren, kielégítve azoknak az igényeit is, akik szeretik a politikai áthallásokat egy-egy poénban. A fordítás Székely Csaba nyelvi leleményességét dicséri.

A rendező, Rusznyák Gábor érdeme, hogy ez az 1879-ben bemutatott darab ma sem hat elavultnak. Nem követi már felháborodás, mint a századforduló előtti premieren, sokkal inkább érezheti úgy a néző, hogy egy könnyed, felszabadult nyáreste vidám aláfestése volt ez a komédia.

Szerző: Lengyel Orsolya

[Fotó: Gálos Mihály Samu]

Tragikomikus szeretet – Örkény István: Tóték

Üzenet jön messze, messze földről,
Halványzöldszín, tábori levél,
Aki írta a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél

- énekli Karády Katalin és felemelkedik a kikeményített fehér férfi ingekből épült függöny, majd megelevenedik a II. világháborús hátország egy családjának, Tótéknak tragikomikus szenvedése a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán.

A második világháború idején járunk. Amikor a férfiak a fronton harcolnak a bolsevikokkal, a család, pedig aggódva várja a harctérről érkező tábori leveleket. Csakhogy Mátraszentannán Gyurika (Ódor Kristóf), a postás bizonyos leveleket kézbesít, néhányról pedig úgy gondolja, jobb ha nem érnek célba. Így aztán a Tót család sem értesül arról, hogy Gyula fiuk hősi halált halt és így sajnos feleslegesen hagyják magukat gyötörni két héten át fiuk nárcisztikus őrnagyától (Görög László).

  

Örkény kisregényét abszolút hitelességgel vitte színre Béres Attila rendező és nemcsak a Miskolci Nemzeti Színház színészeinek letisztult játéka, hanem az egyszerű színpadi berendezés és a közbeszúrt kép-, hang- és videofelvételek (Horthyról, Hitlerről és a masírozó náci hadseregről) is közrejátszanak abban, hogy a néző az első pillanattól kezdve ért és érez mindent, ami a szeme előtt történik. 

Rögtön megértjük például azt a határtalan szeretetet, amit Tóth Lajos (Szatmári György) a fia iránti érez, hiszen köztiszteletben álló, büszke ember lévén elviseli, hogy az őrnagy megalázza. 

Ágika (Czakó Júlianna), Mariska (Nádasy Erika) és Lajos csatasorba rendeződve dobozolnak éjjel-nappal az őrnagy parancsára, egyre több és egyre nagyobb dobozokat készítenek az őrület határán csak azért, hogy az őrnagy elégedett legyen és Gyulát a fronton maga mellé vegye.

Béres Attila egyik szélsőségből a másikba löki a nézőt. A tragikomédia egyik pillanatban meghasad a szívünk, mert a szemünk előtt fosztanak meg egy férfit a méltóságától, egy kislányt a tisztaságától. A másik pillanatban, pedig a hasunkat fogjuk a nevetéstől, azon ahogy „édes Lajoskám” a szemébe húzott kalapjában (mert az őrnagyot zavarja, ha a szemébe néznek), berogyasztott lábakon (hogy az őrnagy ne érezze magát alacsonyak), az álmosságtól kóvályogva jön-megy a színpadon. 

A második felvonás végére, pedig a kezdetben őrült őrnagy idegei teljesen kisimulnak, ezzel szemben a Tót családot övező egykori idill szertefoszlik. Így aztán nem váratlan az a fordulat sem, hogy Tóth Lajos végül nem bírja tovább és saját kezével vet véget a szenvedésüknek.

De a valódi fájdalom csak ezután jön, amit a rendező a néző képzeletére bíz és csak egy katonai egyenruhába öltöztetett szobainas eldöntésével sejtet. 

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor.
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
Mindig a Te leveledet várom, 
És csak te rólad álmodom az álmom...

Dubinyák Réka

(Fotók: Geberle Berci, Dubinyák Réka)

Esti iskola másképpen, azaz így indult a Színházi Szemle

Különösen szeretem az olyan darabokat, amikor a hétköznapi tizenvalahány órás rohanás és agyfacsarás után elutazhatom egy teljesen más, egy régi, egy kissé talán idegen és lehet, hogy nehezebb, de mindenképpen­­ – számomra legalábbis –, ott és akkor a történet varázsával szebb világba. Az ilyen utazásokból nagyon sokat lehet ugyanis tapasztalni. Így tanultam meg a könyvekből és történetekből vágyni, várni és álmodni, és így rántott magával egy forró nyári kedd este Bródy János – ahogy ezen a kedd estén újra nyilvánvalóvá vált – örökérvényű darabjával, A tanítónővel..

 fotó: Éder Vera

A Miskolci Nemzeti Színház előadása egy cseppnyi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy a majd’ száz éves történet ma is tud újat mutatni: újat a sosem szűnő emberi gyarlóságról, a néha tévesen rangnak nevezett hitványságról, a bizalomról és a minden rossz ellen orvosságként is alkalmazható emberségről. Vagyis tulajdonképpen a nagybetűs sorsról. Ezért hiszem, hogy maga az élet elevenedett meg a Városmajori Szabadtéri Színpad deszkáin: egy tanítónő, azaz egy kicsapott tanítónő, vagy ha egészen pontosan akarjuk látni a dolgokat, egy fiatal lány története volt a szemüveg, melyet az ország másik feléből érkező színészektől kaptunk. Ezen a szemüvegen keresztül vetítették Bródy történetét a nézőkben élő mai valóságra. Zajlott a jól ismert történet, a klasszikus iskolapados, vidéki díszletek megelevenedett történelemmé alakultak. Aztán hirtelen mi is a döntőbírók, a plébánosok, a helyi nagyurak és a szolgabíró előtt álltunk, és izgultunk. Vagyis izgultuk végig a felmenőink múltját, és valamiképpen a saját sorsunkat is, majd a pár percnyi tétovázást és a szerelmet. Minket is arcon csapott István családja, és velük együtt a tanítónő sorsa. Mert ez a darab nem egy átlagos színdarab volt, és ez az este sem egy átlagos kedd este. Azt hiszem, a Miskolcról utaztatott díszlet és a kitűnő színészgárda most valami sokkal többet jelentett. Lovas Rozi alakításában ez a tanítónő különleges leckét adott. Mi, a nézők pedig a perecet félretéve figyeltünk rá, mintha újra az iskolapadban ülnénk. A tanulság viszont legyen mindenki sajátja. Aki ott volt tegnap este, döntsön fölötte, rendelkezzen vele, használja, legalább annyira jól, ahogy a 22 éves Tóth Flóra használta a magáét. Igen, akár újragondolva, akár háromféleképpen, de mindenképpen méltósággal. Visszafordulni és hátrálni viszont nem 

lehet.

fotó: Éder Vera

/KO