Szilvalé rongyő és a vazsmegyei gyerek

A Mágnás Miska a magyar operett-irodalom egyik, ha nem a legnépszerűbb műve. Sikere egyrészt a szatirikus mulatságos történetnek köszönhető, másrészt Szirmai Albert örökzöld dallamainak, a többi között a Cintányéros cudar világnak és a Hoppsza Sárinak.

Az előadás Marcsa és Miska történetén keresztül társadalomkritikát fogalmaz meg: az első világháború éveiben a társadalomnak szemet szúrt, hogy egy bizonyos kiváltságos réteg pusztán születésénél fogva jogot formál politikai vezetői szerepre, ugyanakkor magánéletében kevésbé a társadalmi normák szerint él. Ez adta az ötletet Szirmai Albertnek és Gábor Andornak, hogy a bevett szokás szerint az operettben nem a primadonna-bonviván, hanem a szubrett-táncos-komikus páros kerüljön előtérbe, vagyis Balogh Mária konyhalány és Ibolya Mihály, a lovászfiú. 

Az operett története fordulatos, cselekménye szellemes, Szirmai Albert slágerdalai pedig egymást érik az előadásban, és nem csak önmagukban állnak, hanem minden esetben reagálnak az adott szituációra.

Dobó Enikő hozza a vagány, fiatalos, modern és elkényeztetett úrilányt, Rollát, aki csak a darab végén szembesül azzal, hogy a saját családja mennyire lenézni a rang nélküli embereket.

Orth Péter egyszerű és jóvágású Barcsa mérnök úrja fontos szerep, a színész mégsem tud kiemelkedőt alakítani. Vele szemben Szemenyei János, mint Miska, igencsak feladja a leckét a többi szereplőnek. Játéka vad és kemény, így a Miskája sem az a nagyon szerethető figura. Az a típusú ember, aki előbb cselekszik, majd utána gondolkodik. Párjával, Marcsával (Hajdú Melinda), kiválóan működtek együtt, látszott rajtuk, hogy összeszokott párost alkotnak.

Kiválóan alakította a nagymama karakterét Réti Erika, ő volt az, aki a háttérben egyengette a szerelmespár útját. Engedékeny, szerethető Mamát láthattunk a színpadon.

Zayzon Zsolt és Nagy Viktor párosa, Mixi és Pixi már-már erőszaktevő férfiakká váltak, akik ha megjelentek a színpadon, megfagyott a levegő. 

A Korláthy grófi család az a világ, ahol a társadalmi rang számít. Az emberek érdekből kötnek barátságot és érdekből esnek szerelembe. Bár az igaz szerelem mindent legyőz, még a társadalmi különbségeket is, a Mágnás Miska operett mégsem egy könnyed délutáni matiné. A slágerek mögött komoly, valódi tartalommal és mondanivalóval rendelkezik. Egy letűnt kor értelmetlen társadalmi egyenlőtlenségeit és felszínes kapcsolatrendszerét teszi nevetségessé.

2017. július 23.

Szerző: Ledvényi Enikő

[Fotók: Walter Péter]

A falu, ahol a rossz már majdnem jó

Eltelt egy év. Újra megnyitotta kapuit a Városmajori Szabadtéri Színpad, nem sokkal azután, hogy bezárta az Örkény Színház után. Újra eljött a nyári fesztivál egyik legizgalmasabb különlegessége, a Városmajori Színházi Szemle, amelynek keretében idén hat zenés, szórakoztató előadást láthattunk, amelyek egészen új megközelítéssel nyúlnak jól ismert darabokhoz.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház tolmácsolásában Mohácsi István és Mohácsi János „átiratában” Tóth Ede híres népszínműve, A falu rossza került a színpadra július első szombatján. 

A három felvonás hossza 225 perc, ennek megfelelően az előadás rendhagyó módon, már este 7 órakor elkezdődött. Mire a városmajori templom harangja elütötte a 8 órát (ami máskor az este kezdetét szokta jelezni), már javában benne voltunk a képzeletbeli (vagy nem is annyira képzeletbeli) falu életében, ahol éppen esküvőre készült a nép, ugyanis a bíró, Feledi Gáspár (Bányai- Kelemen Barna) fia (Matusek Attila) készült elvenni Bátki Tercsit (Sodró Eliza). 

A falu nevét nem tudjuk, a történések idejét is csak úgy nagyjából sikerült „megsaccolni”, amikor is két pohár bor mellett a muszka elleni harcról kezdtek el anekdotázni a szereplők. Kicsit mégis gyanús, hogy nem mindig az 1800-as években járunk, aktuálpolitikai áthallások teszik egyértelművé, hogy a mindenkori keserédes magyar valóságról szól a darab. Bólogatunk és nevetünk, mert alapvetően egy mulatságos előadást látunk.

Rögtön az elején Feledi Boriska (Edvi Henrietta) le akarja magát vetni a tetőről szerelmi bánatában, mert a falu rossza, Göndör bácsi észre sem veszi őt. De nyugodjanak meg, a magyar sírva vigadós fajta. Maradjunk annyiban, hogy „nem igazán jön ez össze” neki.

Göndör „bácsi” Tercsibe szerelmes, akit szerelemféltésből le is lő, volt menyasszonya holtan esik össze, a falu elsiratja az első felvonás végén, de a másodikban már újra talpon van, mert kiderül, hogy Göndör nem rakott töltényt a tárba. Ekkor már sejtjük, hogy ebben az előadásban nem történhet semmi igazán rossz.

Mint ahogy az egy faluban lenni szokott, mindenkinek van valami takargatnivalója, és mindenki sokkal okosabb, ha mások életéről van szó. Egyesek számára a hatalom és a pénz mindennél fontosabb, és az ármánykodás is a mindennapok része. A falu rossza nem is annyira rossz, inkább csak ő maga nem akar jó lenni. Nem úgy, mint Finum Rózsi (Bánfalvi Eszter), akinek semmi más bűne nincs azon kívül, hogy rossz emberbe szeretett bele.

A színpadon megjelenő összes alak igazi gyöngyszem volt, a zenekar nemkülönben. Számomra mégis Rózsi volt a legizgalmasabb karakter, máshogy beszélt, másféle ruhában járt, és a lényéből áradó „baljóslatot” csak tovább fokozta az állandóan a kezében hordott gereblye. 

Végül minden a helyére kerül Trokán Péter isteni közbeavatkozásának köszönhetően. Mégiscsak egy népszínműről beszélünk, ahol minden jó, ha a vége jó. És amíg így van, addig mi is biztosak lehetünk benne, hogy nagy baj nem érhet minket. A Városmajori Szabadtéri színpadán pedig még az is megeshet, hogy a Boldogság alakot ölt, egy „rühes macska” formájában.

Budapest, 2017. július 10. 

Szerző: Köles Hajnalka

[Fotók: Mészáros Zsolt]

Szerelem, csábítás, hűség… Párizs

A Színházi Szemle harmadik versenyprodukciója A hülyéje című bohózat volt a Városmajorban, Szőcs Artur rendezésében.

Georges Feydeau (1862-1921) francia drámaíró nevéhez számos vígjáték és bohózat köthető (pl. Osztrigás mici, Bolha a fülbe). A hülyéjét először 1896-ban mutatták be a párizsi Théâtre du Palais Royal-ban. A Miskolci Nemzeti Színház előadása is Franciaországban játszódik.

Szerelem. Szerelmi háromszög, vagy inkább sokszög. Előre nem látható befejezés. Történetcsavar. Folyamatosan felbukkanó új szereplők. Nem várt végkifejlet. Boldog befejezés?

Megismerjük az ügyvéd Valentin-t (Lajos András) és bájos feleségét Lucienne-t (Czakó Julianna), akik boldog házasságban élnek. Redillon (Rózsa Krisztián) és Pontagnac (Harsányi Attila), Valentin barátai udvarol(ná)nak Lucienne-nek. Az asszonynak is tetszik Redillon, de mivel biztos férje hűségében, nem akarja más karjaiban (is) keresni a boldogságot. De valóban hűséges a férje? És vajon milyen ember Pontagnac és mit akar a felesége (Jancsó Dóra)? Van még a Londonból érkező és az idős névrokon házaspár, róluk se feledkezzünk meg.

A bohózat három helyszínen játszódik: Vatelin lakásán kezdődik, a bonyodalmak egy szállodai szobában tetéződnek, végül Redillon lakásán fejeződik be a történet.

Egyetlen színészi alakítást sem éreztem erőltetettnek, mindenki szimpatikusan játszott a maga karakterében. Rózsa Krisztián szaltói és bukfencei látványossá tették az előadást. A nyomozó (Kerekes Valéria) két segédjének neve (Tigris és Eufrátesz) molyosra derített mindenkit. Szőcs Artúr (Geemoe) keveset volt a színen, de annál kellemesebb volt, ahogy lazán, de mégis aggódva szerette és óvta a számára még mindig gyermek Redillont.

A nagy csattanó – azaz a verekedés – talán kicsit erőltetettnek tetszett, azonban gondolkodásra sarkallta a publikumot. Ki csal meg kit? Létezik-e megbocsátás? Valóban szükség van bosszúra? Az efféle kérdéseken mindannyian elgondolkodunk, hiszen hasonló történetek mindnyájunkkal megtörténhetnek.

A hülyéje az az előadás, ami lehet, hogy nem hagy mély nyomot a nézőben, de nyári kikapcsolódáshoz tökéletes.

Budapest, 2017. július 3.

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotók: Gálos Mihály Samu]

Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.

Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.

A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.

Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Kovács Attila]

Egy mesébe illő szerelem a múlt századból

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megrendezésre került a Színházi Szemle a Városmajori Szabadtéri Színpadon, melynek programjában 6 vidéki és határon túli színház előadása szerepelt. Június 22-én láthatta a közönség az első versenydarabot, a Tisztelt Ház (Vadnay László – Békeffi István – Márkus Alfréd) című zenés vígjátékot, melyet a csíkszeredai Csíki Játékszín hozott el Budapestre. A társulattal már évekkel ezelőtt megismerkedhettünk, legutóbb 2015-ben az Édes Annát láthattuk tőlük.

1934. Budapest, Országház

Takácsot (Veress Albert) két hónappal ezelőtt képviselővé választották. Politikai karrierje felívelőben. Egy fiatal hölgy megzavarja a képviselők munkáját, leszalad a karzatról, Takács urat szidalmazza. Szepes (Kosztándi Zsolt) szerkesztő úrnak ez jól jön, hiszen egy nem szokványos cikkel kápráztathatja el az újságot. Gyorsan ki is faggatja a fiatal lányt – Halmi Verát (Sándor Anna) –, aki elmeséli, hogy két évvel ezelőtt Takács úr megkérte a kezét, de nem tartotta be az ígéretét, eltűnt. Másnap az újság tele van Takács képviselő úr és Halmi Vera fényképével.

Vera mosolyogva olvassa a róla megjelenő cikket a ruhaüzletben, ahol vénlány nővérével, Zsuzsával (Szabó Enikő) dolgozik együtt. Vera szerelmes a képviselő úrba, aki persze nem ismeri őt. Kénytelen cselhez folyamodnia, hogy megismerkedjenek, bízva abban, hogy szerelme viszonzásra talál. Takács úr megjelenik a boltban, kérdőre vonja a fiatal lányt. Vera elnézést kér, hiszen összekeverte egy másik férfival, aki korábban valóban házassági ajánlattal hitegette. Takács úr felajánlja segítségét a férfi megtalálásához… 

Vera nem számol Valival, a színésznővel (Zsigmond Éva Beáta), aki a képviselő úr menyasszonya. 

Szepes úr figyeli a társaság minden lépését, írja a cikkeket, de egy idő után nem a hírnév lesz a legfontosabb a számára. 

A képviselő úrnak egyre szimpatikusabb lesz a vagány lány, azonban a politikai karrierjének nem tesz jót a botrányok sorozata. Verára mégsem tud haragudni…

A prózai jelenetek között néhány dal is felcsendült, melyek nagyon illettek a jelenetekhez – színesebbé, különlegesebbé varázsolták az előadást. Hamis hangot nem hallhattuk, a színészek énekesként is méltón megállták helyüket. 

Azt hiszem, nem kell – és nem is lehet – külön kiemelnem a színészeket, mert egytől egyik maradandót alkottak prózában, énekben, játékban egyaránt. Vonzották a nézők figyelmét, érződött a levegőben, hogy a közönség együtt lélegzik a művel. 

A Lendvai Zoltán rendezte darab annak ellenére, hogy 1934-ben játszódik, a mai kornak is megfelelő. A fiatalabb generáció is felfedezheti benne a bájt, a finomságot. Ez érződött a közönség reakciójából: a nevetésekből, a tapsból, a hirtelen jövő sóhajokból, a kuncogásból is. Nem lankadt a figyelem egy percre sem. A közönség élvezte az előadást, elmélkedett. Szerethető vígjátékot látott, egy időutazást a mobiltelefonok és az internet előtti időkbe. Az élet akkor is zajlott, csak egy kicsit másként.

A Tisztelt Ház egy igazi könnyed, humoros, nyári estére való színdarab. Elfeledteti velünk a jelent, a problémákat. Meggyőz minket, kikapcsol. Átadjuk magunkat az eseményeknek, mosolyogtunk, nem gondolkodunk. 

Jó kezdés, erős versenyprogramnak nézünk elébe.

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotók: Sándor Levente]

A kilátástalanság kocsmája – Mészáros Tibor: Istent a falra festeni

Tar Sándor 1995-ben megjelent A mi utcánk című novellafüzete, korpuszának legkiemelkedőbb darabjai közül való. Műve – irodalmárok szerint – a kilencvenes évek magyar prózájának egyik alapkötete, mivel szuggesztíven képes ábrázolni a vidéki munkások rendszerváltás utáni lecsúszását, és hitelesen mutatja be a peremhelyzetben élők mindennapjait. A mi utcánk egyik novellája, amely színdarabként az Istent a falra festeni címet kapta, egy elöregedő magyar falu lakóinak kilátástalan és szerencsétlen hétköznapjait mutatja be a nézők számára.  A Kerék utca lakóinak sorsa közös a magárahagyatottságban és a gyermektelenségben, napjaik legnagyobb részét pedig az alkohol és a szerencsejáték mámorában élik le. A színpadon központi elemként megjelenő kocsma képezi az origót, hiszen mindenki itt gyűlik össze. Itt ülnek le kártyázni, beszélgetni és szervezkedni, illetve ide érkezik a postás is, hogy szétossza a segélyt – aminek aztán nagy részét tartozásaik ellenében azonnal vissza is kapja –, valamint itt köt ki a két idegen is, akik kezdetben magunkban hordozzák a boldogságnak és a tenni akarásnak az ígéretét. Mivel munkalehetőségük szinte semmi nem akad, így az asszonyok a szomszéd faluból lopott vizespalackok összenyomásával, majd azok szelektív hulladékként való eladásával próbálnak pénzt szerezni, de hiába, mivel férjeik azt a keveset is rendszerint elverik kártyán. A kocsmához, mint fő élettérhez képest, a vonat, illetve elsősorban a sín maga, mint viszonyulási pont jelenik meg. Mikor a vonat „bezakatol az emberek életébe”, jöttében-mentében egyfajta átjáróként funkcionál, megadva a lehetőséget a szereplőknek, hogy felszálljanak rá, ezáltal fenntartva a jobb élet potenciálját, vagy elé feküdjenek, elmenekülve a kilátástalanság fogságából. Mancika a darab folyamán többször is sínre fekszik, amit csak az asszonyok fogadnak némi aggodalommal, a férfiakra leginkább az általános apátia jellemző.

A szereplők az előrevivő cselekedetek helyett rendre hátráltató tetteket hajtanak végre: Jolika ráható kóddal meggyőzi az asszonyokat, hogy az egyetlen kiút, ha férjeiket megölik, ezáltal megbosszulják a mindennapos veréseket, míg a férfiak az új jövevény hatására végre akarnak hajtani egy bankrablást.

Végül mindkét terv kudarcba fullad, a darab pedig pontosan azzal zár, amivel nyit: cselekvésképtelen emberek haláltánca az elkerülhetetlennel.

A rendező Mészáros Tibor a darabon keresztül látszólag arra akarja felhívni a figyelmet, hogy soha nincs olyan, hogy soha és mindig van lehetőségünk arra, hogy tegyünk azért, hogy jobb legyen az életünk.

A darab filozófiáját - vélt igazságát - Mancika mondja ki:

„Az életben csak az az öröm, hogy minden elmúlik, és ez ugyan néha fájdalommal jár, de a fájdalom is elmúlik. Az meg akkor már öröm.”

Ledvényi Enikő

(Fotók: Máthé András)

Fekete-fehér, avagy a drámai felüdülés – Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Tudván, hogy mire neveztünk be, biztosan senki sem számított egy könnyed nyári színházi estére. Lorca darabja nyomot hagy bennünk, ha akarjuk, ha nem. Pláne akkor, ha az élet, a legnagyobb játékmester még rá is tesz egy lapáttal. 

Az előadás rendezője, Béres László a kezdés előtt a közönség elé állt, és egy szomorú hírt jelentett be. Ponciát, Bernarda szolgálóját alakító Kara Tünde ugyanis egy korábbi szívroham miatt még korházban fekszik, az előadáson így nem vehetett részt. De a rendező és társulat úgy döntött, nem helyettesítik beugrással a színésznőt, hanem vetítéssel és hangbejátszásokkal pótolják majd hiányát. Első hallásra mindez rémítően hangzik, s nem is igazán tudom elképzelni mindez hogyan is történik majd.

De szerencsére nem volt sok idő a töprengésre, hiszen az érzelmektől túlfűtött spanyol falu máris életre kelt a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán. A forró hangulatról folyamatosan gondoskodott a zene és tánc által megidézett flamenco világa. Ahogy felgördül a függöny, gyászol a falu, de legfőképpen Bernarda és lányai, elhunyt a családfő. Ám itt nem egy egyszerű gyászról van szó, hanem egy olyasfajtáról, amely mélyen szunnyadó indulatokat gerjeszt az anyában. Az egy fedél alatt élő, fogságra ítélt nőknek csak a szenvedés jut, s a kegyetlen Bernarda nem ismeri többé az anyai szeretet fogalmát. Minden alkalommal, amikor valamelyik szereplő már nem tudja magába fojtani keserű érzelmeit, vagy pergő ritmusú táncba kezd, vagy dobpergés kíséri a tetteit. Ettől néha furán érzem magam, mert hát látom én, hogy szegénynek éppen most nagyon rossz, de megpróbálok ettől elvonatkoztatni, s inkább azokra a pillanatokra koncentrálni, amelyeket főként a két kisebb lányt alakító színésznők játéka ad. Jólesik, hogy visznek magukkal, ott vagyok, velük érzek.  Szerencsésen bebizonyosodik, hogy aggodalmaim fölöslegesnek bizonyultak a hiányzó szereplőt illetően. Kifejezetten jól működött, hogy Poncia fontosabb jeleneteit egy óriási vásznon követhettük végig, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ő volt az egyetlen olyan alak, aki szembe mert szállni Bernarda zsarnokságával. Kara Tünde hiánya kézzelfogható, de mégis, még így is, tud adni az előadásnak, ott van a lányok oldalán, nem adja fel a harcot.  

Az este hosszan tartó tapssal zárul, ami jár is az alkotóknak, amiért erre a szűk két órára sikerült minket elrepíteniük spanyol földre. A Berbarda Alba háza egy olyan világba enged bepillantást, amelyet érdeklődve figyelünk, de biztosan nem fogunk szomorkodni, amiért nem akkor és ott élünk. Ahogy magunk mögött hagyjuk a széksorokat, magunkban azért örülünk, amiért ez „csak” színház volt, és nyugodtan (?) elsétálhatunk a fülledt pesti éjszakában.

Horváth Fruzsina

A jellem, avagy kik vették körül Annát – Kosztolányi Dezső: Édes Anna

1919. július 31. Kun Béla repülőgépén menekül az országból. Krisztinaváros, Attila utca 238. Vizy Angéla és férje, Vizy Kornél lakása, ami jelen esetben a Városmajori Szabadtéri Színpad. Ovális asztal, zöld székek, szekrény, mosdó, zongora, kanapé, ajtó. Az akkori kornak teljesen megfelelő. Szép összkép tárult elénk, mellyel fokozatosan bele tudtuk képzelni magunkat az akkori korba, időbe, helyzetbe. Fontos része volt az előadásnak a díszlet, annak ellenére, hogy a középre elhelyezett és mozgásban lévő ajtón kívül a többi elem szinte mozdulatlanul állt. 

Az előadás különlegessége a narrátorban (Keresztes Szabolcs) és az általa életre hívott képekben (Vizyné régi cselédjeinek felsorakoztatása, román hadsereg budapesti megszállása, Anna és Jancsi közti szerelem kibontakozása), jelenetekben rejlett. Az előadás nem Annára összpontosított. Nagyobb hangsúlyt kaptak a regényben megjelenő mellékszálak, melyek felgöngyölítésével, megismerésével, megértésével kerülhettünk egyre közelebb a szereplőkhöz, ismerhettük meg Annát. Középpontban végig az „úr-szolga” kapcsolat állt. 

Az előadás egyik kulcsfontosságú jeleneteként azt láthattuk, mikor Vizyék meghívták a barátaikat egy délutánra, hogy Anna különlegességéről ők is meggyőződjenek. Megkínálták piskótával, de visszautasította. A vendégek kinevették, ám Moviszter doktor (Lőrincz András Ernő), – aki az egyetlen reálisan gondolkodó ember a társaságban –, felvilágosította a baráti kört, hogy Anna is ember. Anna igenis szereti a piskótát. Ne az emberiséget nézzék és vizsgálják, ne a társadalmi hovatartozást, hanem az EMBERT, az egyént. Az a fontos.  Nagy vitába keveredett a többiekkel emiatt.

A szereplők megismerésével nemcsak Anna életével tudtunk azonosulni, hiszen a többi szereplő is ugyanolyan áldozat. A kor áldozatai. Mindenki valami álmot kergetett, menekültek az életük elöl, nem akartak/nem tudtak a valósággal szembenézni, nem tudták azt megélni. Vizyné (Bartalis Gabriella) rögeszmés ideális cseléd megtalálása, és annak elvesztése; Vizy Kornél (Veress Albert) politikai karrierje; Stefi (Moviszterék cselédje – Fekete Bernadetta) kitörni vágyása a cseléd sorból; Patikárius Jancsi (Bede Sándor - Vizyék egri rokona) külföldi álmai. Az orvos azért is érzi át Anna helyzetét, mert fiatal felesége félrelép, és ezzel a férj is tisztában van.   

Anna (Czikó Juliánna) mint egyén az orvoson kívül a többieket nem foglalkoztatta. 

A Balatonon született lányt mostohaanyja elkergette, Budapesten szolgál 3 éve. Előző munkahelyén egy Bandika nevű kisfiúra kellet vigyáznia, onnan került Vizyékhez.  Anna az, aki meg akart felelni mindenkinek. Ő csak dolgozott, érzéseit, érzelmeit elrejtette, úgy tett mindent, ahogy az az „urak” mondták. Tudta, hogy a cselédnek „szolgálnia kell”, ezért nem is ellenkezett, mikor az úrfi megjelent a szobájában. Semmi ellen nem lázadt. A kéményseprő házassági ajánlatát is visszautasította Vizyné miatt. Olyan, mint egy gép. Pedig neki is voltak érzelmei, érzései, melyeket elnyomott, hogy ne fájjon.  Azonban egye több fájdalom és csalódás érte. Azon a bizonyos este bort ivott és enni kezdett. Hajnalban megölte a Vizy családot. 

Magát a gyilkosságot nem láthattuk. Azonban annak már szemtanúi lehettünk, mikor a szomszédok – akik eddig szerették –, Anna ellen fordultak. Mindenféle rosszindulatú pletykát terjesztettek róla. Az orvos az egyetlen, aki kiállt mellette.

A különleges estét a Csíki Játékszín társulata varázsolta elénk Lendvai Zoltán rendezésében.  Mélyen megérintett mindenkit az előadás, hiszen néhány pillanatig döbbent csend volt, a taps csak ez után következett. Egy eseménydús, mozgalmas és látványos darab részesei lehettünk, ahol a mondanivalóra, az emberek jellemeinek megismerésére helyeződött a hangsúly.  A darab segítségével egy teljesen új megközelítésben élhettünk, érezhettünk együtt a krisztinavárosi emberek életével. Nem csak a házban élőkkel ismerkedtünk meg, hanem az egész ország társadalmába, életébe láthattunk bele általuk. Épp ezért is hatott rám másként az előadás vége, mint amire előzőleg számítottam. Nem azt éreztem, mint a könyv olvasásakor anno. Vélhetően azért, mert nem csak Anna életével tudtunk azonosulni, hanem a többiekével is.

Összességében egy kellemes, de mégsem túl drámai előadás részesei lehettünk.

Bánhidi Viktória

(Fotók: Geberle Berci, Sándor Levente)

Tragikomikus szeretet – Örkény István: Tóték

Üzenet jön messze, messze földről,
Halványzöldszín, tábori levél,
Aki írta a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél

- énekli Karády Katalin és felemelkedik a kikeményített fehér férfi ingekből épült függöny, majd megelevenedik a II. világháborús hátország egy családjának, Tótéknak tragikomikus szenvedése a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán.

A második világháború idején járunk. Amikor a férfiak a fronton harcolnak a bolsevikokkal, a család, pedig aggódva várja a harctérről érkező tábori leveleket. Csakhogy Mátraszentannán Gyurika (Ódor Kristóf), a postás bizonyos leveleket kézbesít, néhányról pedig úgy gondolja, jobb ha nem érnek célba. Így aztán a Tót család sem értesül arról, hogy Gyula fiuk hősi halált halt és így sajnos feleslegesen hagyják magukat gyötörni két héten át fiuk nárcisztikus őrnagyától (Görög László).

  

Örkény kisregényét abszolút hitelességgel vitte színre Béres Attila rendező és nemcsak a Miskolci Nemzeti Színház színészeinek letisztult játéka, hanem az egyszerű színpadi berendezés és a közbeszúrt kép-, hang- és videofelvételek (Horthyról, Hitlerről és a masírozó náci hadseregről) is közrejátszanak abban, hogy a néző az első pillanattól kezdve ért és érez mindent, ami a szeme előtt történik. 

Rögtön megértjük például azt a határtalan szeretetet, amit Tóth Lajos (Szatmári György) a fia iránti érez, hiszen köztiszteletben álló, büszke ember lévén elviseli, hogy az őrnagy megalázza. 

Ágika (Czakó Júlianna), Mariska (Nádasy Erika) és Lajos csatasorba rendeződve dobozolnak éjjel-nappal az őrnagy parancsára, egyre több és egyre nagyobb dobozokat készítenek az őrület határán csak azért, hogy az őrnagy elégedett legyen és Gyulát a fronton maga mellé vegye.

Béres Attila egyik szélsőségből a másikba löki a nézőt. A tragikomédia egyik pillanatban meghasad a szívünk, mert a szemünk előtt fosztanak meg egy férfit a méltóságától, egy kislányt a tisztaságától. A másik pillanatban, pedig a hasunkat fogjuk a nevetéstől, azon ahogy „édes Lajoskám” a szemébe húzott kalapjában (mert az őrnagyot zavarja, ha a szemébe néznek), berogyasztott lábakon (hogy az őrnagy ne érezze magát alacsonyak), az álmosságtól kóvályogva jön-megy a színpadon. 

A második felvonás végére, pedig a kezdetben őrült őrnagy idegei teljesen kisimulnak, ezzel szemben a Tót családot övező egykori idill szertefoszlik. Így aztán nem váratlan az a fordulat sem, hogy Tóth Lajos végül nem bírja tovább és saját kezével vet véget a szenvedésüknek.

De a valódi fájdalom csak ezután jön, amit a rendező a néző képzeletére bíz és csak egy katonai egyenruhába öltöztetett szobainas eldöntésével sejtet. 

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor.
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
Mindig a Te leveledet várom, 
És csak te rólad álmodom az álmom...

Dubinyák Réka

(Fotók: Geberle Berci, Dubinyák Réka)

Figaro házassága – avagy könnyed kikapcsolódás a télies időben

Figaro házassága. A címről nekem mindig Mozart jut eszembe. Vajon hány nézőnek jutott eszébe Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais francia drámaíró, aki 1778-ban írta meg a vígjátékot? 

Az eredeti darab óriási botrányt kavart, a király a szerzőt lecsukatta a kényes téma miatt. Tiltólistára került Franciaországban és Európa több országában is. Sokak meglepetésére 1785-ben mégis engedélyezték a darab a bemutatását. 1786-ban Lorenzo Da Ponte és Mozart közösen megírták az operát (első közös munkájuk).

Az 1787-es monzai bemutatóval megkezdődött a darab töretlen sikere, mely azóta is tart. Szinte a világ minden nagy színpadán látható volt, látható. 

Hazánkban 1795. szeptember 28-án került bemutatásra az előadás német nyelven a budai Várszínházban. A magyar nyelvű premierre 1858-ban került sor a Nemzeti Színházban. Azóta rengeteg feldolgozásban (opera, vígjáték, színmű) láthattuk, láthatjuk a Figaro házassága című művet az ország különböző színházaiban.  

A történet szinte mindenki számára ismert. Örökérvényű, minden korban megállja a helyét. Folyamatosan ki vagyunk téve a csábításnak legyen az vonzódás valaki vagy valami (hatalom, pénz, bosszú) iránt, ami hosszú ideig nem is fog változni.  

A mai estén a Győri Nemzeti Színház előadását láthattuk, melyet októberben állítottak színpadra a Kisfaludy teremben.

A nyárnak tombolnia kellene, ehhez képest az esti előadás idejében olyan időjárás volt, mint egy enyhe téli napon. Ennek ellenére szép számmal érkeztek a nézők. Kabát, pokróc, takaró, minden, amit elő lehetett otthon keresni nagy hirtelen. Ez nem az az este volt, mikor csinos öltözékekkel megtiszteljük a színeszeket, az előadást. Próbáltunk nem megfagyni. 

Számomra kicsit furcsa volt az első látásra díszlet és a színészek öltözéke. Főleg amit a fejükön viseltek. Se nem paróka, se nem kalap.  Kicsit megijedtem, hogy egy modern, „újra gondolt” előadás részesei lehetünk. A kezdeti félelmeim negyed óra múlva elmúltak. Hamar megszoktuk az öltözéket és egyre inkább lekötötte a figyelmünket az előadás, a történet. 

A szereplőket hamar megismertük, beazonosítottuk őket, a cselekmény kibontakozott. 

A díszlet nem, vagy csak minimálisan változott (mindkét felvonásban), kelléket nem nagyon használtak 1-2 széket, lufit leszámítva. Nem is hiányzott, mivel a szövegkörnyezetből kiderült, hogy mit láthatunk, hol járunk. 

A kosztümök látványosak, egyediek voltak, melyet a már említett fejfedő tett igazán különlegessé. Ez egy idő után furcsának sem tűnt. Az előadás végére kifejezetten megtetszett.

  

Az előadás szövegezése kellemes, követhető, érthető volt. Több helyen is utalás történt az időjárásra, a hidegre vonatkozóan, mely teljesen belefért az eladásba, nem volt erőltetett. 

A szereplők nem rejtették el az érzelmeiket, vágyaikat, álmaikat, terveiket. Mindenki érzését megismerhettük, együtt érezhettünk velük.

Az előadás végén elfagyott ujjaink ellenére is nagy tapsot sikerült varázsolnunk.

A darab sikeréhez hozzájárult a remek színészek sora (Csankó Zoltán, Agócs Judit, Járai Máté, Mihályi Orsolya, Molnár Zsolt, Mézes Violetta, Maszlay István, Ats Gyula, Sík Frida, Pozsonyi Takács László, Menczel Andrea, Koppány Zoltán), akik közül többen Jászai Mari-díjjal és egyéb kitüntetésekkel is rendelkeznek. Egytől-egyik fantasztikusan játszottak az előadásban. Több fiatal színészt láthattunk az este, akik profi módon játszották el a rájuk bízott feladatot. Mégis Járai Máté alkotta a legmaradandóbbat, akinek minden porcikája játszott, sugárzott a szeme és élt a színpadon. Természetesen a többiek is kitettek magukért, minden egyben volt. 

Egy tökéletes előadás részesei lehettünk, melyhez hozzájárult Erdeős Anna, a rendező, továbbá Baracsi Orsolya jelmeztervező is, aki ezt az egyedi és különleges kollekciót összeállította. Igazán különlegessé és egyedivé varázsolta az előadást. 

Egy élményekkel teli 2 óra 30 percnek lehettünk a részesei, melyet a közönség is élvezett a hideg ellenére is. Egy cseppet sem bántam meg, hogy ezt a programot választottam az esti kikapcsolódásnak.

Bánhidi Viktória

(Fotók: Geberle Berci, Fehér Alexandra)

Kizökken? Helyreáll? – Bornemissza Péter nyomán Háy János: Magyar Elektra

A kaposvári Csiky Gergely Színház előadását láthattuk másodikként a Városmajori Színházi Szemlén. Bornemissza Péter darabját Háy János átírta, Horváth Csaba a hozzá kötődő és az ő színházi nyelvét beszélő emberei (Horkay Barnabás, Fehér László, Pallag Márton) bevonásával saját képére formálta, Ökrös Csaba zenét szerzett hozzá (amelyet György-Horváth László el is hegedült), Memlaur Imre bevilágította a rendező által tervezett színpadképet és mintegy 16 színész el is játszotta nem kis energia befektetése árán. És mégis mi történt?

Az előadás hiába volt minden részletében kitalálva, az időjárás nem kegyelmezett: jelentősen lehűlt az idő, és aki nem jött kellően felkészülve (télikabátban), az megjárta. Sokan hazamentek már az első rész közben is. A távozók zaja a nézőtéri kavicsok miatt feltétlenül zavaró volt, feltehetően a kidolgozott koreográfiához alkalmazkodó és nem ritkán akrobatikus mutatványokat végrehajtó színészeknek is nehéz lehetett koncentrálni. Én két pulóverben és kabátban is fáztam, emiatt csak az agyammal tudtam, hogy egyébként én most egy szép és jó előadást nézek, de élvezni csak egy jó meleg gyapjútakaróban tudtam volna. 

Ez a Magyar Elektra egyébként sem lett volna az a tipikus nyári színházi előadás, köze nem volt a könnyű szórakozáshoz, amilyet rendszerint várnának a nézők ilyentájt, az évad végén. A darab, az átdolgozó, a rendező ismeretében nyilván senki nem gondolna hasonlókra, nyilván ez is az oka, hogy kevesen jöttek el, hiszen akiket érdekelne ez az előadás, az nem egy nyári színházban keresné.

Akik viszont mentek és végig dacoltak az alacsony hőmérséklettel, azoknak érezhetően tetszett Horváth Csaba fizikai színháza, amely az Elektra-téma kapcsán markánsabban beszélt bosszúról, széthúzásról, egymásra mutogatásról, mint általában szoktak. Háy János szavai hallatszottak ki Klütaimnésztra (Takács Kati) és Elektra (Mészáros Sára) párbeszédéből, akik filozófiai vitát folytattak a gyilkolás jogosságáról. Takács Katinak nagyon illett a szerep és a vörös ruha is, ebben a rendezésben is ő volt a rokonszenvesebb és emberibb, Mészáros Sára a saját igazságához mereven ragaszkodó Elektrája most is nyomasztó és helyenként túl harsány, amilyenek az Elektrák rendszerint szoktak is lenni. Az anya életében legalább részben jelen van a szeretet is, míg a fiatal lányt csak a gyűlölet tartja életben. A beszélgetésben a megszokotthoz képest egyetlen egy új elemet véltem felfedezni azon kívül, hogy a szokásosnál talán elvontabb síkon folyik az eszmecsere: az anya lányát megvádolja, hogy ő bujtotta fel Agamemnont Iphigénia feláldozására, mert féltékeny volt rá. Ez azért a hideg ellenére is feltűnt, és a görög mitológia minimális ismeretében másoknak is biztosan. A várakozásnak megfelelően Khrüszothemisz, a fiatalabb lány figurája a legszerethetőbb, bár kissé komikus így is. Minden feldolgozásban ő az, akivel az átlagnéző azonosulni tud, most csak az különbözteti meg Érsek-Obádovics Mercédesz alakítását, hogy karakteressé formálja a lányt és nem Elektra seszínű árnyékát látjuk. Ebben a szerepformálásban láttam leginkább, hogy előnyére vált a rendező mozgásszínházi nyelve. Ő az, aki bátran kétségbe vonja, hogy a kissé bizonytalan Oresztész (Nagy Norbert) bosszúja által nem a világrend helyreállásának, hanem az ismételt kizökkenésnek vagyunk a tanúi. Így nem örülhetünk felhőtlenül a megélhetési politikusnak tűnő Aigiszthosz megölésének sem, aki Szula László alakításában nyilván szándékosan tűnik igazi átlagembernek, akit akár életben is lehetett volna hagyni. Kovács Zsolt Oresztész mestereként az egyébként színvonalasan játszó kórust (Sipos Vera, Varga Zsuzsanna, Nyári Szilvia, Horváth Zita, Fándly Csaba és az említett Horváth Csaba-tanítványok) is túlragyogja, minden szava jelentőségteli, muszáj figyelni a színész alkalmanként erős öniróniát is sugalló mondataira. 

Az előadást Gyuricza István karvezető mondatai nyitják és zárják: a közönség erkölcsi épülésére szánják a történetet. Nem tudom, hogy ki mit szívlel meg a látottakból, milyen tanulságot von le a saját életére nézve. Egy biztos: szabadtéri előadásra muszáj pokrócot vinni.

Makk Zsuzsanna

(Fotók: Geberle Berci, Memlaur Imre)

„A győztes az, aki megírja, hogy győztes” – Székely Csaba: Vitéz Mihály

A Városmajori Színházi Szemle csütörtökön Székely Csaba, a Bánya-trilógiájáról és Mc Donagh fordításairól ismert erdélyi magyar író darabjával vette kezdetét. Az író a szombathelyi színház jeligés pályázatán vett részt, 173 beérkezett műből találták a Vitéz Mihályt a legjobbnak.

A címszereplő Vitéz Mihály román nemzeti hős, akinek tevékenysége a magyar történelem oktatásban viszont éppen csak megemlítődik, így erősen valószínűtlen, hogy az átlagos néző alapos ismeretekkel érkezne a Városmajorba, hacsak nem nézett utána előzőleg, hogy miről is lesz szó. Elég hamar világossá válik azoknak is, akik a szerző korábbi életművéről sem hallottak, hogy egy áthallásos történelmi dráma ez, amely részben nyelvi utalásaival, részben a díszlet és jelmez által (Horesnyi Balázs és Pilinyi Márta a két tervező) folyamatosan ütközteti a főszereplő korát a jelen világával. Ezek a párhuzamok, a néző felismerése, hogy a világ nem változott sokat a XVI. század végétől (a politikusok beállítottsága még kevésbé), képezik a mű humorának legfőbb forrását, ezért is helyénvaló a „komikus történelmi tragédia” minősítés. A közönség hálásan fogadja a szövegpoénokat, amelyek egy része jóval a bemutató után kerülhetett a szövegbe. Emlegetnek gazdasági bevándorlókat is, akik elveszik a magyarok munkáját. A rendező, Béres Attila nem hezitál, harsány színeket használ. Az osztrák kultúra nagyságát Conchita Wurst szerepeltetése jelképezi például. Nem érti félre a közönség a főszereplő vízilabdás fürdőnadrágjának és román nemzeti színekre festett fürdőköpenyének szerepét sem, ami helyett egy idő után mégis aranyszínű öltönyt húz magára. Az osztrák udvar is folyamatosan focit néz, a román hazafiak is futballszurkolónak vannak öltözve. Az én benyomásaim szerint a darab elég erős és hatna akkor is, ha jóval kevesebb direkt utalást tartalmazna az előadás, a néző anélkül is összekapcsolná a két korszakot. A szöveg önmagában is megteszi a magáét: a mai szleng, a káromkodások archaizáló nyelvi elemekkel keverednek. (Ezáltal felidéződik a korábbi Bánya-trilógia és a Mc Donagh drámák lepusztult közege is. Székely Csaba le sem tagadhatná a szerzőségét.) Vitéz Mihály alakja nem áll messze a már korábban megismert műveletlen bunkóktól, egy közülük, de mégis formátumos a maga módján. Bajomi Nagy György.

Bajomi Nagy György Jordán Tamás Nemzeti Színházában is megismerhető volt már, majd igazgatójával tartott Szombathelyre. Ez az előadás bizonyítja, hogy a színész képes végig fenntartani figyelmünket és elviszi a vállán az egész előadást. Ezzel az összetett figurával, amely szenvedélyes, őszinte, formátumos, ugyanakkor kisstílű, hűséges és hűtlen egyszerre, számító és spontán, viszont mindezen vonások szerves egészet alkotnak és olyan, mint egy ember, Bajomi Nagy György kiemelkedik a mezőnyből és érteni véljük az okát, hogy az általa megformált Vitéz Mihály miként futhatta be üstökös-jellegű pályáját. 

Ebben az előadásban nekem ez a főszereplő tetszett a legjobban, a poénok és a rendezői megoldások hol igen, hol nem, de e színészi alakítás miatt mégsem éreztem azt a kevéssé élmény dús percekben sem, hogy feleslegesen töltöttem el három órát. 

Az előadásban elhangzik Vitéz Mihály tetteinek dokumentálása kapcsán, hogy a történelmet a győztesek írják, ők dokumentálnak. Siker az, amelyikről azt mondják, hogy az. Jelen esetben megállapítható, hogy a közönség szerette ezt a POSZT-ra is beválogatott előadást, értékelte a további színészek munkáját is. Nem hiába mentem én sem. Hazaérve azonnal rákerestem az interneten, hogy még mi tudható meg Vitéz Mihályról…

Makk Zsuzsanna

(Fotók: Geberle Berci)