Tudván, hogy mire neveztünk be, biztosan senki sem számított egy könnyed nyári színházi estére. Lorca darabja nyomot hagy bennünk, ha akarjuk, ha nem. Pláne akkor, ha az élet, a legnagyobb játékmester még rá is tesz egy lapáttal.
Az előadás rendezője, Béres László a kezdés előtt a közönség elé állt, és egy szomorú hírt jelentett be. Ponciát, Bernarda szolgálóját alakító Kara Tünde ugyanis egy korábbi szívroham miatt még korházban fekszik, az előadáson így nem vehetett részt. De a rendező és társulat úgy döntött, nem helyettesítik beugrással a színésznőt, hanem vetítéssel és hangbejátszásokkal pótolják majd hiányát. Első hallásra mindez rémítően hangzik, s nem is igazán tudom elképzelni mindez hogyan is történik majd.
De szerencsére nem volt sok idő a töprengésre, hiszen az érzelmektől túlfűtött spanyol falu máris életre kelt a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán. A forró hangulatról folyamatosan gondoskodott a zene és tánc által megidézett flamenco világa. Ahogy felgördül a függöny, gyászol a falu, de legfőképpen Bernarda és lányai, elhunyt a családfő. Ám itt nem egy egyszerű gyászról van szó, hanem egy olyasfajtáról, amely mélyen szunnyadó indulatokat gerjeszt az anyában. Az egy fedél alatt élő, fogságra ítélt nőknek csak a szenvedés jut, s a kegyetlen Bernarda nem ismeri többé az anyai szeretet fogalmát. Minden alkalommal, amikor valamelyik szereplő már nem tudja magába fojtani keserű érzelmeit, vagy pergő ritmusú táncba kezd, vagy dobpergés kíséri a tetteit. Ettől néha furán érzem magam, mert hát látom én, hogy szegénynek éppen most nagyon rossz, de megpróbálok ettől elvonatkoztatni, s inkább azokra a pillanatokra koncentrálni, amelyeket főként a két kisebb lányt alakító színésznők játéka ad. Jólesik, hogy visznek magukkal, ott vagyok, velük érzek. Szerencsésen bebizonyosodik, hogy aggodalmaim fölöslegesnek bizonyultak a hiányzó szereplőt illetően. Kifejezetten jól működött, hogy Poncia fontosabb jeleneteit egy óriási vásznon követhettük végig, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ő volt az egyetlen olyan alak, aki szembe mert szállni Bernarda zsarnokságával. Kara Tünde hiánya kézzelfogható, de mégis, még így is, tud adni az előadásnak, ott van a lányok oldalán, nem adja fel a harcot.
Az este hosszan tartó tapssal zárul, ami jár is az alkotóknak, amiért erre a szűk két órára sikerült minket elrepíteniük spanyol földre. A Berbarda Alba háza egy olyan világba enged bepillantást, amelyet érdeklődve figyelünk, de biztosan nem fogunk szomorkodni, amiért nem akkor és ott élünk. Ahogy magunk mögött hagyjuk a széksorokat, magunkban azért örülünk, amiért ez „csak” színház volt, és nyugodtan (?) elsétálhatunk a fülledt pesti éjszakában.
Horváth Fruzsina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése