Figaro házassága – avagy könnyed kikapcsolódás a télies időben

Figaro házassága. A címről nekem mindig Mozart jut eszembe. Vajon hány nézőnek jutott eszébe Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais francia drámaíró, aki 1778-ban írta meg a vígjátékot? 

Az eredeti darab óriási botrányt kavart, a király a szerzőt lecsukatta a kényes téma miatt. Tiltólistára került Franciaországban és Európa több országában is. Sokak meglepetésére 1785-ben mégis engedélyezték a darab a bemutatását. 1786-ban Lorenzo Da Ponte és Mozart közösen megírták az operát (első közös munkájuk).

Az 1787-es monzai bemutatóval megkezdődött a darab töretlen sikere, mely azóta is tart. Szinte a világ minden nagy színpadán látható volt, látható. 

Hazánkban 1795. szeptember 28-án került bemutatásra az előadás német nyelven a budai Várszínházban. A magyar nyelvű premierre 1858-ban került sor a Nemzeti Színházban. Azóta rengeteg feldolgozásban (opera, vígjáték, színmű) láthattuk, láthatjuk a Figaro házassága című művet az ország különböző színházaiban.  

A történet szinte mindenki számára ismert. Örökérvényű, minden korban megállja a helyét. Folyamatosan ki vagyunk téve a csábításnak legyen az vonzódás valaki vagy valami (hatalom, pénz, bosszú) iránt, ami hosszú ideig nem is fog változni.  

A mai estén a Győri Nemzeti Színház előadását láthattuk, melyet októberben állítottak színpadra a Kisfaludy teremben.

A nyárnak tombolnia kellene, ehhez képest az esti előadás idejében olyan időjárás volt, mint egy enyhe téli napon. Ennek ellenére szép számmal érkeztek a nézők. Kabát, pokróc, takaró, minden, amit elő lehetett otthon keresni nagy hirtelen. Ez nem az az este volt, mikor csinos öltözékekkel megtiszteljük a színeszeket, az előadást. Próbáltunk nem megfagyni. 

Számomra kicsit furcsa volt az első látásra díszlet és a színészek öltözéke. Főleg amit a fejükön viseltek. Se nem paróka, se nem kalap.  Kicsit megijedtem, hogy egy modern, „újra gondolt” előadás részesei lehetünk. A kezdeti félelmeim negyed óra múlva elmúltak. Hamar megszoktuk az öltözéket és egyre inkább lekötötte a figyelmünket az előadás, a történet. 

A szereplőket hamar megismertük, beazonosítottuk őket, a cselekmény kibontakozott. 

A díszlet nem, vagy csak minimálisan változott (mindkét felvonásban), kelléket nem nagyon használtak 1-2 széket, lufit leszámítva. Nem is hiányzott, mivel a szövegkörnyezetből kiderült, hogy mit láthatunk, hol járunk. 

A kosztümök látványosak, egyediek voltak, melyet a már említett fejfedő tett igazán különlegessé. Ez egy idő után furcsának sem tűnt. Az előadás végére kifejezetten megtetszett.

  

Az előadás szövegezése kellemes, követhető, érthető volt. Több helyen is utalás történt az időjárásra, a hidegre vonatkozóan, mely teljesen belefért az eladásba, nem volt erőltetett. 

A szereplők nem rejtették el az érzelmeiket, vágyaikat, álmaikat, terveiket. Mindenki érzését megismerhettük, együtt érezhettünk velük.

Az előadás végén elfagyott ujjaink ellenére is nagy tapsot sikerült varázsolnunk.

A darab sikeréhez hozzájárult a remek színészek sora (Csankó Zoltán, Agócs Judit, Járai Máté, Mihályi Orsolya, Molnár Zsolt, Mézes Violetta, Maszlay István, Ats Gyula, Sík Frida, Pozsonyi Takács László, Menczel Andrea, Koppány Zoltán), akik közül többen Jászai Mari-díjjal és egyéb kitüntetésekkel is rendelkeznek. Egytől-egyik fantasztikusan játszottak az előadásban. Több fiatal színészt láthattunk az este, akik profi módon játszották el a rájuk bízott feladatot. Mégis Járai Máté alkotta a legmaradandóbbat, akinek minden porcikája játszott, sugárzott a szeme és élt a színpadon. Természetesen a többiek is kitettek magukért, minden egyben volt. 

Egy tökéletes előadás részesei lehettünk, melyhez hozzájárult Erdeős Anna, a rendező, továbbá Baracsi Orsolya jelmeztervező is, aki ezt az egyedi és különleges kollekciót összeállította. Igazán különlegessé és egyedivé varázsolta az előadást. 

Egy élményekkel teli 2 óra 30 percnek lehettünk a részesei, melyet a közönség is élvezett a hideg ellenére is. Egy cseppet sem bántam meg, hogy ezt a programot választottam az esti kikapcsolódásnak.

Bánhidi Viktória

(Fotók: Geberle Berci, Fehér Alexandra)

Dehogy Kripli!

Sőt! Minden fizikai megnyilvánulása ellenére a legkevésbé sem kripli.

Martin McDonagh drámája, A kripli, nagyon jó alapanyag. Játszották is Gothár Péter rendezésében a Radnóti Színpadon vagy tíz évig, telt házakkal, olyan színészekkel, mint Kulka János, Csomós Mari, Schell Judit. Emlékszem, akkor is nagyon szerettem, de ahogy a győri csapat megformálja most, 2014-ben, az egyszerűen odaszögez a székhez. Volt szerencsém ebben az évadban a Thália Színház humorfesztiválján is megnézni az előadást, akkor is napokig erről beszéltem minden ismerősömnek. Ők most mind eljöttek a Városmajorba, és valamennyiük arcán láttam az előadás végén, hogy hozzám hasonló élményt kaptak. Két óra negyven percen át nem mozdultunk, legfeljebb azért, hogy letöröljük a könnyeinket a sírástól vagy a nevetéstől. Az biztos, hogy az egyik legjobb előadás, amit az utóbbi években láttam. Úgy szórakoztat, hogy közben és utána még napokig mélyen gondolkodtat, dolgozik, mindezt olyan fergeteges humorral, hogy hátha elfelejtjük, dráma van. El sem tudom képzelni, mennyire beköltözhetett az alkotók fejébe a próbafolyamat alatt. Még napok múlva is eszembe jut egy-egy mondat, egy-egy gondolat, ami elindult, de nem tudott a végére érni, mert újabb és újabb indult el közben.

Fotó: Erdélyi Ákos

A fordítás Varró Dani munkája, és zseniális. A magyar fül számára teljesen hitelesnek érezhető ír-angol kifejezések, mint a dobigál, vagy a sárga haminyami, olyan nyelvi bravúrok, melyek folyamatosan fenntartják a figyelmet az egyébként nem túl bonyolult cselekmény folyamán. A karakterek fejlődése, változása, kibontakozása, illetve azok megjelenítése az igazi kulcsai az előadásnak. A néző része lesz az ír tengerparton lakó közösségnek, ahol a legizgalmasabb történés, ha a szomszéd libája megcsípi a másik szomszéd macskáját. Itt él Billy, a halmozottan fogyatékos tizenhét éves árva, két érte állandóan aggódó „bajszos” nagynénjével. Akik mint a falu boltosai mindenről elsők között értesülnek a helyi „újság”, Johnnypateenmike pletykáiból, amelyek közül az elmúlt húsz év első valamirevaló híre, hogy a szomszéd szigetre filmesek érkeztek Ámerikából, hogy tehetséges színészeket keressenek, akiket azután elvisznek Hollywoodba. Billy esélyt lát, hogy végre kitörjön egysíkú, fájdalmas, gúnyolódásokkal teli életéből, és Bobbybaba csónakján elindul szerencsét próbálni.

Fotó: Erdélyi Ákos

Balikó Tamás rendező a kacskalábú, kacskakezű, nehezen artikuláló Billy hiányzó fizikai adottságainak túlzó megmutatásával még hangsúlyosabbá tette, hogy főszereplője a legjobb, legbölcsebb, legszeretettelibb tagja az egész elkúrt falusi társaságnak. Akik közül néhányról persze a végén kiderül, hogy sokkal jobb, mélyebb érzésű emberek, mint amit látni engednek magukból. Járai Máté zseniális. Nem véletlenül kapta meg ebben az évben a Thália Színház Humorfesztiváljának legjobb színész díját éppen Billy szerepéért. De valamennyi színész remek összhangban, jó ritmusban, tökéletesen azonosulva játszik. A karakterek jól kidolgozottak, a díszlet és a ruhák teljességgel hitelessé teszik a történetet. Nincs túlzás, csak pont annyi, amennyi az illúzióhoz szükséges.

Az előadás végén fergeteges taps volt. Mindenki érezte, hogy történt valami. Azt mondta egyszer valaki, hogy a foci az emberiség utolsó nagy közösségi élménye. Hát, szerintem nem. Pedig foci VB van.

Ahogy M. szokta mondani, sokszor vért izzadunk, szentségelünk, a pokolba kívánjuk az egészet, de az ilyen estéken ez már egyáltalán nem számít. Elfelejtjük. Mert a vége mindig az előadás.

Csúcs Krisztina