Szilvalé rongyő és a vazsmegyei gyerek

A Mágnás Miska a magyar operett-irodalom egyik, ha nem a legnépszerűbb műve. Sikere egyrészt a szatirikus mulatságos történetnek köszönhető, másrészt Szirmai Albert örökzöld dallamainak, a többi között a Cintányéros cudar világnak és a Hoppsza Sárinak.

Az előadás Marcsa és Miska történetén keresztül társadalomkritikát fogalmaz meg: az első világháború éveiben a társadalomnak szemet szúrt, hogy egy bizonyos kiváltságos réteg pusztán születésénél fogva jogot formál politikai vezetői szerepre, ugyanakkor magánéletében kevésbé a társadalmi normák szerint él. Ez adta az ötletet Szirmai Albertnek és Gábor Andornak, hogy a bevett szokás szerint az operettben nem a primadonna-bonviván, hanem a szubrett-táncos-komikus páros kerüljön előtérbe, vagyis Balogh Mária konyhalány és Ibolya Mihály, a lovászfiú. 

Az operett története fordulatos, cselekménye szellemes, Szirmai Albert slágerdalai pedig egymást érik az előadásban, és nem csak önmagukban állnak, hanem minden esetben reagálnak az adott szituációra.

Dobó Enikő hozza a vagány, fiatalos, modern és elkényeztetett úrilányt, Rollát, aki csak a darab végén szembesül azzal, hogy a saját családja mennyire lenézni a rang nélküli embereket.

Orth Péter egyszerű és jóvágású Barcsa mérnök úrja fontos szerep, a színész mégsem tud kiemelkedőt alakítani. Vele szemben Szemenyei János, mint Miska, igencsak feladja a leckét a többi szereplőnek. Játéka vad és kemény, így a Miskája sem az a nagyon szerethető figura. Az a típusú ember, aki előbb cselekszik, majd utána gondolkodik. Párjával, Marcsával (Hajdú Melinda), kiválóan működtek együtt, látszott rajtuk, hogy összeszokott párost alkotnak.

Kiválóan alakította a nagymama karakterét Réti Erika, ő volt az, aki a háttérben egyengette a szerelmespár útját. Engedékeny, szerethető Mamát láthattunk a színpadon.

Zayzon Zsolt és Nagy Viktor párosa, Mixi és Pixi már-már erőszaktevő férfiakká váltak, akik ha megjelentek a színpadon, megfagyott a levegő. 

A Korláthy grófi család az a világ, ahol a társadalmi rang számít. Az emberek érdekből kötnek barátságot és érdekből esnek szerelembe. Bár az igaz szerelem mindent legyőz, még a társadalmi különbségeket is, a Mágnás Miska operett mégsem egy könnyed délutáni matiné. A slágerek mögött komoly, valódi tartalommal és mondanivalóval rendelkezik. Egy letűnt kor értelmetlen társadalmi egyenlőtlenségeit és felszínes kapcsolatrendszerét teszi nevetségessé.

2017. július 23.

Szerző: Ledvényi Enikő

[Fotók: Walter Péter]

A falu, ahol a rossz már majdnem jó

Eltelt egy év. Újra megnyitotta kapuit a Városmajori Szabadtéri Színpad, nem sokkal azután, hogy bezárta az Örkény Színház után. Újra eljött a nyári fesztivál egyik legizgalmasabb különlegessége, a Városmajori Színházi Szemle, amelynek keretében idén hat zenés, szórakoztató előadást láthattunk, amelyek egészen új megközelítéssel nyúlnak jól ismert darabokhoz.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház tolmácsolásában Mohácsi István és Mohácsi János „átiratában” Tóth Ede híres népszínműve, A falu rossza került a színpadra július első szombatján. 

A három felvonás hossza 225 perc, ennek megfelelően az előadás rendhagyó módon, már este 7 órakor elkezdődött. Mire a városmajori templom harangja elütötte a 8 órát (ami máskor az este kezdetét szokta jelezni), már javában benne voltunk a képzeletbeli (vagy nem is annyira képzeletbeli) falu életében, ahol éppen esküvőre készült a nép, ugyanis a bíró, Feledi Gáspár (Bányai- Kelemen Barna) fia (Matusek Attila) készült elvenni Bátki Tercsit (Sodró Eliza). 

A falu nevét nem tudjuk, a történések idejét is csak úgy nagyjából sikerült „megsaccolni”, amikor is két pohár bor mellett a muszka elleni harcról kezdtek el anekdotázni a szereplők. Kicsit mégis gyanús, hogy nem mindig az 1800-as években járunk, aktuálpolitikai áthallások teszik egyértelművé, hogy a mindenkori keserédes magyar valóságról szól a darab. Bólogatunk és nevetünk, mert alapvetően egy mulatságos előadást látunk.

Rögtön az elején Feledi Boriska (Edvi Henrietta) le akarja magát vetni a tetőről szerelmi bánatában, mert a falu rossza, Göndör bácsi észre sem veszi őt. De nyugodjanak meg, a magyar sírva vigadós fajta. Maradjunk annyiban, hogy „nem igazán jön ez össze” neki.

Göndör „bácsi” Tercsibe szerelmes, akit szerelemféltésből le is lő, volt menyasszonya holtan esik össze, a falu elsiratja az első felvonás végén, de a másodikban már újra talpon van, mert kiderül, hogy Göndör nem rakott töltényt a tárba. Ekkor már sejtjük, hogy ebben az előadásban nem történhet semmi igazán rossz.

Mint ahogy az egy faluban lenni szokott, mindenkinek van valami takargatnivalója, és mindenki sokkal okosabb, ha mások életéről van szó. Egyesek számára a hatalom és a pénz mindennél fontosabb, és az ármánykodás is a mindennapok része. A falu rossza nem is annyira rossz, inkább csak ő maga nem akar jó lenni. Nem úgy, mint Finum Rózsi (Bánfalvi Eszter), akinek semmi más bűne nincs azon kívül, hogy rossz emberbe szeretett bele.

A színpadon megjelenő összes alak igazi gyöngyszem volt, a zenekar nemkülönben. Számomra mégis Rózsi volt a legizgalmasabb karakter, máshogy beszélt, másféle ruhában járt, és a lényéből áradó „baljóslatot” csak tovább fokozta az állandóan a kezében hordott gereblye. 

Végül minden a helyére kerül Trokán Péter isteni közbeavatkozásának köszönhetően. Mégiscsak egy népszínműről beszélünk, ahol minden jó, ha a vége jó. És amíg így van, addig mi is biztosak lehetünk benne, hogy nagy baj nem érhet minket. A Városmajori Szabadtéri színpadán pedig még az is megeshet, hogy a Boldogság alakot ölt, egy „rühes macska” formájában.

Budapest, 2017. július 10. 

Szerző: Köles Hajnalka

[Fotók: Mészáros Zsolt]

Szerelem, csábítás, hűség… Párizs

A Színházi Szemle harmadik versenyprodukciója A hülyéje című bohózat volt a Városmajorban, Szőcs Artur rendezésében.

Georges Feydeau (1862-1921) francia drámaíró nevéhez számos vígjáték és bohózat köthető (pl. Osztrigás mici, Bolha a fülbe). A hülyéjét először 1896-ban mutatták be a párizsi Théâtre du Palais Royal-ban. A Miskolci Nemzeti Színház előadása is Franciaországban játszódik.

Szerelem. Szerelmi háromszög, vagy inkább sokszög. Előre nem látható befejezés. Történetcsavar. Folyamatosan felbukkanó új szereplők. Nem várt végkifejlet. Boldog befejezés?

Megismerjük az ügyvéd Valentin-t (Lajos András) és bájos feleségét Lucienne-t (Czakó Julianna), akik boldog házasságban élnek. Redillon (Rózsa Krisztián) és Pontagnac (Harsányi Attila), Valentin barátai udvarol(ná)nak Lucienne-nek. Az asszonynak is tetszik Redillon, de mivel biztos férje hűségében, nem akarja más karjaiban (is) keresni a boldogságot. De valóban hűséges a férje? És vajon milyen ember Pontagnac és mit akar a felesége (Jancsó Dóra)? Van még a Londonból érkező és az idős névrokon házaspár, róluk se feledkezzünk meg.

A bohózat három helyszínen játszódik: Vatelin lakásán kezdődik, a bonyodalmak egy szállodai szobában tetéződnek, végül Redillon lakásán fejeződik be a történet.

Egyetlen színészi alakítást sem éreztem erőltetettnek, mindenki szimpatikusan játszott a maga karakterében. Rózsa Krisztián szaltói és bukfencei látványossá tették az előadást. A nyomozó (Kerekes Valéria) két segédjének neve (Tigris és Eufrátesz) molyosra derített mindenkit. Szőcs Artúr (Geemoe) keveset volt a színen, de annál kellemesebb volt, ahogy lazán, de mégis aggódva szerette és óvta a számára még mindig gyermek Redillont.

A nagy csattanó – azaz a verekedés – talán kicsit erőltetettnek tetszett, azonban gondolkodásra sarkallta a publikumot. Ki csal meg kit? Létezik-e megbocsátás? Valóban szükség van bosszúra? Az efféle kérdéseken mindannyian elgondolkodunk, hiszen hasonló történetek mindnyájunkkal megtörténhetnek.

A hülyéje az az előadás, ami lehet, hogy nem hagy mély nyomot a nézőben, de nyári kikapcsolódáshoz tökéletes.

Budapest, 2017. július 3.

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotók: Gálos Mihály Samu]

Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.

Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.

A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.

Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Kovács Attila]

Egy mesébe illő szerelem a múlt századból

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megrendezésre került a Színházi Szemle a Városmajori Szabadtéri Színpadon, melynek programjában 6 vidéki és határon túli színház előadása szerepelt. Június 22-én láthatta a közönség az első versenydarabot, a Tisztelt Ház (Vadnay László – Békeffi István – Márkus Alfréd) című zenés vígjátékot, melyet a csíkszeredai Csíki Játékszín hozott el Budapestre. A társulattal már évekkel ezelőtt megismerkedhettünk, legutóbb 2015-ben az Édes Annát láthattuk tőlük.

1934. Budapest, Országház

Takácsot (Veress Albert) két hónappal ezelőtt képviselővé választották. Politikai karrierje felívelőben. Egy fiatal hölgy megzavarja a képviselők munkáját, leszalad a karzatról, Takács urat szidalmazza. Szepes (Kosztándi Zsolt) szerkesztő úrnak ez jól jön, hiszen egy nem szokványos cikkel kápráztathatja el az újságot. Gyorsan ki is faggatja a fiatal lányt – Halmi Verát (Sándor Anna) –, aki elmeséli, hogy két évvel ezelőtt Takács úr megkérte a kezét, de nem tartotta be az ígéretét, eltűnt. Másnap az újság tele van Takács képviselő úr és Halmi Vera fényképével.

Vera mosolyogva olvassa a róla megjelenő cikket a ruhaüzletben, ahol vénlány nővérével, Zsuzsával (Szabó Enikő) dolgozik együtt. Vera szerelmes a képviselő úrba, aki persze nem ismeri őt. Kénytelen cselhez folyamodnia, hogy megismerkedjenek, bízva abban, hogy szerelme viszonzásra talál. Takács úr megjelenik a boltban, kérdőre vonja a fiatal lányt. Vera elnézést kér, hiszen összekeverte egy másik férfival, aki korábban valóban házassági ajánlattal hitegette. Takács úr felajánlja segítségét a férfi megtalálásához… 

Vera nem számol Valival, a színésznővel (Zsigmond Éva Beáta), aki a képviselő úr menyasszonya. 

Szepes úr figyeli a társaság minden lépését, írja a cikkeket, de egy idő után nem a hírnév lesz a legfontosabb a számára. 

A képviselő úrnak egyre szimpatikusabb lesz a vagány lány, azonban a politikai karrierjének nem tesz jót a botrányok sorozata. Verára mégsem tud haragudni…

A prózai jelenetek között néhány dal is felcsendült, melyek nagyon illettek a jelenetekhez – színesebbé, különlegesebbé varázsolták az előadást. Hamis hangot nem hallhattuk, a színészek énekesként is méltón megállták helyüket. 

Azt hiszem, nem kell – és nem is lehet – külön kiemelnem a színészeket, mert egytől egyik maradandót alkottak prózában, énekben, játékban egyaránt. Vonzották a nézők figyelmét, érződött a levegőben, hogy a közönség együtt lélegzik a művel. 

A Lendvai Zoltán rendezte darab annak ellenére, hogy 1934-ben játszódik, a mai kornak is megfelelő. A fiatalabb generáció is felfedezheti benne a bájt, a finomságot. Ez érződött a közönség reakciójából: a nevetésekből, a tapsból, a hirtelen jövő sóhajokból, a kuncogásból is. Nem lankadt a figyelem egy percre sem. A közönség élvezte az előadást, elmélkedett. Szerethető vígjátékot látott, egy időutazást a mobiltelefonok és az internet előtti időkbe. Az élet akkor is zajlott, csak egy kicsit másként.

A Tisztelt Ház egy igazi könnyed, humoros, nyári estére való színdarab. Elfeledteti velünk a jelent, a problémákat. Meggyőz minket, kikapcsol. Átadjuk magunkat az eseményeknek, mosolyogtunk, nem gondolkodunk. 

Jó kezdés, erős versenyprogramnak nézünk elébe.

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotók: Sándor Levente]

Remek hangú énekesek, kiváló alakítások, jó dalok, kevés mondanivaló

A Sztárcsinálók volt az első magyar rockopera, amelyet a Rock Színház alapítói, Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás írt színpadra 1981-ben, a győri sportcsarnokban mutatták be abban az évben, majd számos előadás született belőle számos helyen, több társulattal, mindig nagy renoménak örvendve.

Egy kisebb szünet után a tatabányai Jászai Mari Színház úgy döntött, hogy ideje elővenni a darabot, és egy olyan rendezőre bízta, Nagy Viktorra, aki már többször is sikerre vitte azt. Anno Miklós Tiborék kimondottan a Rock Színház színészeire írták a dalokat, amelyeket a mostani szereposztásnál is kitűnő hangú művészek prezentáltak. A színház februárban tartotta a bemutatót, a Városmajorba már egy jól összeszokott csapat érkezett június 16-án, ahol három estén át játszották telt ház előtt az előadást.

A császárkori Rómában játszódó darab hűen ábrázolja Néró felemelkedését és gyors bukását, amelyet anyja, Agrippina, és annak hű barátja, Seneca, egyben a fiú nevelője, idéz elő. Pillanatok alatt elteszik láb alól a már kiöregedett és vezetésre alkalmatlan Claudiust, hogy Nérónak biztosítsák a trónt.  A két cinkostárs biztos abban, hogy marionett bábuként lehet majd a fiút irányítani, és amint császárrá választatják, még inkább belevetik magukat az ármánykodásba. Mindenkit elintéznek, aki útjukba áll, azzal viszont nem számolnak, hogy az ifjú uralkodó maga is ráérez a hatalom ízére, és lerázva magáról anyja befolyását és Seneca tanácsait, vad duhajkodásba, majd szörnyű pusztításba kezd. Beleveti magát az éjszakába, kétes helyeken tölti az idejét, nem törődve az anyja által ráerőszakolt feleség, Octavia érzéseivel sem. Sőt, idővel Róma legszebb asszonyával, Poppeával megismerkedve teljesen kikelve önmagából, a nő hatására elkezdi a művészi hírnevet is hajszolni, és a színház színpadát is bitorolni akarja „bármi áron”.

Néró, megrészegülve a hatalomtól, hamar elfelejti régi kedvesét, Ulricát is, majd ő maga is átveszi anyja eszközeit, és gondolkodás nélkül bárkit legyilkoltat. A lány egy vallási fanatikus szektához kerülve a bosszúban látja az élet értelmét. Ebben a szélsőséges csoportban hamar társakra lel, egy véletlennek köszönve pedig egy ál Jézus (Kiprios) segítségével szinte hadsereggé szerveződnek, és megindulnak Róma ellen.

A sztori jó és izgalmas, a színészek is otthonosan mozognak a Csík György által megálmodott autentikus díszletben, Gyenes Ildikó és asszisztense, Hajdú Anita tűpontos koreográfiájára.

A darab mozgalmas, bár én néha elvesztettem a fonalat, és nem pontosan tudtam, hogy egy bizonyos gyilkosság éppen Néró, vagy Agrippina és Seneca kettősének köszönhető – a szálak kibogozásában segítségemre volt a krónikás. Mikola Gergő Juvenalisa „végigvonult” az estén, és dalaival narrátorként vezette a történéseket. Keretként is funkcionált: ugyanazzal a dallal zárta az előadást, amivel kezdte, és maga a jelenet is megismétlődött, mintegy jelezve az élet körforgását. Hangja kimagaslóan szólt, és azért nehéz ezt tovább ragozni, mert ezen az estén ő volt az, aki végig kiválóan működött a darabban.

A Nérót alakító Sándor Péter hangja tavaly már az Evitában meggyőzött arról, hogy „rockszínpadra” született. Most a játéka is lenyűgözött, hiszen egyedül neki volt lehetősége megmutatni ezernyi arcát, a naiv és kamasz fiút, majd az öntudatra ébredő férfit, végül pedig a diktátorként elborult uralkodót. Mindezt zseniálisan csinálta.

Hangilag még lenyűgöző volt Kósa Zsolt, aki Pálként nem sok vizet kavart a darabban, de fő dalával óriási ovációt váltott ki, megérdemelten.

A két sztárcsináló, Agrippina és Seneca, Majoros Melinda és Jegercsik Csaba szerepük megformálásában inkább tűntek kikarikírozott művészmenedzsereknek, mint hataloméhes bábúmozgatóknak – ezzel oldották a vérengzések brutalitását.

Ulrica szerepében Szabó Emília nagyszerűen alakította az először még vakon szerelmes, majd később gyűlöletbe forduló, mégis Isten nevében harcoló lányt. Az ő szerepe is többdimenziós volt, dalai széles skálán mozogtak, így megmutathatta sokrétű tehetségét. Szívesen megnézném más előadásokban is.

Nagyhegyesi Zoltán Kiprios/ál Jézus szerepében viszont nem bontakozhatott ki annyira, a figurából viszont maximálisan kihozta, amit lehetett.

Bakonyi Csilla Poppeaként hitelesen hozta az intrikus és gonosz irányítót, talán ő volt az egyetlen igazán negatív figuráját a darabnak.

A Városmajori Szabadtéri Színpadon a Jászai Mari Színház-Népház által ezen az estén remek hangú énekeseket és néhány kiváló alakítást láthattunk, jó dalokkal, de sajnos kevés mondanivalóval, pedig ebben a történetben több is van.

Szerző: Piros Csilla

[Fotó: Fűrjes Viktória]

Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.

A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 

Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert

[Fotó: Takács Attila]

Egy kis romantikus éji zene és ami az énekórából kimaradt

Augusztus 11-én egy zenei időutazáson vehettek részt azok, akik a Városmajori Szabadtéri Színpadot és Rákász Gergely orgonakoncertjét választották kikapcsolódásnak. Az előadó nem ismeretlen a Budapesti Nyári Fesztivál látogatói előtt, hiszen tavaly is láthatta és hallhatta őt a közönség a #bachalley című látványkoncerten. Az Egy kis romantikus éji zene cím első hallásra talán egy „komoly” zenei koncertnek tűnhet, de nem a szó szoros értelmében volt az.  

A közel másfél órás koncerten nemcsak Mozart műveiből hallhattunk részleteket, hanem néhány olyan zeneszerzőtől is, akik valamilyen módon Mozarthoz kötődnek. A művek között a zeneszerzők életéről és alkotásaikról is hallhattunk érdekességeket. Rákász művész úr laza volt és kedves, a nézők áhitatosak és mosolyogósak.

Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) 260 évvel ezelőtt született. Kezdésként egy olyan zenei variációt hallottunk, melyet 22 évesen komponált egy francia gyermekdalra, melyet mi a Hull a pelyhes fehér hó... dallamaként ismerünk. Gondolatainkba merülve csendben, élvezettel hallgattuk. Gyönyörködtünk az orgonaművész játékában. A színpadon több kamera is vette a kéz- és lábjátékot, a kép egy kivetítőre került. Így a hátul ülőknek is olyan élményben lehetett részük, mint az első sorban ülőknek, minden mozdulatot, pillanatot láthattak. Ezt követte a Kis éji zene egy részlete, melynek külön érdekessége, hogy egy rossz fordítás folyományaként hívjuk az említett módon. Eredetileg Egy kis szerenád néven írta meg Mozart. Ebből hallhattuk a Románc című tételt, melynek komponálása közben Mozarta nagysikerű Don Giovanni operán is dolgozott.

Mozart után Johann Sebastian Bach (1685-1750) következett, akire Mozart mindig felnézett. Bachról megtudtuk, hogy mikor Lipcsében élt, nem keresett túl jól, ezért kávéházakban is fellépett. Szviteket adtak elő egy-két szólistával. Táncolni ugyan senki nem táncolt ezeken az esteken, de a kávéházi fellépések felelevenítéseként egy tánctétel sort is hallhattunk. 

Bach-ot Liszt Ferenc (1811-1886) követte, aki szintén évfordulós idén, 130 évvel ezelőtt távozott közülünk. Tőle egy különleges – és számomra eddig teljesen ismeretlen – darabot hallhattunk, mégpedig a B.A.C.H. fantáziát. Liszt is felnézett Bach-ra, ezért a nevére komponált egy művet, melynek minden ütemében benne van a BACH szó (fúga téma). A mű meghallgatása előtt Rákász Gergely elmesélte, hogy mi a különbség egy zongorista és egy orgonista között. 

Ezután Ludwig van Beethoven (1770-1827) következett, akit emberkerülő személyiségnek ismertek a kortársai, de ugyanakkor nagy szívvel és kedvességgel is rendelkezett. Volt, hogy nem megfelelő öltözék miatt elvitte a rendőrség. Mikor kiderült, hogy lánya anyagi gondokkal küzd, koncertet adott, melynek bevételével segítette a csemetét. A Holdfény szonáta legendáját és I. tételét is megismerhettük, mely gyönyörűen szólt. Egy pisszenést sem lehetett közben hallani a nézőtéren, csodálatos volt.

Utolsó műsorszámként Wilhelm Richard Wagner (1813-1883) Tannhäuser-nyitányából hallhattunk egy részletet. Wagner kedvelte Beethovent és Liszt lányát vette el feleségül, így az est programjához több szálon is kötődik.  

Az előadás végig emelkedett hangulatban telt. Aki eddig esetleg nem kedvelte a komolyzenét, az most bizonyára megszerette, hiszen nem egy tömény orgonakoncerthez volt szerencsénk, hanem egy művészettel átszőtt ismeretterjesztő koncertelőadáshoz. 

Szerző: Bánhidi Viktória

Titkos francia hálószobatitkok

Ha őszinték vagyunk, kit ne érdekelnének? Képmutatás lenne azt állítani, hogy nem érdekel legalább egy kis titok a francia arisztokrácia túlfűtött és egyben túlértékelt úri életéből. A Fogi-Bulvárszínháznak köszönhetően megismerhetünk néhányat, nem is akármilyen előadásban.

A francia arisztokráciát, sőt a világ összes nemzetét célkeresztbe állítva mutatja be a színdarab az olykor nevetségessé és betegessé váló emberi vágyat. Természetesen nem kizárólag az úri osztály tud beteges és nevetséges lenni, de talán mégis csak az arisztokrácia képes arra, hogy elvonul egy szanatóriumba, ahol kizárólag vagyonos, szexuális problémákkal küzdő emberek éldegélnek − ezzel tükröt állítva nekünk arról, mennyire szánalmas tud lenni az ember, ha a vágyai határozzák meg és irányítják az életét. Ilyenkor inkább hasonlít állatra, mintsem emberre. 

Természetesen az emberi vágyakról nemzeti hovatartozás, társadalmi rang és vagyoni helyzettől függetlenül beszélhetünk. Kinek ne lenne vágya? Ki ne hallott volna szerelemről, megcsalásról, szexualitásról... és még sorolhatnám. A darabban azonban a vágyak határtalan, piszok és szenvtelen módon jelennek meg, hiszen az úri embereknek nincs más dolguk, mint a „betegségüknek” élni. Hasonóan viselkedik mindenki ebben a bolond világban. Bolond világban, bolond emberek...

A néző leül a nézőtéren, kicsit izgatottan, kicsit frusztráltan. Kíváncsi, hogy mégis mit fog látni egy olyan előadásban, amelyben már a kezdetek kezdetén előrevetítik, hogy szexuális problémákkal küzdő betegek fogját szórakoztatni. Ha belegondolunk, mulatságos, hogy egy „beteg ember” szórakoztatja a másik beteget. A cselekmény folyamán kiderül, hogy az, akit a méltóságteljes főorvosúrnak (Harsányi Gábor) gondolunk, ugyanúgy szerepet játszik a szanatóriumban, mint bármely másik beteg. Miért ne érezhetné magát ezen a ponton közülük valónak a néző, hiszen ha mindenki szerepet játszik, miért ne játszana a néző is egyet?!

Az „előbb Te” elvét is megismerjük a darab folyamán: Lucienne (Fogarassy Bernadett) kijelenti, hogy míg férje, Crépin Vatelin (Beleznay Endre) meg nem csalja, addig ő sem lép a titkos vágyak ösvényére, azonban ha mégis megteszi, akkor bátran ajánlkozik fel Edmond Pontagnac (Csengeri Attila) és Ernest Rédillon (Hajnal János) szerelmének. Ez vezet el addig, hogy az színdarab nyomozássá alakul át. Lucienne és a szerelmére vágyó két férfi követik Vatelint egy motelbe, ahol ő éppen a szeretőjének, Maggie-nek (Cseke Katinka) készül megmondani, hogy az a bizonyos botlás egyszeri botlás volt, és többet nem ismétlődhet meg. A bonyodalmak itt tetőfokra hágnak: mindenki egy szállodai hálószobára fókuszál, ami a valóságban egy kórterem. Arra a hálószobára, amelyben mindenkiből kibújik az állat, és arra a hálószobára, ahol még a főorvos úr is a vágyai tengerébe zuhan. 

Hogy mi mindent rejt még ez a fergeteges kórterem, ami az előadás idejére hálószobává alakul, azt inkább mindenki nézze meg magának. 

Szerző: Tóth Regina

[Fotók: Garai Gábor András]

Hogyan éljük túl a nyári színházi uborkaszezont?

Nehéz napok virradnak a színházszeretőkre a nyár kezdetével. Ezt az időszakot az igazi színházőrült legszívesebben két pillanat alatt átugorná, hogy újra a kultúra paradicsomába kerülhessen. Ebben a hiátusnak keresztelt időszakban bezárnak a színházak kapui, a csalódott szerelmesnek pedig más megoldást kell keresnie, hogy elvonási tüneteit enyhítse. Idén szerencsés módon ez a kutatás rövid időt vett igénybe: ugyanis belevetettem magamat az illusztris Budapesti Nyári Fesztivál forgatagába. 

Hogy a „forgatag” kifejezés nem túlzás, leginkább azzal támasztanám alá, hogy valószínűleg a legválogatósabb ismerősöm is találna fogára valót ebben a művészeti dzsungelben. Itt nem csupán a színház kedvelői barangolhatnak kedvükre a különböző zsánerek között, de az is megtalálja kis kedvencét, akit inkább a zene vagy az opera világa kötött gúzsba.

Valójában ez az a tulajdonság, ami miatt relevánsnak tartom a Nyári Fesztivál létezését. A fesztivál színielőadásokért felelő szegmense nem csupán a színházfüggőket hivatott életben tartani a nyáron, de igyekszik szakmailag hozzáértő módon összefogni egy maroknyi budapesti és vidéki előadást, amellyel a szakma széles skáláját tárják a nézők elé. Hogy ez mennyire sikeres, természetesen immáron szubjektív meghatározás kérdése, ám a szándék, amellyel az egész program indul, nemes indíttatású.

A válogatás véleményem szerint korrekt. Számos közönségkedvenc és igen elismert alkotás kerül színpadra, amellyel egyaránt szolgálják ki a szakmailag cizellált és a szórakozásra vágyó réteget is. Természetesen mindez sajnálatos módon nem predesztinálja azt, hogy az alkotás valóban elnyeri tetszésünket. A fentebb említett forgatag képe magában hordozza azt is, hogy nem minden a szájunk íze szerint való. Mindazonáltal érdemes leszögezni, hogy az éppen célul kitűzött sokszínűség az oka annak, hogy az egyensúly megtartható, és az ember elismerő biccentéssel távozik az előadás többségéről. Meggyőző előadásokból nem volt hiány, de olyanok is felkerültek a színes palettára, amik inkább negatív benyomást keltettek bennem.

Remek választás volt meginvitálni a londoni Globe Színház művészeit, akik A két veronai nemes című darabot adták elő a közönségnek. Ez valódi nyalánkság volt a művészetszeretőknek és újdonság az egynyári színházlátogatónak is: belátást engedett a külföldi színházcsinálás mikéntjébe, kiváló angol színművészeket prezentált egy majdnem egzotikus hangulatú előadás keretein belül. Maga az előadás erősen újszerű koncepcióval dolgozott, ami csak körültekintően fogyasztható és emészthető, az élmény azonban egyedi – és tapasztalatnak sem utolsó.

Itt mutatták be az Evita musicalt is július közepén. Nagy elvárásokkal érkeztem, amiket sikerült megugornia a kitűnő szereposztással felturbózott előadásnak. Radnay Csilla Eva Perónként egyik legjobban átélt alakítását nyújtotta, amit csak még hitelesebbé tette Egyházi Géza játéka, és Sándor Péter egészen lenyűgöző színpadi létezése. Az Evita a nagyszerű zene és még nagyszerűbb színészet találkozásának kiváló példája volt számomra.

Ezért is vált igazán kiábrándítóvá a fesztivál bemutatója, a Shakespeare királynője. Az előadás elkövette az egyik legelemibb hibát, amely során szinte láthatatlan falat húzott nézők és szereplők közé – ennek egyaránt lehet oka, hogy a darab szerény véleményem szerint nem való nagyszínpadra, egy kisebb térben jobban magára találna. Ám valószínűleg még ez sem mentené meg a koncepció és a szöveg teljes bukását. Működésképtelen volt az előadás hangulata, nem ragadott magával a kor varázsa, a dialógok kizökkentően hatásvadászok próbáltak lenni, és ezt Udvaros Dorottya szintén csalódást keltő alakítása sem volt képes feledtetni.

A fesztivál másik bemutatója az Így szerettek ők színházi adaptációja volt, amely Nyáry Krisztián művét olvasztja egy irodalmi koncert és színházi előadás formájába. Kőváry Katalin rendezése habkönnyű, mégis érzékeny történetszálaknál kellően drámai, amely során fejet hajt költőink nagysága előtt. Az előadás koncepciója hatásos és magával ragadó: még az sem volt képes unalomba fojtani, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter visszafogottabb alakítással hitelesebbek lettek volna a színpadon. 

Az Orlai Produkciós Iroda előadásai igazi felüdülést jelentettek. Kiválóan képviseltették magukat mind a Várj, míg sötét lesz és mind a Mindent Éváról című előadással is, ami a Belvárosi Színház esszenciáját hozta el a szabadtéri színház látogatóinak. A szórakoztató és az elgondolkodtató színház tökéletes példája az, amit Orlaiék a nagyérdemű elé tárnak.

A fesztivál érdeme, hogy más műfajban is képes maradandót alkotni. Jó kezdeményezés volt az Oscar/Zene szimfonikus filmzenekoncert, amely olyan alázattal és hozzáértéssel keltette életre Oscar-díjas filmek hanganyagát, amely nem hagyott szemet szárazon. Koncertek és valódi showműsorok tekintetében azt bizonyosan el lehet mondani a fesztiválról, hogy a válogatás igényes és közönségbarát.

A Nyári Fesztivál immáron egy kellemes svédasztal képében él bennem. Hiszen való igaz, aki kultúrára vágyik, csupán ott vesztheti el türelmét, hogy melyik izgalmasnak ígérkező produkciót válassza ki aznap estére. Ilyen nagy válogatás esetében természetesen lehetetlen mindenkit meggyőzni, ám a fesztivál elképzelése dicséretreméltó, a jövőre nézve pedig rendkívül ígéretes.

Szerző: Pál Zsófia

[Fotók: Szabad Tér Színház / Budapesti Nyári Fesztivál]

Én teátrista leszek!

Az átdolgozás − ellentétben a közhittel − nem a gyenge, hanem a jó darabok sorsa. A gyenge darabokat egyszerűen elfelejtik. A jó darabok viszont éppen, mivel kiállták az idő próbáját - sok-sok rendező, dramaturg kezén fordulnak meg: számtalan metamorfózison esnek át. A jelenlegi „új Liliomfi” tehát az első e nemben − s bizonyára nem is az utolsó. (Mészöly Dezső)

A színmű kezdete előtt a híres műfordító, dramaturg szavai hangzanak el bejátszott hangfelvételen, amely a következőképpen vezeti fel az előadást:

„Szerelmi történet ez Hölgyeim és Uraim és ismét csak Hölgyeim, mégpedig az ember és a színház szerelméről.” A Színház és Filmművészeti Egyetem végzős színészeiből verbuvált trupp egy játékörömmel és gegekkel teletűzdelt, nyelvi szójátékokkal és aktuális színházi utalásokkal gazdagon fűszerezett előadást hozott létre. A színmű nézőként szemlélve, rendezetlenségről és színpadi káoszról árulkodik, ám közelebbről megnézve a darab perce pontosan megszerkesztett színjáték, amit kiválóan összefogott ifj. Vidnyánszky Attila rendező. Az előadás szerves része volt a szünet ahol a nézők egy kocsmajelentbe belecsöppentek, immáron vendégként. A szereplők hol fogadósként, hol pedig pincérként bukkantak fel a „publikum” között és tálcán kínálva hozták a zsíroskenyeret hagymával, valamint az almabort és az alkoholmentes söröket. Ennél jobban nem is érezhettem magam, hiszen a színészek szerepükből kifolyólag vendégként bántak velünk, és ha megkívántuk leültek velünk beszélgetni. Aktív résztvevői voltunk a darabnak. 

Szigligeti Ede Liliomfija sokak számára nem ismeretlen, hiszen a magyar drámairodalom egyik kiemelkedő műve, átdolgozták már filmre is − Mészöly Dezsőt idézve: a jó darabok kiállják az idő próbáját és rengeteg dramaturg, rendező kezén mennek keresztül. A társadalmi vígjátékként ismert Liliomfi könnyed hangvételű előadás melynek középpontjában egy szerelmi bonyodalom áll, amelyben az idősebbek csak késleltetni tudják a fiatalok szerelmét, megakadályozni azonban nem. A vidámság, könnyed tréfák és a fülbemászó dallamok mögött megbújik a darab szomorú korképe a magyar vándorszínészek életéről. 

Az előadás hűen mutatja be a magyar színészet hőskorát, valamint a dramaturgnak köszönhetően (Vecsei H. Miklós aki egyben teátrista is) a szövegben a színház reflektál önmagára és a teátristák színészi létére is (a társulat bejelenti, hogy a fogyókellékek „bemondásra kerülnek”, mivel elfogyott a pénz). Színészi játékát egyik játszónak sem szeretném kiemelni, hiszen köszönhetően a jó szereposztásnak mindenki egyenlő mértékben kapott szereplési lehetőséget. 

Vidnyánszky és Vecsei Liliomfijában az ifjú teátristák szembeállnak az idősebb színészkorosztállyal, és büszkén kijelentik: „Én teátrista leszek!” Majd hozzáteszik: „Csak hagyjanak minket játszani!” Azt hiszem, ennek semmi akadályát nem látom, sőt az olvasókat arra buzdítom, támogassuk az ifjú teátristákat azzal, hogy többet járunk színházba!

Szerző: Ledvényi Enikő

[Fotók: Borovi Dániel – Budaörsi Latinovits Színház]

Dr. Egry Iván, ismerted te magadat eléggé ehhez a játékhoz?

„Elegáns, fölényes, finom, könnyed akartam lenni, csak a legelőkelőbb társaságba járni, kegyelmes urakkal beszélgetni, rejtelmes, gyönyörű nőket ostromolni. Egy lépés választott el ettől...”

Határozottan ismerős volt a cím. Felhívtam intellektuálisan sziporkázó, nálam harminc évvel idősebb rokonlelkemet, nincs-e kedve megnézni a darabot?

Harminc évvel idősebb rokonlélek a vonal másik végén: - Halálos tavasz? Arany kislányom, az ifjúságom története volt, kívülről tudom az egészet! A Karády-Jávor filmet vagy hússzor láttam, a betiltott Zilahy-regényt tízszer olvastam, a férjem szemében már váló ok lenne, ha még egyszer megnézném. De te feltétlenül menj el rá!

Így a nálam harminc évvel idősebb rokonlelkem helyett kortárs rokonlelkemmel mentem szabadtérizni.

Már székeink elfoglalásakor ráláthattunk a színpadképre: hatalmas, szürke téglatestek, melyekből szarvasagancsokra emlékeztető ágak nőttek ki. Pillogva néztünk egymásra. A rendezői jobb félhomályában ekkor váratlanul, ideges élességgel szólalt meg egy hegedű (Farkas Izsák), és kezdetét vette az előadás. A színfalak mögül jelzésszerű mozdulatokkal alakok bontakoztak ki, majd közöttük a színpad előterébe vágott utat magának egy ficsúrosan jóképű, elegánsan hátrafésült hajú fiatalember...

A sármos, jogi egyetemet végzett, vidéki birtokkal rendelkező hős, dr. Egry Iván (Lengyel Tamás) szabadidejében a korzón hajszolta a könnyű élvezeteket, miközben teljesen hideg fejjel egyengette karrierjét: célja a társadalmi ranglétrán való gyors felemelkedés volt, kerül, amibe kerül. Amikor megpillantotta Ralben tábornok lányát, a fiatal Editet (Törőcsik Franciska), egyből tudta, mit kell tennie. „Még aznap elhatároztam, hogy feleségül veszem (...), bár akkor még a nevét sem tudtam. Anna? Melanie? Magda? Éva? Fanny? Anasztázia? Júlia? Csak feküdtem napokig az ágyamban és arra gondoltam, hogy milyen lesz az életem, a karrierem, ha bekerülök ebbe a családba. Mindent erre a házasságra akartam építeni, és közben beleszerettem a lányba.” Az események aztán nem várt fordulatot vettek, Ivánt pedig összesodorta az élet a darab másik hősnőjével, Józsával (Ullmann Mónika), akihez a darab előrehaladtával akaratlanul is finom szerelmi szálak kezdték szőni. Lelki tépődés a két nő között, lecsúszás, kártyázás, züllés... Nem túlzás állítani, hogy a történet már önmagában is megmozgatja a képzeletünket. Aznap este azonban mi valami mást is magunkkal vittünk: a dallamot. 

Volt ugyanis a darabban valami költeményszerű, valami nagyon eltalált ritmus. A vonó mindig éppen akkor tépte meg a húrokat, amikor az idegek már borzolódtak; a beszéd mindahányszor ott ért véget, ahol az érzés kezdődött. Mindez sallangok nélkül, formatakarékosan. Mintha minden egy metafizikai térben játszódott volna, valós idő helyett pedig az egész színdarab a főhős érzéseinek az ütemére pergett előttünk. A párbeszédek észrevétlen csaptak át (belső) monológba, abból narrációba, majd vissza; a szereplők hol testi valójukban, hol Iván gondolataiként voltak jelen a színen. A geometrikus fák között – amik a darab elején még meglehetősen furcsának tűntek – egyszer szoborszerű, másszor táncmozdulatokkal megelevenített, állandó színészi jelenlét a darab előrehaladtával csak fokozta az érzést, hogy tulajdonképpen egy elhagyott erdőben lépkedünk: dr. Egry Iván lelkének erdejében, melyet a hős maga sem ismer, és emiatt szükségszerű, hogy ott valamennyi szereplőnek nyoma vesszen. Nem szoktam, de most külön felfigyeltem a szövegre (Garai Judit) és a rendezésre (Hidvégi Nóra) is.

Kortárs rokonlelkem: - Szerinted végül miért lett öngyilkos?

Én: - Mert aki huszonéves koráig nincsen számon kérve, azt semmi nem edzette meg arra, hogy az élet nehezebb pillanataiban szembe tudjon nézni a valósággal.

Szerző: Balogh Renáta

[Fotók: Nagy Attila]

A szerelembe bele kell halni?

Regényt színpadra vinni nem kis vállalkozás. Különösen, ha korábban már film is készült a regényből. Tovább nehezíti a dolgot, ha olyan színészlegendák játszanak a filmben, mint Karády Katalin és Jávor Pál, és ha ez a film már beleégett a közönség emlékezetébe. Színész legyen a talpán, aki vállalni tudja, vállalni meri ezt a feladatot.

A Halálos tavasz színpadi feldolgozása a tavalyi bemutatót követve országjáró útra indult, majd a turné végén visszatért kiindulási helyszínére, a Városmajori Szabadtéri Színpadra.

Júliusi végi szombat este. Az idő már egészen kellemes, nem emlékeztet az egy hónappal ezelőtti forróságra. A Városmajor fái alatt a szúnyogok serényen dolgoznak, három csípéssel gazdagodom, mire beérek a nézőtérre. Szép korú baráti társaság, apa-fia páros, szerelmespárok, én egyedül. Mellettem a sorban kicsit arrébb idős hölgy, szintén egyedül. Érdekes, hogy milyen vegyes társaságot vonz az előadás.

Prímás: Farkas Izsák

A helyemet elfoglalva meglepődöm. A színpadi díszlet furcsa. Beton oszlopok, kicsavarodott fák és minden, minden szürke. A városmajori templom harangja elüti a nyolc órát, s hamarosan megkezdődik az előadás. Hegedűszó töri meg az este feszült csöndjét. Szeretem a hegedűt. Most szomorúan, már-már baljóslóan, vészesen cseng.

Majd színpadra lép a Dr. Egry Ivánt alakító Lengyel Tamás és monológba kezd. „Valaha megnéztek az emberek.” Nem is csodálom. Elegáns öltözékében igazi férfi. A másik oldalon álló Törőcsik Franciska pedig igazi nő. Karády-féle végzet asszonya. A kettejük között kibontakozó szerelem, vajon igazi-e? Ki tudja azt megmondani. Iván kezdetben csak érdekből fordul a nem túl csinos, ám annál jobb partinak ígérkező Edit felé. Editnek sem lehetnek teljesen tisztességesek a szándékai, hiszen már udvarlója van. Iván szerelembe esik, Edit eltávolodik. Igaz szerelem lenne? Vagy csak láng? Érdemes-e elégni érte? Ami biztos, hogy bármi is ez, tönkretesz minden résztvevőt, aki csak egyszer is valahogyan kapcsolódott a történethez.

Valami újnak lehetünk szemtanúi a színpadon. Iván, nemcsak szereplője a történetnek, hanem mesélője is. Nemcsak színdarabot látunk, hanem táncelőadást is. És nemcsak minden, hanem mindenki szürke. Szürke ruhák, valódinak hitt, de mégis szürke érzelmek; a szereplők magukon viselik a levegőben lógó tragédia teljes súlyát. Szerelmi dráma, duplán. Edit tönkreteszi Ivánt. Vagy Iván teszi tönkre saját magát? Iván magával rántja Józsát is, aki mindent megtenne érte. Miért mindig az kell, akit nem érhetünk el? Aki mindent megtenne értünk, azt megvetjük.

Lengyel Tamás hitelesen alakítja az önmagát elvesztő férfit, aki szinte beleőrül szerelme hiányába, az önsajnálatba menekül, nem kímél maga körül senkit, magát sem, és a könnyebb utat választja. A szemünk előtt hullik darabokra az élete, én mégsem tudom teljes, tiszta szívemből sajnálni. Nem lesz szimpatikus a figurája, mint ahogy Edité sem. Akit egyedül sajnálok, az az Ullmann Mónika által alakított Józsa. Ha valakinek vannak igazi érzései, talán egyedül ő az. Nem véletlen, hogy a darab zárószavait is ő mondja ki. A sötétben. A hegedű baljóslata beigazolódik. Összeszorul a szívem. Nem is tudom, mit mondhatnék.

A közönség háromszor tapsolja vissza a színészeket, egy vak férfi csokrot ad át Györgyi Annának, aki Edit anyját játszotta, és végig nagyon ismerős volt. Csak később jöttem rá, hogy korábban a Veszettekben láttam. Ullmann Mónika pedig sír. Csendben hagyom el a nézőteret, és valami ismeretlen nyomással a mellkasomon sétálok a Városmajor fái alatt. Már a szúnyogok se bántanak. 

Szerző: Köles Hajnalka

[Fotók: Nagy Attila]

Magával ragadó örömzene

Szabó Balázs Bandájáról sokat hallottam az elmúlt években, de valahogy mindig halogattam azt, hogy komolyabban belehallgassak a zenéjükbe. Egy-két népszerűbb dalukkal mégis találkoztam, és egyre inkább hajlottam afelé, hogy jobban megismerjem őket. Idén sikerült találkoznom a teljes repertoárral − a Városmajori Szabadtéri Színpadon július 24-én megtapasztalhattam az élő zenéjük varázsát is. És nem véletlenül írtam a varázs szót, mert szó szerint csodát alkotnak a színpadon. Annyira tiszta, sallangmentes a zenéjük, hogy az mindenkit megérint, és biztosan magával visz egy egész estén át.

Szabó Balázs Bandájának (Szabó Balázs - ének, gitár, hegedű, kaval; Ölveti Mátyás - cselló, ének; Harangozó Sebestyén - gitár, ének; Acsády Soma - basszusgitár; Ferencz László - dob) meghívott vendégeként két zenekart is üdvözölhettünk a színpadon: az Accord Quartet vonósnégyes zenekart (Mező Péter - hegedű; Veér Csongor - hegedű; Kondor Péter - mélyhegedű; Ölveti Mátyás - cselló), a  Four Bones Quartet harsonazenekart (Magyar Péter, Gáspár Olivér, Angyal János és Gyetvai Péter) és Zombola Pétert. A színpadon lévők tökéletesen működtek együtt, a zenészeket összefűző barátság valami pluszt adott ennek a történetnek. Igazi örömzene szólt.

A frontember Szabó Balázs különleges hangszíne és sokrétű hangszeres tudása kuriózum, a sokszínűség műfajilag is (funky, népzene, blues, jazz, pop, alternative  folk-rock) megmutatkozik a zenében.

Az est folyamán nemcsak saját dalok, de megzenésített versek (pl. Grecsó, Pilinszky, Radnóti) is előkerültek. 

Szabó Balázs nemcsak zenét közvetít, hanem érzelmeket ad át, olyanokat, amelyek a zajos hétköznapokon is átszűrődnek, és pillanatok alatt fülbe másznak, szívbe férkőznek. Koncertjeiket receptre írnám fel mindenkinek terápiaként és lassító szerként, mert ha hosszabb távon nem is, de néhány napon keresztül biztosan érezhető a hatásuk. 

„Ringass mezítlen talpamon, 

Takarj be még ráncokkal teli föld, 

Egyszeri csendért, egyszeri csendért,

Lélek vagyok, élni szeretnék!”

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Marton Nagy Photo]

A bosszúszomjas denevér

Idén is színes repertoárral készült a Budapesti Nyári Fesztivál: a prózai-, a musical- és az operaelőadások, valamint a koncertek mellett egy operett is helyet kapott a programban. A Denevér c. Strauss-nagyoperett néha az operaházak repertoárján is szerepel, most a Városmajori Szabadtéri Színpadon kapott lehetőséget, hogy egy kellemesen bohém és szórakoztató előadással szolgáljon a fesztiválközönségnek. 

A Denevér a Városmajorba a Dáma Díva Művészeti Társasággal érkezett; a társulat egy igazán szórakoztató estet varázsolt az éjszakába. 

A történet sokak számára ismerős: Falke, az ügyvéd, úgy dönt, hogy megbosszulja barátja viselkedését, aki egykor jól elbánt vele. Az ominózus éjszakán denevérjelmezben berúgott, Eisenstein pedig ahelyett, hogy hazavitte volna cimboráját, kitette őt egy térre, sokak szeme elé, ahol ráadásul jól el isázott. Eisensteinnek éppen fogházbüntetését készül megkezdeni, amikor Falke elhívja egy bálba, meggyőzve őt arról, hogy ráér csak reggel jelentkezni a parancsnokságon.  Közben feleségénél felbukkan régi udvarlója, a tenor énekes, Alfréd, így a lebukás veszélye nélkül tölthetnek el együtt egy kis időt. Meglepi őket a börtönparancsnok, aki személyesen szándékozik a férjet bekísérni, de helyette a szeretőt viszi el, aki még a lebukást megelőzendő nem fedi fel kilétét. 

Falke bosszúja jól kitervelt, mert nemcsak Eisensteint hívja el Orlovszky báljába, hanem a feleségét, Rosalindát is, sőt a szobalányuk, Adél is meghívót kap. A mulatságban nemcsak jelmezt, hanem álnevet is viselnek a vendégek, így történhet meg, hogy Eisenstein egy idő után saját feleségének kezd udvarolni.

A Denevér tele van komikummal, félreértéssel, szórakozással és pompával, vagyis mindennel, amivel a publikum őszinte nevetésre bírható.

Csonka Zsuzsa nemcsak fenséges hangjával, de humorával is brillírozik Rosalinda szerepében. Szeretője, Domoszlai Sándor, mint Alfréd, operaénekesként villantja fel tehetségét. A darab egyik legviccesebb női karaktere kétségkívül a szobalány, Adél, akit Zábrádi Annamari kiválóan hoz. Egyházi Géza pedig ismét csodálatosan erős és tiszta hangjával varázsolja el a nézőket, és „bosszúszomja” is okoz pár kellemes pillanatot.

A grandiózus díszletben a pompás ruhák és Strauss fantasztikus dalai igazi felhőtlen kikapcsolódást jelentenek.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Musical Galéria / Tigryss]

Fényesen jó darab a sötétségről

A fesztiválokról az emberek többségének először főleg koncertek és zene jut az eszébe. De ha kicsit jobban szétnézünk, egy olyan kincsre is találhatunk a nyári rendezvények között, mint a Budapesti Nyári Fesztivál. Természetesen ezen a fesztiválon is hódolhatnak szenvedélyüknek a zene kedvelői (számos koncert található a programban), ami viszont számomra különösen fontos, hogy júniustól augusztusig jobbnál-jobb színházi előadásokkal találkozhatunk (főként) a Városmajori Szabadtéri Színpadon. 

A gimnáziumban, ahová jártam, minden évben kedvezményes színházbérletket vásárolhattak a diákok. Eleinte inkább szülői, vagy tanári nyomásra vásároltuk meg az éves bérletet, de a kötelezettség nálam hamar átfordult szenvedéllyé, és néhány év alatt az életem szerves részévé vált a színházbajárás. Mindenkinek van valamilyen bakancslistája, én a Budapestre való költözésem előtt a többi között arról írtam listát, hogy milyen darabokat muszáj látnom a színházakban. 

Így már valószínűleg teljesen érthető, hogy miért tartom remek rendezvénynek a Budapesti Nyári Fesztivált. Egyfajta hiánypótló esemény a számomra, hiszen a színház szezon csak ősszel kezdődik. Hála a Városmajori és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadnak – nyáron sem kell lemondanom a színdarabokról.

Július 26-án este az Orlai Produkciós Iroda egyik darabját, a Várj, míg sötét lesz című krimit állították a színpadra a Városmajorban. Bár az elmúlt évek során rengeteg színdarabot láttam, a krimik valamiért eddig kimaradtak az életemből. Így különösen vártam az előadást, kíváncsi voltam, milyen is ez a műfaj a színpadon. 

Az időjárás nem kedvezett a közönségnek, a nyári meleg helyett esni kezdett az eső, ám azt kell, hogy mondjam, nem sokkal az előadás kezdete után teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi van körülöttem.

A történet egy üres lakásban indul. Két (a börtönből nemrég szabadult) bűnözőt csalogat valaki a helyszínre egy titkos üzenettel. A bűnözők nem értik, mit keresnek ott, és ki akarja őket látni.

Mikor megérkezik a titokzatos harmadik férfi, beavatja őket a rájuk szánt feladat részleteibe:

Meg kell keresniük a lakásban egy babát, ami igencsak értékes. A baba értékéről és hollétéről a lakás tulaja – a fotós Sam (Horváth Virgil) – természetesen semmit sem tud. 

A férfiak kitalálnak egy fedőtörténetet. Az egyik bűnöző (Szabó Kimmel Tamás) a Mike nevet kapja; a másikuk (Ficzere Béla) egy kitalált nyomozó, Carlino bőrébe bújik. Megbízójuk (Nagy Dániel Viktor) pedig féltékeny férjként csatlakozik a történetbe.

Mivel a terv szerint a baba megszerzéséhez a fotós vak felesége, Susy (Kovács Patrícia) a kulcs, Mike becsönget hozzá, mint Sam régi katonatársa, a nő pedig nem is sejti, hogy mekkora veszélybe kerül ezel az élete. A férfiak olyan információt akarnak belőle kizsarolni, amit valójában nem is tud. 

Bár a darab számos változatban színpadra került már – sőt Audrey Hepburn főszereplésével nagysikerű film is készült belőle – azok számára, akik nem ismerik a történetet, nem szeretném lelőni a folytatását és a végkifejletet. Arra biztatok mindenkit, hogy nézze meg a darabot ősszel, amikor elindul az új színházi évad!

A rendező, Novák Eszter remek munkát végzett. Teljesen megszűnt számomra a külvilág az este folyamán és elrepült az idő. Természetesen ez a kitűnő színészi játéknak is köszönhető. Ha akarnám, sem tudnám kiemelni egyik szereplőt sem. Egyszerűen úgy volt tökéletes a szereposztás, ahogy volt. A végkifejlethez közeledve egyre jobban izgultam, annyira életszerű volt az előadás és a színészi játék.

Még a hazafelé úton is az előadás hatása alatt voltam. – Számomra pedig ez az egyik legfontosabb mércéje egy színházi előadásnak. 

Szerző: Barna Borbála

[Fotók: Takács Attila]