Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.

A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 

Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert

[Fotó: Takács Attila]

Hogyan éljük túl a nyári színházi uborkaszezont?

Nehéz napok virradnak a színházszeretőkre a nyár kezdetével. Ezt az időszakot az igazi színházőrült legszívesebben két pillanat alatt átugorná, hogy újra a kultúra paradicsomába kerülhessen. Ebben a hiátusnak keresztelt időszakban bezárnak a színházak kapui, a csalódott szerelmesnek pedig más megoldást kell keresnie, hogy elvonási tüneteit enyhítse. Idén szerencsés módon ez a kutatás rövid időt vett igénybe: ugyanis belevetettem magamat az illusztris Budapesti Nyári Fesztivál forgatagába. 

Hogy a „forgatag” kifejezés nem túlzás, leginkább azzal támasztanám alá, hogy valószínűleg a legválogatósabb ismerősöm is találna fogára valót ebben a művészeti dzsungelben. Itt nem csupán a színház kedvelői barangolhatnak kedvükre a különböző zsánerek között, de az is megtalálja kis kedvencét, akit inkább a zene vagy az opera világa kötött gúzsba.

Valójában ez az a tulajdonság, ami miatt relevánsnak tartom a Nyári Fesztivál létezését. A fesztivál színielőadásokért felelő szegmense nem csupán a színházfüggőket hivatott életben tartani a nyáron, de igyekszik szakmailag hozzáértő módon összefogni egy maroknyi budapesti és vidéki előadást, amellyel a szakma széles skáláját tárják a nézők elé. Hogy ez mennyire sikeres, természetesen immáron szubjektív meghatározás kérdése, ám a szándék, amellyel az egész program indul, nemes indíttatású.

A válogatás véleményem szerint korrekt. Számos közönségkedvenc és igen elismert alkotás kerül színpadra, amellyel egyaránt szolgálják ki a szakmailag cizellált és a szórakozásra vágyó réteget is. Természetesen mindez sajnálatos módon nem predesztinálja azt, hogy az alkotás valóban elnyeri tetszésünket. A fentebb említett forgatag képe magában hordozza azt is, hogy nem minden a szájunk íze szerint való. Mindazonáltal érdemes leszögezni, hogy az éppen célul kitűzött sokszínűség az oka annak, hogy az egyensúly megtartható, és az ember elismerő biccentéssel távozik az előadás többségéről. Meggyőző előadásokból nem volt hiány, de olyanok is felkerültek a színes palettára, amik inkább negatív benyomást keltettek bennem.

Remek választás volt meginvitálni a londoni Globe Színház művészeit, akik A két veronai nemes című darabot adták elő a közönségnek. Ez valódi nyalánkság volt a művészetszeretőknek és újdonság az egynyári színházlátogatónak is: belátást engedett a külföldi színházcsinálás mikéntjébe, kiváló angol színművészeket prezentált egy majdnem egzotikus hangulatú előadás keretein belül. Maga az előadás erősen újszerű koncepcióval dolgozott, ami csak körültekintően fogyasztható és emészthető, az élmény azonban egyedi – és tapasztalatnak sem utolsó.

Itt mutatták be az Evita musicalt is július közepén. Nagy elvárásokkal érkeztem, amiket sikerült megugornia a kitűnő szereposztással felturbózott előadásnak. Radnay Csilla Eva Perónként egyik legjobban átélt alakítását nyújtotta, amit csak még hitelesebbé tette Egyházi Géza játéka, és Sándor Péter egészen lenyűgöző színpadi létezése. Az Evita a nagyszerű zene és még nagyszerűbb színészet találkozásának kiváló példája volt számomra.

Ezért is vált igazán kiábrándítóvá a fesztivál bemutatója, a Shakespeare királynője. Az előadás elkövette az egyik legelemibb hibát, amely során szinte láthatatlan falat húzott nézők és szereplők közé – ennek egyaránt lehet oka, hogy a darab szerény véleményem szerint nem való nagyszínpadra, egy kisebb térben jobban magára találna. Ám valószínűleg még ez sem mentené meg a koncepció és a szöveg teljes bukását. Működésképtelen volt az előadás hangulata, nem ragadott magával a kor varázsa, a dialógok kizökkentően hatásvadászok próbáltak lenni, és ezt Udvaros Dorottya szintén csalódást keltő alakítása sem volt képes feledtetni.

A fesztivál másik bemutatója az Így szerettek ők színházi adaptációja volt, amely Nyáry Krisztián művét olvasztja egy irodalmi koncert és színházi előadás formájába. Kőváry Katalin rendezése habkönnyű, mégis érzékeny történetszálaknál kellően drámai, amely során fejet hajt költőink nagysága előtt. Az előadás koncepciója hatásos és magával ragadó: még az sem volt képes unalomba fojtani, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter visszafogottabb alakítással hitelesebbek lettek volna a színpadon. 

Az Orlai Produkciós Iroda előadásai igazi felüdülést jelentettek. Kiválóan képviseltették magukat mind a Várj, míg sötét lesz és mind a Mindent Éváról című előadással is, ami a Belvárosi Színház esszenciáját hozta el a szabadtéri színház látogatóinak. A szórakoztató és az elgondolkodtató színház tökéletes példája az, amit Orlaiék a nagyérdemű elé tárnak.

A fesztivál érdeme, hogy más műfajban is képes maradandót alkotni. Jó kezdeményezés volt az Oscar/Zene szimfonikus filmzenekoncert, amely olyan alázattal és hozzáértéssel keltette életre Oscar-díjas filmek hanganyagát, amely nem hagyott szemet szárazon. Koncertek és valódi showműsorok tekintetében azt bizonyosan el lehet mondani a fesztiválról, hogy a válogatás igényes és közönségbarát.

A Nyári Fesztivál immáron egy kellemes svédasztal képében él bennem. Hiszen való igaz, aki kultúrára vágyik, csupán ott vesztheti el türelmét, hogy melyik izgalmasnak ígérkező produkciót válassza ki aznap estére. Ilyen nagy válogatás esetében természetesen lehetetlen mindenkit meggyőzni, ám a fesztivál elképzelése dicséretreméltó, a jövőre nézve pedig rendkívül ígéretes.

Szerző: Pál Zsófia

[Fotók: Szabad Tér Színház / Budapesti Nyári Fesztivál]

Fényesen jó darab a sötétségről

A fesztiválokról az emberek többségének először főleg koncertek és zene jut az eszébe. De ha kicsit jobban szétnézünk, egy olyan kincsre is találhatunk a nyári rendezvények között, mint a Budapesti Nyári Fesztivál. Természetesen ezen a fesztiválon is hódolhatnak szenvedélyüknek a zene kedvelői (számos koncert található a programban), ami viszont számomra különösen fontos, hogy júniustól augusztusig jobbnál-jobb színházi előadásokkal találkozhatunk (főként) a Városmajori Szabadtéri Színpadon. 

A gimnáziumban, ahová jártam, minden évben kedvezményes színházbérletket vásárolhattak a diákok. Eleinte inkább szülői, vagy tanári nyomásra vásároltuk meg az éves bérletet, de a kötelezettség nálam hamar átfordult szenvedéllyé, és néhány év alatt az életem szerves részévé vált a színházbajárás. Mindenkinek van valamilyen bakancslistája, én a Budapestre való költözésem előtt a többi között arról írtam listát, hogy milyen darabokat muszáj látnom a színházakban. 

Így már valószínűleg teljesen érthető, hogy miért tartom remek rendezvénynek a Budapesti Nyári Fesztivált. Egyfajta hiánypótló esemény a számomra, hiszen a színház szezon csak ősszel kezdődik. Hála a Városmajori és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadnak – nyáron sem kell lemondanom a színdarabokról.

Július 26-án este az Orlai Produkciós Iroda egyik darabját, a Várj, míg sötét lesz című krimit állították a színpadra a Városmajorban. Bár az elmúlt évek során rengeteg színdarabot láttam, a krimik valamiért eddig kimaradtak az életemből. Így különösen vártam az előadást, kíváncsi voltam, milyen is ez a műfaj a színpadon. 

Az időjárás nem kedvezett a közönségnek, a nyári meleg helyett esni kezdett az eső, ám azt kell, hogy mondjam, nem sokkal az előadás kezdete után teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi van körülöttem.

A történet egy üres lakásban indul. Két (a börtönből nemrég szabadult) bűnözőt csalogat valaki a helyszínre egy titkos üzenettel. A bűnözők nem értik, mit keresnek ott, és ki akarja őket látni.

Mikor megérkezik a titokzatos harmadik férfi, beavatja őket a rájuk szánt feladat részleteibe:

Meg kell keresniük a lakásban egy babát, ami igencsak értékes. A baba értékéről és hollétéről a lakás tulaja – a fotós Sam (Horváth Virgil) – természetesen semmit sem tud. 

A férfiak kitalálnak egy fedőtörténetet. Az egyik bűnöző (Szabó Kimmel Tamás) a Mike nevet kapja; a másikuk (Ficzere Béla) egy kitalált nyomozó, Carlino bőrébe bújik. Megbízójuk (Nagy Dániel Viktor) pedig féltékeny férjként csatlakozik a történetbe.

Mivel a terv szerint a baba megszerzéséhez a fotós vak felesége, Susy (Kovács Patrícia) a kulcs, Mike becsönget hozzá, mint Sam régi katonatársa, a nő pedig nem is sejti, hogy mekkora veszélybe kerül ezel az élete. A férfiak olyan információt akarnak belőle kizsarolni, amit valójában nem is tud. 

Bár a darab számos változatban színpadra került már – sőt Audrey Hepburn főszereplésével nagysikerű film is készült belőle – azok számára, akik nem ismerik a történetet, nem szeretném lelőni a folytatását és a végkifejletet. Arra biztatok mindenkit, hogy nézze meg a darabot ősszel, amikor elindul az új színházi évad!

A rendező, Novák Eszter remek munkát végzett. Teljesen megszűnt számomra a külvilág az este folyamán és elrepült az idő. Természetesen ez a kitűnő színészi játéknak is köszönhető. Ha akarnám, sem tudnám kiemelni egyik szereplőt sem. Egyszerűen úgy volt tökéletes a szereposztás, ahogy volt. A végkifejlethez közeledve egyre jobban izgultam, annyira életszerű volt az előadás és a színészi játék.

Még a hazafelé úton is az előadás hatása alatt voltam. – Számomra pedig ez az egyik legfontosabb mércéje egy színházi előadásnak. 

Szerző: Barna Borbála

[Fotók: Takács Attila]

Ki, mit tud Éváról?

Rekkenő hőség és az Orlai Produkciós Iroda Mindent Éváról című előadása a Budapesti Nyári Fesztiválon.

A darab kritikáját, történetét már jónéhány nálam tehetségesebb és hozzáértőbb színházi kritikus megfogalmazta, így, ha megengedik, én csupán a saját megérzéseimet és tapasztalataimat szedném egy csokorba, nem elfelejtve, hogy mennyire különleges helyszín is a városmajori szabadtéri színház. No, de mégis mit tudunk a Mindent Éváról című előadásról? Íme a színlap: A lelkes színházrajongó, Eva Harrington kitartóan minden este ott várja kedvenc színésznőjét, Margót a művészbejárónál. Egy nap szerencséje lesz, bejuthat a vágyott szentélybe, a nagy színpadi sztár öltözőjébe, és megismerheti a színház bennfenteseinek világát, az ünnepelt sztárt, a népszerű házi szerzőt, a rettegett kritikust, és Thália szentélyének többi szereplőjét. Röpködnek a szellemességek, fergeteges komédia kerekedik, ám ez a játék nem csak játék. Sokkal több annál. 

Megtudtam, hogy...

#1 A jó díszlet bárhogy képes működni, ha kell színházi öltöző, vagy autószélvédő, esetleg házi fürdőszobatükör. Kálmán Eszter díszlettervező munkája könnyedén varázsolt el minden nézőt az 50-es évek amerikájának csillogó színészvilágába.

#2 Az egyik legjobb nevettető még mindig Hernádi Judit, akinek bár a Bajor-Gálvölgyi duó jobb partnere volt a humorban, mint Szikszai Rémusz, azért így is fogta a hasát az egész Városmajor. 

#3 Imádjuk a sztereotípiákat és ez nem véletlen, hiszen működnek. A tutyimutyi író, a számító, kezdő színésznő, a kiöregedett díva, vagy a minden hájjal megkent kritikus, mindannyiunk képzelettárában jelen van. Azonban Pelsőczy Réka rendezésének köszönhetően többet is megtudhattunk ezekről az alakokról, és elsősorban nem a szakmájukon keresztül figyelhettük meg őket, hanem sokkal inkább emberként voltak érdekesek számunkra. 

#4 Az Oscar-díjas filmekből remek színházi feldolgozások készülhetnek. Persze ez az állítás egy aprócska csúsztatás, mert a darab alapjául Mary Orr novellája szolgált, csak úgy, mint a film esetében. A hollywoodi feldolgozás  azonban történelmi jelentőségű és feltétlen említésre érdemes, hiszen a 11 Oscar-jelöléséből hatot bezsebelt, és mindennek tetejében az akkor még ismeretlen Marilyn Monroe is feltűnt egy-két jelenet erejéig a vásznon.

#5 Egyszer mindenki megöregszik, és ez a tény a nőket valamiért a kelleténél jobban zavarja. A színésznőkről nem is beszélve. Nem csoda, hiszen mindig jön egy új, egy fiatalabb tehetséges lány, óriási vágyakkal és elszántsággal. Ugyanakkor, csak az igazán nagyok képesek megőrizni a méltóságukat. Végső soron mindannyian kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy 40 évesen már nem lehet Júliát játszani, sem a színpadon, sem az életben.

#6 A Városmajori Szabadtéri Színpad klassz hely, ahova érdemes korábban érkezni, hogy az ember körbesétálhasson és lepihenhessen az égig érő gesztenyefák árnyékában, és ahol az előadás hangulatához a rigófütty és a hideg fröccs egyaránt hozzátartozik. 

#7 Az egyszerű történetek is megannyi lehetőséget és titkot rejtenek. A Mindent Éváról egy sikerhajhász lány és egy kiöregedő, ám rendkívül tehetséges színésznő rövid kis szösszenete. Nincsenek benne igazán nagy mélységek, de azért, ha az ember úton hazafelé még elgondolkodna egy kicsit, akkor erre is ad elég lehetőséget a mű. Szerintem ez leginkább Kovács Patrícia játékának köszönhető, aki épp oly hitelesen hozta a darab elején megjelenő szürke kis egérkét, mint a vadmacskát, aki semmit és senkit nem kímélve magának akar mindent a helyszínül szolgáló New York-i színház berkein belül. 

Szerző: Mészégető Marcsi

[Fotók: Takács Attila]

Várunk, napfény – MacDermot-Ragni-Rado: Hair

Ha színházba megyek, minden alkalommal igyekszem függetleníteni magam a korábban hallott és olvasott kritikáktól, véleményektől. Így volt ez a Hair esetében is: ugyan pozitív összmérlegű beszámolóba egybe sem ütköztem, de várakozva, mindenre nyitottan ültem be az előadásra, amiről az előre tudható volt, hogy még véletlenül sem a film adaptációjáról van szó (ezt a színészek is sulykolják a nézőkbe, elég hosszasan). Rendben, jöjjön valami nagyon új, nagyon más! De sajnos így sem sikerült megbarátkoznom az előadással..

Igazi történetről alig beszélhetünk – ez a Hair inkább kaleidoszkópszerűen villant fel különböző társadalmi kérdésekre adott válaszokat egy szabadelvű hippicsoport tolmácsolásában, és ez csak lazán illeszkedik egy olyan szálhoz, ami egyik társuk bevonulásához és vietnámi halálhoz vezet. Mélyebb törésvonalat jelent a feketékkel szembeni általános gyűlölet, mint az, hogy Vietnámban értelmetlen háború folyik, amelyben ezrek veszítik életüket – mindez persze nem baj, hiszen ez a Hair nem az a Hair. Csakhogy ez a Hair nem ad komplett válaszokat, inkább csak ide-oda is belecsíp, aztán egy káromkodáshalmokkal tűzdelt vitában vagy egy mindenki által ismert nótában kicsúcsosodik, és lezárás nélkül elkallódik. De úgy, hogy még esélyünk sincs azonosulni egyik fél álláspontjával sem, mert meg sem ismertük azokat. A Mohácsi testvérek remek érzékkel szoktak hozzányúlni a színpadra alkalmazott művekhez, megtalálva a komplex történetben azokat a pontokat, amiben még a görbe tükörnek is görbe tükröt lehet tartani – sajnos a Hair esetében azt érzi a néző, hogy túl sokat markoltak, de keveset engedtek ki belőle.

Pedig remek alapanyag állt a rendelkezésükre: ha a film történetét el is kellett dobniuk, a dalok mind megmaradtak. Ráadásul olyan színészgárdát kaptak, amely egyrészt tökéletesen el tudja énekelni az anyagot, másrészt a számok közti réseket is olyan fiatalos hevülettel, lendülettel tölti fel, hogy mindent elhiszünk – hiába figyelmeztetnek folyton a színészek, hogy ez bizony csak szerep. Szabó Kimmel Tamás nyegle, nemtörődöm, örök lázadó Bergerében ugyan nincs meg az az erő, ami bandavezérként a többiek fölé helyezné, mégis annyi fifika szorult belé, hogy folyamatosan hatalmat gyakorol. Radnay Csilla kristálytiszta hangján bármit el tud énekelni, Sheliaként is bizonyítja, hogy a törékenység és az erő harmonikusan megfér benne. Lovas Rozi túlvezérelt, izgága Jeannieként igazi energiabomba, kiegészülve Nagy Dániel Viktor simulékony, meleg Woofjával tökéletes páros, míg a csapat kisebb szerepeket játszó művészei remekül járkálnak egyik karakter bőréből ki, a másikba be. Az előadás igazi meglepetése azonban mindenképpen a Claude-ot alakító Formán Bálint: egy végtelenül szimpatikus srác, aki a rossznak mondott és a jónak vélt között vergődik – nem mellesleg szintén gyönyörű énekhanggal.

Szóval fura elegy ez a Hair, de aggódni nem kell: végül úgyis felcsendül a Let The Sunshine.

Frányó Kriszta

(Fotók: Takács Attila)

Tengo famiglia! – Joe Dipietro: A folyón túl Itália

„A család, a hit és az ennivaló – a nagyszüleim szerint az élet három fő pillére.” – mondja Nick, azonban ezeket a dolgokat egy fiatalabb generáció tagjaként ő már máshogy látja.

De hogyan fér meg egymás mellett a kétféle értékrend? Joe DiPietro darabjából kiderül, s miközben megértjük a mű fő üzenetét, egy kedves olasz család mindennapjainak válhatunk részeseivé. 

Négy (nehezen kibírható) nagyszülő (Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva), valamint unokájuk (Szabó Kimmel Tamás) és a menyasszonyjelölt Caitlin (Cseh Judit) élete és problémái tárulnak elénk – mindez finom humorral megfűszerezve. 

A nagyszülők a Nickkel töltött idő alatt felidézik ifjúságuk emlékeit, mégis annyira megragadtak saját korukban és hűek kultúrájukhoz, hagyományaikhoz, hogy elvetnek minden új, vagy idegen dolgot – persze ezt is rendkívül szórakoztató módon. Számukra szentek az olasz ételek, felháborítónak tartják, ha Nick kínait vacsorázik, hisz az „gyomorrák édes-savanyú mártásban.”

A tizenhét évesen házasodó nonna fő életcélja az, hogy megérje már huszonkilenc éves unokája esküvőjét, aki viszont ennyivel intézi el az ügyet: „Jól van szívem, szóljál majd ha gyengélkedsz és kerítek valakit.” 

Megszokott életüket azonban mégis feldúlja egy váratlan fordulat: Nick munkahelyi előléptetésének okán Seattle-be költözne. Választás elé kényszerül: Mi fontosabb, a nagy lehetőség, vagy a család? (Akiknek bár fogalmuk sincs a marketingről –„az kicsoda? Büszke vagyok rád, bármit is jelent, amit mondtál.” – csöppet sem örülnek a nagy bejelentésnek.)

„De ki ne akarna elmenni, ha módja van rá? Nincs semmi, ami itt tartson.” 

Jobb élet várhat Nickre Seattle-ben? Számára nagyszülei múltja egyenlő a régi fekete-fehér filmekkel. Ő új dolgokra vágyik, keres valamit, amit talán az új helyen megtalálhat.

Manapság ezt sok más fiatal gondolja hasonlóképp, ezért az Orlai Produkció előadása (rendező: Znamenák István) kétségtelenül aktuális. Nick világot lát, míg nonna csak otthon érzi jól magát, mert nonno építette neki a házat, s ide kötik az emlékek.

A család jelentőségét a színpadkép szobabelsőjének falára aggatott fényképek is tanúsítják (realista díszlet: Znamenák István / Szalai József). Az olasz világot idéző zenei aláfestések (Mambo Italiano, Marina…) jól beleillenek a darabba, s egy kellemes nyár esti, méltán teltházas előadás bontakozik ki két órában. Szórakoztató, mégis elgondolkodtató, épp ezért nem áll ki egyik generáció igaza mellett sem.

Halasi Vivien

(Fotók: Geberle Berci, Takács Attila)

Római vakáció - Egy csipetnyi romantika. Vagy mégsem.

Van az a pillanat, amikor nem bírjuk tovább, és kicsit félre kell tenni a komolyságot, a verseskötetet, vagy kikapcsolni a számítógépet, és elraboltatni magunkat a legelső szembejövő vígjátékkal: a tárgy pedig mondjuk, legyen most kivételesen a szerelem.

Fotó: Takács Attila

Tulajdonképpen kit érdekel, hogy kedd este van, ha pár órát a varázslatos Rómában tölthet az ember? Kérdésem persze jelen esetben kizárólag költői, pont annyira, mint az utazásunk, amely most sajnos csupán képzeletbeli volt – ám annál igazabbnak tűnt, éppen ezért élveztük a dolgot. A Római vakáció két órája ugyanis nem csak a nosztalgikus ötvenes évekbe repített vissza egy gondolat alatt, hanem egy kacifántos egynapos kaland emlékébe is belevont. Erre a pár órára így mindannyian kedvünk szerint álmodozhattunk, és büntetlenül barangolhattunk egy vad itáliai nap és egy huszonnégy órás minirománc erejéig.

Fotó: Takács Attila

Az Orlai Produkció előadása azonban még egy ilyen, vágyott átlagos kikapcsolódást is felülmúlt. A kiválóan válogatott színészgárda ugyanis az eredeti, legendás film hangulatát szinte tökéletesen adta vissza, kiegészítve az élményt egy izgalmasan megcsavart kerettel. Itt ugyanis nem csak, hogy a filmben jártunk, de az új látószög a film kulisszái mögé is engedett belesni. Két sztorit kaptunk tehát egy áráért, és minőségi humort, hiszen Hernádi Judit karaktere már önmagában is borsos áron eladható produkció lett volna, a darab helyzetkomikum-felelőseként. Mindezek ellenére hiába minden romantikus hangulat – a kérdés, hogy mi most rózsaszínfelhős vígjátékot láttunk-e –, nyitva maradt.

Egy a biztos: a Római vakáció minőségi limonádé, amit kifejezetten kikapcsolódásra teremtettek. Kukkolni pedig jó dolog, még ha a kilesett románc nem is igazi, és ha a boldog vég mégsem mindenkinek happy end. Mi, a közönség jól éreztük magunkat.

/koko

Üdítő darab forró nyári estékre

Ha valaki egy könnyed, rózsaszín, nyári darabra vágyott július végén, akkor a Római vakációt neki találták ki. Az Audrey Hepburn, Gregory Peck által játszott filmet nagyon ötletesen bújtatta színpadi köntösbe az Orlai Produkciós Iroda.

Első jelenet, zenés kezdés, műszak indul. Műszak? Milyen műszak? Kiderül, hogy egy filmforgatási próba kellős közepébe csöppenünk, ahol éppen a Római vakációt próbálják, hogy a kamerák előtt már rutinosak legyenek a színészek. Eleinte érdekes megoldásnak tűnik. Aztán az egyik szereplő faggatja a társát, hogy hová lett a hercegnő, látta-e, mit tud róla, hallott-e valamit, de információt nem kap, mivel a delikvens semmit nem tud. A jelenet végén pedig beszúrja a következő mondatot: „Hát nem tud ez semmit. Minek van ez a jelenet???” Ekkor már nem zavar, hogy a „próbán” vagy, hanem örülsz, hogy feldobták egy kicsit a történetet.

Fotó: Takács Attila

A történet tipikus lányregénybe illő: hercegnő, aki szabadságra vágyik, de kötelességei vannak. Aztán egy nap úgy dönt, hogy ő bizony egy napig csak azt akarja tenni, amihez kedve van. Találkozik egy újságíróval, aki felismeri, hogy ő a hercegnő, de neki nem árulja el. Róla akarja megírni élete sztoriját, így vele tölti az egész napot, majd egymásba szeretnek. Hiába, ahogy a darabban is elhangzik: „Róma tavasszal életveszélyes!”

Fotó: Takács Attila

Amilyen szeszélyes az időjárás mostanában, egy nyári estét aligha lehet megúszni eső nélkül. Ez most sem volt másképp, a második felvonás alatt eleredt az eső, és hangosan kopogott a sátortetőn. Az emberek a nézőtér hátsó részén egyre jobban nyújtogatták a nyakukat, próbáltak nem kiesni a történetből, és elcsípni egy-egy szót a párbeszédekből. Majd a jelenetben, amikor Hernádi Judit azt gondolja, hogy egy titkos ügynökkel beszél, és nagyon sejtelmesen, suttogva megbeszélik a találkozó helyét, ujját a szája elé téve, pisszegve mutatja az ügynöknek, hogy tartsa a száját. Majd mutatja ezt a közönségnek, végül a sátor teteje felé, az esőnek is. Hangos nevetés, nyílt színi taps. És láss csodát, hat a „varázslat”, az eső a jelenet végére lecsendesül.

Mindent összevetve igazán jól éreztük magunkat. Volt zene, tánc, nevetés: nagyon feldobta az esténket. Így még az esős idő ellenére is azt mondhatjuk, mint amit a hercegnő és udvarhölgye mondott a kalandos nap lezárásaként, hogy megérte.

Zs@n