Szeretni kell és szeretni érdemes

A Porgy és Bess-t a közönség főleg a sokat játszott dalaiból ismeri, mert a teljes operát nem gyakran tűzik műsorra. Idén viszont a Budapesti Nyári Fesztivál jóvoltából egy igazán autentikus opera-koncertet láthattunk a Margitszigeten, amerikai vendégművészekkel és a Magyar Állami Operaház zenekarának és kórusának együttműködésével.

Az előadás DuBose Heyward Porgy c. kisregényéből született, amely 1926-ban került Gershwin kezébe, és rögtön felkeltette az érdeklődését, olyannyira, hogy levelet írt a szerzőnek. A teljes opera mégis csak kilenc év múlva készült el, főként a szerzők levelezése útján, a modern technika hiányában. A librettót DuBose Heyward és Dorothy Heyward, a dalszöveget Ira Gershwin, míg a zenét az addigra már neves komponista, George Gershwin szerezte.

Magyarországi hivatalos ősbemutatója az Erkel Színházban született meg, amelyet sikerrel játszott a Magyar Állami Operaház társulata 1981-től 1983-ig, majd levették a repertoárról a jogörökösök kérésére, akik arra hivatkoztak, hogy a szerző anno a szerepeket kizárólag afroamerikai énekeseknek szánta. Később, ennek a kérésnek eleget téve egy öt alkalmas előadássorozatot mutattak be szintén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd újabb 26 év szünet következett. Idén viszont a Szabad Tér Színház produkciójában ismét látható volt a ritkán látható  mű, két alkalommal, afroamerikai énekesek közreműködésével.

A Budapesti Nyári Fesztivál olyan nagy neveket szerzett meg az előadáshoz, mint a Bess szerepében nagy sikerrel bemutatkozott Laquita Mitchell, aki olyan nagynevű operaszínpadokon játszott már főszerepeket, mint a New York City Opera vagy a Washingtoni Nemzeti Opera, de a világ számos részén vett már részt világszínvonalú előadásokban, csodálatosan tiszta szopránját megcsillogtatva. Ezen az estén is dinamikus része volt az előadásnak Bess szerepében, és nemcsak hangjával, de szépségével is elkápráztatta a nézőket.

Porgy megformálója, Kenneth Overton sem ismeretlen az operarajongók körében, hiszen ő is játszott már a New York City Operaszínpadán, a Carnegie Hallban, és már a Brit-szigeteket is meghódította egy turnéja alkalmával. Laquita Mitchell-lel elsöprő párost alakítottak a színpadon.

A történet szívbemarkoló, Charleston egyik szegénynegyedében, a kikötő utcájában, a Catfish Row-n játszódik, ahol főként szegény fekete halászcsaládok élnek, és minden szórakozásuk a kockázás. Egy ilyen alkalommal az erőszakos és rosszhírű Crown megöli az egyik fiatal halászt, Robbins-t. El kell menekülnie, így társa, Bess, a szintén nem túl tisztességes lány, kénytelen ott maradni. Életmódja miatt - italozás és drogozás - nemigen állnak szóba vele, de Porgy, a szegény és nyomorék férfi befogadja őt, és mellette a lány is jobb útra tér. Felhagy addigi mulatozásaival és tisztességes munkát vállal. Idővel már nem csak a szükség, hanem az érzései is a férfi mellett tartják. Természetesen nem lenne opera az opera, ha ebbe az idillikus képbe nem rontana újból bele Bess múltja. Ezek után marad a kérdés, hogy a szerelem mennyire megbocsátó, és hogy milyen áldozatokat vagyunk hajlandóak érte hozni. És persze az is felmerül, hogy kell-e, vagy érdemes-e mindent megtenni.

A válasz persze szubjektív, de azt biztosan megtudhattuk ezen az estén, hogy a két szerelmes mit is jelent egymás számára, és mire hajlandóak a boldogságért, hiszen szeretni kell és szeretni érdemes.

A csodálatos emberi történet kimagasló énekesi és előadói teljesítményekkel, egy fantasztikus live koncert keretében nyújtott kiváló zenei és vizuális élményt, amelyet még a makacs eső sem akadályozhatott meg.

2017. szeptember 13.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Éder Vera]

Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.

A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 

Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert

[Fotó: Takács Attila]

Hogyan éljük túl a nyári színházi uborkaszezont?

Nehéz napok virradnak a színházszeretőkre a nyár kezdetével. Ezt az időszakot az igazi színházőrült legszívesebben két pillanat alatt átugorná, hogy újra a kultúra paradicsomába kerülhessen. Ebben a hiátusnak keresztelt időszakban bezárnak a színházak kapui, a csalódott szerelmesnek pedig más megoldást kell keresnie, hogy elvonási tüneteit enyhítse. Idén szerencsés módon ez a kutatás rövid időt vett igénybe: ugyanis belevetettem magamat az illusztris Budapesti Nyári Fesztivál forgatagába. 

Hogy a „forgatag” kifejezés nem túlzás, leginkább azzal támasztanám alá, hogy valószínűleg a legválogatósabb ismerősöm is találna fogára valót ebben a művészeti dzsungelben. Itt nem csupán a színház kedvelői barangolhatnak kedvükre a különböző zsánerek között, de az is megtalálja kis kedvencét, akit inkább a zene vagy az opera világa kötött gúzsba.

Valójában ez az a tulajdonság, ami miatt relevánsnak tartom a Nyári Fesztivál létezését. A fesztivál színielőadásokért felelő szegmense nem csupán a színházfüggőket hivatott életben tartani a nyáron, de igyekszik szakmailag hozzáértő módon összefogni egy maroknyi budapesti és vidéki előadást, amellyel a szakma széles skáláját tárják a nézők elé. Hogy ez mennyire sikeres, természetesen immáron szubjektív meghatározás kérdése, ám a szándék, amellyel az egész program indul, nemes indíttatású.

A válogatás véleményem szerint korrekt. Számos közönségkedvenc és igen elismert alkotás kerül színpadra, amellyel egyaránt szolgálják ki a szakmailag cizellált és a szórakozásra vágyó réteget is. Természetesen mindez sajnálatos módon nem predesztinálja azt, hogy az alkotás valóban elnyeri tetszésünket. A fentebb említett forgatag képe magában hordozza azt is, hogy nem minden a szájunk íze szerint való. Mindazonáltal érdemes leszögezni, hogy az éppen célul kitűzött sokszínűség az oka annak, hogy az egyensúly megtartható, és az ember elismerő biccentéssel távozik az előadás többségéről. Meggyőző előadásokból nem volt hiány, de olyanok is felkerültek a színes palettára, amik inkább negatív benyomást keltettek bennem.

Remek választás volt meginvitálni a londoni Globe Színház művészeit, akik A két veronai nemes című darabot adták elő a közönségnek. Ez valódi nyalánkság volt a művészetszeretőknek és újdonság az egynyári színházlátogatónak is: belátást engedett a külföldi színházcsinálás mikéntjébe, kiváló angol színművészeket prezentált egy majdnem egzotikus hangulatú előadás keretein belül. Maga az előadás erősen újszerű koncepcióval dolgozott, ami csak körültekintően fogyasztható és emészthető, az élmény azonban egyedi – és tapasztalatnak sem utolsó.

Itt mutatták be az Evita musicalt is július közepén. Nagy elvárásokkal érkeztem, amiket sikerült megugornia a kitűnő szereposztással felturbózott előadásnak. Radnay Csilla Eva Perónként egyik legjobban átélt alakítását nyújtotta, amit csak még hitelesebbé tette Egyházi Géza játéka, és Sándor Péter egészen lenyűgöző színpadi létezése. Az Evita a nagyszerű zene és még nagyszerűbb színészet találkozásának kiváló példája volt számomra.

Ezért is vált igazán kiábrándítóvá a fesztivál bemutatója, a Shakespeare királynője. Az előadás elkövette az egyik legelemibb hibát, amely során szinte láthatatlan falat húzott nézők és szereplők közé – ennek egyaránt lehet oka, hogy a darab szerény véleményem szerint nem való nagyszínpadra, egy kisebb térben jobban magára találna. Ám valószínűleg még ez sem mentené meg a koncepció és a szöveg teljes bukását. Működésképtelen volt az előadás hangulata, nem ragadott magával a kor varázsa, a dialógok kizökkentően hatásvadászok próbáltak lenni, és ezt Udvaros Dorottya szintén csalódást keltő alakítása sem volt képes feledtetni.

A fesztivál másik bemutatója az Így szerettek ők színházi adaptációja volt, amely Nyáry Krisztián művét olvasztja egy irodalmi koncert és színházi előadás formájába. Kőváry Katalin rendezése habkönnyű, mégis érzékeny történetszálaknál kellően drámai, amely során fejet hajt költőink nagysága előtt. Az előadás koncepciója hatásos és magával ragadó: még az sem volt képes unalomba fojtani, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter visszafogottabb alakítással hitelesebbek lettek volna a színpadon. 

Az Orlai Produkciós Iroda előadásai igazi felüdülést jelentettek. Kiválóan képviseltették magukat mind a Várj, míg sötét lesz és mind a Mindent Éváról című előadással is, ami a Belvárosi Színház esszenciáját hozta el a szabadtéri színház látogatóinak. A szórakoztató és az elgondolkodtató színház tökéletes példája az, amit Orlaiék a nagyérdemű elé tárnak.

A fesztivál érdeme, hogy más műfajban is képes maradandót alkotni. Jó kezdeményezés volt az Oscar/Zene szimfonikus filmzenekoncert, amely olyan alázattal és hozzáértéssel keltette életre Oscar-díjas filmek hanganyagát, amely nem hagyott szemet szárazon. Koncertek és valódi showműsorok tekintetében azt bizonyosan el lehet mondani a fesztiválról, hogy a válogatás igényes és közönségbarát.

A Nyári Fesztivál immáron egy kellemes svédasztal képében él bennem. Hiszen való igaz, aki kultúrára vágyik, csupán ott vesztheti el türelmét, hogy melyik izgalmasnak ígérkező produkciót válassza ki aznap estére. Ilyen nagy válogatás esetében természetesen lehetetlen mindenkit meggyőzni, ám a fesztivál elképzelése dicséretreméltó, a jövőre nézve pedig rendkívül ígéretes.

Szerző: Pál Zsófia

[Fotók: Szabad Tér Színház / Budapesti Nyári Fesztivál]

Magával ragadó örömzene

Szabó Balázs Bandájáról sokat hallottam az elmúlt években, de valahogy mindig halogattam azt, hogy komolyabban belehallgassak a zenéjükbe. Egy-két népszerűbb dalukkal mégis találkoztam, és egyre inkább hajlottam afelé, hogy jobban megismerjem őket. Idén sikerült találkoznom a teljes repertoárral − a Városmajori Szabadtéri Színpadon július 24-én megtapasztalhattam az élő zenéjük varázsát is. És nem véletlenül írtam a varázs szót, mert szó szerint csodát alkotnak a színpadon. Annyira tiszta, sallangmentes a zenéjük, hogy az mindenkit megérint, és biztosan magával visz egy egész estén át.

Szabó Balázs Bandájának (Szabó Balázs - ének, gitár, hegedű, kaval; Ölveti Mátyás - cselló, ének; Harangozó Sebestyén - gitár, ének; Acsády Soma - basszusgitár; Ferencz László - dob) meghívott vendégeként két zenekart is üdvözölhettünk a színpadon: az Accord Quartet vonósnégyes zenekart (Mező Péter - hegedű; Veér Csongor - hegedű; Kondor Péter - mélyhegedű; Ölveti Mátyás - cselló), a  Four Bones Quartet harsonazenekart (Magyar Péter, Gáspár Olivér, Angyal János és Gyetvai Péter) és Zombola Pétert. A színpadon lévők tökéletesen működtek együtt, a zenészeket összefűző barátság valami pluszt adott ennek a történetnek. Igazi örömzene szólt.

A frontember Szabó Balázs különleges hangszíne és sokrétű hangszeres tudása kuriózum, a sokszínűség műfajilag is (funky, népzene, blues, jazz, pop, alternative  folk-rock) megmutatkozik a zenében.

Az est folyamán nemcsak saját dalok, de megzenésített versek (pl. Grecsó, Pilinszky, Radnóti) is előkerültek. 

Szabó Balázs nemcsak zenét közvetít, hanem érzelmeket ad át, olyanokat, amelyek a zajos hétköznapokon is átszűrődnek, és pillanatok alatt fülbe másznak, szívbe férkőznek. Koncertjeiket receptre írnám fel mindenkinek terápiaként és lassító szerként, mert ha hosszabb távon nem is, de néhány napon keresztül biztosan érezhető a hatásuk. 

„Ringass mezítlen talpamon, 

Takarj be még ráncokkal teli föld, 

Egyszeri csendért, egyszeri csendért,

Lélek vagyok, élni szeretnék!”

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Marton Nagy Photo]

Globe: Fesztiválzenekar Shakespeare módra

A Budapesti Nyári Fesztivál nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy idecsábít egy olyan fantasztikus előadást, mint a Két veronai nemes a londoni Globe Színház társulatának tolmácsolásában. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hihetetlen nagy élmény Shakespeare-t eredeti nyelven hallani, még ha a jelmez nem is volt korhű, ezzel is közelebb hozva a minden időben aktuális történetet.

A társulat a nyelven kívül nem igen törekedett az autentikusságra, de pont ezért volt nagyon élvezetes az egész előadás, még úgyis, hogy a szöveg értése néha nehézséget okozott, bár ennek kiküszöbölésére szolgált a magyar feliratozás. 

A színészek fiatalosak, lendületesek és nagyon lelkesek voltak. Sokszor nem is annyira színjáték volt, amit a színpadon láthattunk, hanem inkább koncertszerű előadás. A monológok látványosak voltak, erőteljesek és nem befelé, hanem inkább kifelé szólt a közönségnek.

A díszletet nem bonyolították túl, a nagy színpadon egy kisebbet állítottak fel, amin egy még újabb zenekari színpad volt, ahová a színészek néha meglepetésszerűen egy együttessé verbuválódtak, ahol dalban öntöttek ki érzelmeiket. 

Shakespeare-nek ez az egyik legkorábban született műve, ezért sokan kiforratlannak tartják, kidolgozatlan karakterekkel, ez az oka annak is, hogy nem igen szokták színpadra alkalmazni, bár én hiszem azt, hogy egy jó rendező egy egész nívós szórakoztató darabot ki tud hozni belőle, ahogy itt is történt.

A történeten és a szövegen semmit sem változtattak, csak egy-két szereplőt mostak össze. A két veronai barát, Proteus és Valentin kálváriáját követhettük nyomon. Proteus, az ifjú szerelmes egész nap az ő Júliájáról áradozik, míg Valentin kétkedve hallgatja őt. Mivel őt nem tartja itt semmi, ezért útnak indul felfedezni a világot, ám Milánóba érve őt is utoléri a szerelem Silvia képében. Később barátja, Proteus, apja parancsára szintén csatlakozik hozzá, ahol őt is megbabonázza Silvia, és ekkor követi el a kettős árulást, szerelme és barátja ellen. Ebből a kis kalamajkából egy igazi komédia kerekedett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, tele érzelmekkel: szerelemmel, árulással, megbántással és megbocsátással.

A londoni Globe Színház tagjai kétségkívül jól szórakoztattak, a sokszor inkább fesztiválzenekar jelleggel működő angol társulat vidám kis estet csempészett a budapesti éjszakába. 

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Gálos Samu]