A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 18., hétfő

Doktor Zsivágó szerelmei

A Győri Nemzeti Színháznak tavaly sikerült megvalósítani azt, amit a Broadway-nek sem, sikerre vinni a Borisz Paszternak világhírű regényéből írt Doktor Zsivágó című musicalt. Forgács Péter rendező abszolválta a bravúrt, így végre elmondhatjuk, hogy valamiben jobbak vagyunk, mint az amerikaiak, amihez persze hozzá kell tenni azt is, hogy a történet nekik valószínűleg nem mondott túl sokat, míg mi ezen a tájékon jól ismerjük a regénybeli állapotokat. A lényeg, hogy itthon jól fogadták a bemutatót, és azóta is számos előadást ért meg, idén nyáron pedig a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra is meghívást kapott.


A két budapesti szereposztás közül nekem a vasárnap estihez volt szerencsém: Fejszés Attila, Kecskés Tímea és Tóth Angelika hármasához.

A regény a megjelenésekor nagy felháborodást keltett, a nyílt és őszinte társadalomkritikája miatt hazaellenesnek nyilvánították és betiltották. Amellett viszont, hogy valóban hű társadalmi korrajzot fest a szovjet világról, igazi nagy családregény is. A musicalben főként Doktor Zsivágó szerelmi sokszöge kerül terítékre, aki szereti a feleségét, de közben a fiatal forradalmárnőbe, Larába is beleszeret. A lánynak két hódolója akad még rajta kívül: az idővel férjévé váló, szintén forradalmár, Pása Antipov, és egykori szeretője, Komarovszkij. Tökéletes alaphelyzet egy ilyen érzelmes műfajnak, mint a musical.


A pénteki előadással ellentétben a második budapesti vendégjátékon jó idő volt, így az a veszély nem fenyegetett, hogy az eső elmossa az előadást. Sajnos azonban a színpadtechnika mégis megtréfálta a jelenlévőket, ugyanis már az első órában leállt a forgószínpad, és bár a műszakiak mindent megtettek, nem sikerült beindítaniuk a gépezetet, ami az előadás fő motorját és látványvilágát jelentette. A győriek azonban nem adták fel, és vállalták a szinte lehetetlent: az álló színpadon, újragondolt átrendeződésekkel és új járásokkal remekül megoldották a helyzetet, és egy olyan grandiózus előadást láthattunk, amely teljes egészében elfeledtette a váratlan körülményeket.

Fejszés Attila tiszta és erős hangja minden alkalommal odaszegezte a nézőt. Jurij Zsivágója pozitív hősként jelent meg, és annak ellenére, hogy feleségét megcsalta, szimpátiát váltott ki, ahogy a szerető szerepében Tóth Angelika is, aki Laraként szintén pillanatok alatt az emberek szívébe lopta magát. Csodálatos dalaival és letisztult játékával az előadás meggyőző és kiemelkedő teljesítményét nyújtotta. A legkevésbé kibontakozó szereplő a feleség, Tonja volt, így az ő fájdalmát kevésbé ismerhettük meg, bár a két nő találkozása a könyvtárban az est egyik legmeghatóbb jelenete volt, duettjük pedig a legszebb zenei rész az egész előadásban. Tóth Angelika és Kecskés Tímea hibátlanul adták elő az éterien szép zeneszámot, hangjuk harmóniában olvadt össze a színpadon.


A díszlet Bátonyi György munkáját dicséri, és noha kevésbé élvezhettük, de azért így is működött, autentikusan alátámasztva a történetet, hasonlóan Tordai Hajnal jelmezeihez, amelyek szintén mind ezt szolgálták. 

Kellemes meglepetés volt, hogy a színész-énekesek mind remekeltek, nem volt egyetlen hamis, vagy gyengébb hang sem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Michael Korie és Amy Powers által írt dalszövegek Lucy Simon zenéjével fantasztikus előadást varázsoltak a Margitszigetre. A koreográfia is nagyszerűen helyt állt, annak ellenére, hogy ebből a szempontból sem lehetett egyszerű a technikai korlátokon túllépni és végigcsinálni az előadást, de Kováts Gergely Csanád koreográfus szenzációs munkát végzett a Győri Nemzeti Színház tánckarával.

Bár nem láttam az összes előadást idén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, de az biztos, hogy nálam a Doktor Zsivágó vezeti a listát.

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Éder Vera, Gálos Mihály Samu]



Azért a víz az úr?

A Budapesti Nyári Fesztiválon 2017-ben sem maradtunk musical előadások nélkül: a tavaly nagy sikert aratott Evita mellett idén a Doktor Zsivágó kapott szerepet, dupla előadásban.

A musical Borisz Paszternak azonos című regénye alapján készült, amely az első világháború és az 1917-es oroszországi forradalom idején játszódik. Az előadás a Broadway-n nem aratott sikert, a kritikus alaposan bírálták a musicalt, így összesen 23 előadást élt meg. A Győri Nemzeti Színház igazgatója, Forgács Péter Közép-Európában elsőként mutatta be a darabot 2016 decemberében, hiszen úgy gondolta, mi, magyarok sokkal közelebbről ismerjük és értjük a darab mondanivalóját. A zenés előadás szabadtéri ősbemutatója június 30-án volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, ahol közel 3000 ember várta, hogy részese lehessen az „új musical” premierjének.


A szabadtéri előadások egyik nagy rizikó faktora az eső. Mivel évek óta visszatérő nézője vagyok a Budapesti Nyári Fesztivál előadásainak, tapasztalt nézőnek mondhatom magam a szabadtéri programokkal kapcsolatban. Átéltem már az összes időjárási körülményt, fáztam, melegem volt, vagy éppenséggel esőben ültem végig egy-egy előadást, jelen esetben a Doktor Zsivágó musicalt. A fesztivál szervezői is sokkal felkészültebbek, mint évekkel ezelőtt, hiszen a városmajori színpadot lefedték, így ott, az extrém viszonyokat leszámítva semmi nem zavarhatja meg az előadás menetét, a Margitszigeti Színpadon pedig a bemutató előtt esőkabátokat osztottak az önkéntesek. Többekben felmerült a kérdés, hogy vajon miért nem fújták le az előadást és tették át az esőnapra, én azonban úgy gondolom, a szemerkélő eső erre még nem ad okot. Ráadásul a következő napokra is hasonló időt jósoltak, ami azt is veszélyeztette, hogy egyáltalán láthassuk az előadást, a színházszerető embereket pedig egyébként sem tántoríthatja el egy kis csapadék. Esőkabátomban ülve (ami igazán nagy hasznomra volt) izgatottam vártam, hogy vajon milyen élménnyel ajándékoz meg a különös este és az előadás.


A késő esti 9 órás kezdés megalapozta a hangulatot a musicalnek, hiszen Oroszország havas „tája” tárult a szemünk elé. A produkció mind látványvilágában, mid színpadtechnikájában az elejétől a végéig nagyon erős volt. A kiváló díszlettervezőnek, Bátonyi Györgynek köszönhetően pár másodperc alatt helyszínt tudtak változtatni a forgószínpadon, vagy akár az előző színteret néhány kellékkel átalakítani az adott kornak megfelelően. Hangtechnikában azonban nem jeleskedett az előadás, a zenekar túl hangos volt, amit a színészek nem minden esetben tudtak áténekelni és átbeszélni. Sok esetben a kijelzőre kellett hagyatkoznom (angolul volt feliratozva az előadás), hogy értsem a párbeszédeket, illetve nyomon tudjam követni a cselekményt.

Dramaturgiai szempontból Forgács Péter rendező sokat kihúzott a darabból, hogy logikussá tegye és életszerűbbé varázsolja a sok helyszínen játszódó cselekményt, azonban az előadás a hosszúságát tekintve még így is elnyújtott volt.


Kisfaludy Zsófia volt az előadás legjobbja. Nemcsak színészi szempontból bizonyította tehetségét, hanem a hangi kvalitásai is kiemelték a társulatból. Miller Zoltán azonban, aki szintén kiváló énekes, színészi játékában kevésbé jelenítette meg a mögöttes tartalmat.

Az első felvonás végig az időjárás megkímélt bennünket (szünetben el is állt az eső), azonban a második felvonás kezdetén nem csak a színpadon dúlt - a történelmi - vihar, hanem a nézőtéren is. Meglepetésemre a nézők nem adták fel olyan könnyen, mint én, aki esernyő alá húzódva, a nézőtéri bejáratnál néztem végig a történet hátralévő részét, és az esővel dacolva, de végigülték az előadást. 

Mindez nem maradt viszonzatlanul, hiszen nem csak mi tapsoltuk meg az erejük felett teljesítő győri társulatot, hanem a színészek is megtapsolták a nézőket kitartásukért. Igazán különös élmény volt ez így, amelyhez immár örökre hozzátartozik a nyári vihar és az elemekkel való küzdelem.

Lendvényi Enikő
[Fotók: Éder Vera, Gálos Mihály Samu]

2016. július 25., hétfő

Evita: egy csillag felemelkedése és bukása

Az Evita az első bemutatkozása 1978-ban különleges volt, hiszen ez volt az első operai jellegű musical, nemcsak hangzásvilágában, hanem azért is, mert nem volt librettója, és az egész történet csak dalban fogalmazódott meg. Andrew Lloyd Webber és Time Rice új kapukat nyitott meg az Evitával, és hatalmas sikert értek el. 

A szegénysorból hatalmas magasságba felemelkedett Eva Duarte sorsa igazán mesébe illő. Törvénytelen gyermekként született, így kislányként is együttérzett a perifériára kiszorult alsó néposztállyal, később pedig már nyíltan is kiállhatott értük. Ezt a színes és hihetetlen élettörténetet vitte színpadra a szerzőpáros. 


Az előadás nem kimondottan a színészi játékot helyezi előtérbe, hanem inkább zenés jelenetek sokaságát tűzi egybe, akár egy képeslapot, Evita életének fontosabb állomásait bemutatva. Rögtön az elején a tinédzser Evitát látjuk, és annak első szerelmét, a tangótáncos Magaldit, akit követ Buenos Airesbe, hogy végre kezébe vegye a sorsát. A híres városban számos férfi legyeskedik körülötte, akiknek befolyásos kapcsolatait kihasználva egyre nagyobb népszerűségre, ismeretségre tesz szert. Színésznői álmát követve a filmezésbe is belekóstol, de az igazi siker nem itt vár rá. Az előadás fontos jelenete, amikor először találkozik Juan Perónnal, Argentína későbbi elnökével, aki hamarosan feleségül is veszi. Tanúi lehetünk a "szivárvány körútjának" is, ahol Európa több országát is meglátogatva egyengeti országa diplomáciai kapcsolatait. Volt ahol siker kísérte, és volt ahol nem igazán bocsátották meg a múltját, és származását sem fogadták el. Igaz, a körutazás inkább pozitívnak mondható, de egészségi állapota ekkor kezd rohamosan leépülni. A musical utolsó részében betegségének gyors lefolyását, és az elkezdődő perónista korszak hanyatlását öntik dalokba.

A díszlet egyszerű, jól hasznosítható, alakítható, és a híres rózsaerkély sem hiányzik. (Fodor Viola) A ruhák pedig mesések, Bianca Imelda Jeremiasnak köszönhetően.


A főszereplő Radnay Csilla erős és pontos hangja nagyon sokat ad hozzá az előadáshoz, és játéka is kiaknázza a lehetőségeket. Akció alig van, főként a dalszövegek viszi előre a történést, és a mesélő, Che, aki Evita lelkiismereteként állandóan jelen van, árnyékként követi őt, kommentálja és bírálja a lány döntéseit.
Sándor Péter, mint Che, kellemes meglepetés, üde színfolt a magyar musicaljátszás palettáján. Eddig csak  filmekben láttam, így hangi adottságait nem ismertem, de ezen az estén teljes erőbedobással volt jelen. Energikussága csakúgy vibrál a színpadon, megtöltve azt, és a nézők figyelmét egy pillanatra sem hagyva lankadni.
Egyházi Géza és Bot Gábor a budapesti (és nem budapesti) nézők számára sem ismeretlen, hisz alig van színházba járó, aki a Vámpírok báljában már ne találkozott volna velük. Tehetségük eddig sem volt kérdéses, és ezen az estén is bizonyítottak.  Egyházi Géza vitt már el előadást a hátán itt a Margitszigeten, de ezen az estén nem volt rá szükség, csak ő is hozzáadott.


Összességében egy hibátlan koreográfiát (Juronics Tamás) és egy csodálatos dalcsokorból álló estet kaptunk Miklós Tibor ma is helytálló szövegével.

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Éder Vera]

2016. július 21., csütörtök

Globe: Fesztiválzenekar Shakespeare módra

A Budapesti Nyári Fesztivál nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy idecsábít egy olyan fantasztikus előadást, mint a Két veronai nemes a londoni Globe Színház társulatának tolmácsolásában. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hihetetlen nagy élmény Shakespeare-t eredeti nyelven hallani, még ha a jelmez nem is volt korhű, ezzel is közelebb hozva a minden időben aktuális történetet.


A társulat a nyelven kívül nem igen törekedett az autentikusságra, de pont ezért volt nagyon élvezetes az egész előadás, még úgyis, hogy a szöveg értése néha nehézséget okozott, bár ennek kiküszöbölésére szolgált a magyar feliratozás. 

A színészek fiatalosak, lendületesek és nagyon lelkesek voltak. Sokszor nem is annyira színjáték volt, amit a színpadon láthattunk, hanem inkább koncertszerű előadás. A monológok látványosak voltak, erőteljesek és nem befelé, hanem inkább kifelé szólt a közönségnek.

A díszletet nem bonyolították túl, a nagy színpadon egy kisebbet állítottak fel, amin egy még újabb zenekari színpad volt, ahová a színészek néha meglepetésszerűen egy együttessé verbuválódtak, ahol dalban öntöttek ki érzelmeiket. 


Shakespeare-nek ez az egyik legkorábban született műve, ezért sokan kiforratlannak tartják, kidolgozatlan karakterekkel, ez az oka annak is, hogy nem igen szokták színpadra alkalmazni, bár én hiszem azt, hogy egy jó rendező egy egész nívós szórakoztató darabot ki tud hozni belőle, ahogy itt is történt.

A történeten és a szövegen semmit sem változtattak, csak egy-két szereplőt mostak össze. A két veronai barát, Proteus és Valentin kálváriáját követhettük nyomon. Proteus, az ifjú szerelmes egész nap az ő Júliájáról áradozik, míg Valentin kétkedve hallgatja őt. Mivel őt nem tartja itt semmi, ezért útnak indul felfedezni a világot, ám Milánóba érve őt is utoléri a szerelem Silvia képében. Később barátja, Proteus, apja parancsára szintén csatlakozik hozzá, ahol őt is megbabonázza Silvia, és ekkor követi el a kettős árulást, szerelme és barátja ellen. Ebből a kis kalamajkából egy igazi komédia kerekedett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, tele érzelmekkel: szerelemmel, árulással, megbántással és megbocsátással.


A londoni Globe Színház tagjai kétségkívül jól szórakoztattak, a sokszor inkább fesztiválzenekar jelleggel működő angol társulat vidám kis estet csempészett a budapesti éjszakába. 

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Gálos Samu]

2015. szeptember 10., csütörtök

Nyárvégi fiesta

A Chicho & The Gypsies koncertshow-ját jelentős várakozás előzte meg. A városban többször találkoztam a zenekar plakátjaival és stílusukat is ismerem, de valahogy nem tudtam őket elképzelni a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A helyszínre érkezéskor még meglepett a bejáratban várakozó tömeg, de amint helyet foglaltunk és felhangzott az első ütem, minden a helyére került.

Az este folyamán először a Romano Drom lépett színpadra. Először játszottak a Margitszigeti Nagyszínpadon, a közönség mégis őszinte szeretettel és hatalmas tapssal fogadta őket. Ez nem is meglepő, hiszen a zenekar Magyarország jelenlegi legsikeresebb roma együttese, melynek tagjai anyanyelvükön énekelnek szívhez szóló dalokat. Valószínűleg zenéjük azért népszerű ennyire, mert a komoly múltra visszatekintő roma zenét modern dallamokkal és hangszerekkel teszik még színesebbé, ezáltal alkotva újabb és újabb ritmusokat. Így történt ez ezen az estén is... 


Az előzenekar kiváló játéka csak fokozta a várakozást, s még a Chico & The Gypsies-t vártuk, megtekinthettük a csapat egy különleges hangulatú klipjét. A kis videó stílusa és világa megalapozta a hallgatóság közérzetét és mindannyian tudtuk, hogy igazi latin mulatságban lesz részünk. A színpadra lépő zenekart hatalmas taps köszöntötte, és amikor felhangzott első számuk, a Volare, többen felállva táncoltak rá. 


A Chico & The Gypsies egy francia zenekar, amely mára világhírnévre tett szert. Dalaikat főleg spanyolul éneklik, melyek magukon viselnek latin, flamenco és katalán stílusjegyeket is. Hazánkban (nagyzenekari formában, saját nagykoncerttel) most léptek fel először. A közönség már nagyon várta őket – erről árulkodik az is, hogy majdnem teltház előtt játszottak. Legismertebb számuk, amit bizonyára már mindenki hallott, a Bamboleo.

A közönség gyakorlatilag tombolt a felhangzó dallamokra, s táncra maguk a zenészek is felszólítottak mindenkit. Fel sem tűnt, hogy a koncertshow több mint két órán át tartott, hiszen fergeteges hangulata egészen magával ragadónak bizonyult. Mire felhangzott a Hotel California latinos változata, már vagy ezer ember táncolt egyszerre, és erre még rátett egy lapáttal a jól ismert Waka Waka. Valójában ülőkoncertre számítottam és meglepett a zenekar közvetlensége is, de nagyon jól esett egy ilyen zavartalan, vidám esten is részt venni. 


Sok komolyzenei és jazzkoncert után felüdülés volt ez a lendületes előadás. Jó érzés, hogy még ilyenkor, a nyár végének közeledtével is van koncert, amely képes felpörgetni a hallgatóságot. Külön öröm, hogy olyan kultúra dallamait játsszák, melyet érdemes és fontos megőrizni.

Farkas Zsuzsanna
(Chico and The Gypsies fotók: Carole Mathieu)

2015. szeptember 7., hétfő

Végigtáncolt élet: Benyovszky

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását látván, nem is értem, miért nincs több tánc a szabadtérin. Benyovszy Móric regénybe illő életét úgy mutatja be Zsuráfszky Zoltán rendezése, mintha valóban egy izgalmas nyári olvasmány felé hajolnánk: kikapcsoljuk a külvilágot, amíg a kalandok végére nem érünk. A két felvonásnyi örömtánc kontinenseken és idegen kultúrákon át vezet minket, mígnem a végére bennünk is életre kel a világutazó. A korábbi tévésorozatok és dokumentumfilmek után zseniális ötlet ennyire új köntösbe bújtatni Benyovszky életét, és még nagyobb teljesítmény, hogy mind a történetvezetésben (Vincze Zsuzsa), mind a kísérő zenében (Szarka Tamás) összeért mű készült, ami a 2008-as szegedi ősbemutató után most a Margitszigeten is igen jól mutatott.


Benyovszky úgy volt magyar, hogy közben lengyel is volt, litván is volt, szlovák is volt, legvégül francia megbízásból madagaszkári lett. A Ghymes együttes érzelemgazdag zenéje, és az ahhoz simuló koreográfia nem fél használni ezt a sokféleséget. A különböző nemzetiségek színei, dallamai, tánclépései gyönyörű csokorba rendeződnek, és ott virít köztük a magyar, harmóniában a többivel. Hagyományaink ereje nemzetközi összevetésben tűnik ki igazán. Történelmünk egy darabkája régiós, illetve világpolitikai kitekintéssel van megidézve. Egy magyar gyökerű szabad lélek felfedezőútra indul a nagyvilágban: hol a szíve után megy, hol komoly terveket sző, hol csak sodorja az élet, de minden helyzetben képes saját értékrendjéhez mérten szerepet vállalni, segíteni, kezdeményezni, tanulni és tanítani. Magyarságát személyiségébe építve cipeli magával; döntéseiben megnyilvánul, amit az indulásnál kapott. Úgy van otthon mindenhol, hogy közben folyton megy tovább, mintha egy személyben próbálna a világ ura lenni. (A fotós Robert Capa hasonló utat járt be a huszadik században.) És tévedés lenne azt hinni, hogy ez nem érdekli a külföldieket, ilyen kontextusban érteni csak igazán, hogy milyen a saját életterét szűkösnek érző magyar ember gondolkodása, lelke, sorsa. Önmagában ezért a felfedezésért megéri táncjátékként, univerzális eszközökkel dramatizálni Benyovszky Móric életét; Zsurávszky társulatának sikere is tulajdonképpen erre az alapra épül.


Azt a kevés szöveges részt, ami a helyszínváltások, jelmezcserék, zenei átállások közti üresjáratokat tölti ki, Oberfrank Pál színész adja elő. Ő tehát az emlékiratain dolgozó idősebb Benyovszky, aki a visszatekintés bölcs nyugalmával szólal meg. Hangjában időnként megelevenedik a múlt egy-egy izgalmas vagy veszélyes jelenete, de alapvetően összegző rátekintéssel magyarázza a színpadi történéseket, azaz saját emlékképeit. Dramaturgiailag jól működik, valahogy mégis fals megoldás. Benyovszky csodálatos életének a titka abban áll, hogy nincs benne nyugvópont. Bár valóban készített feljegyzéseket lengyel- és oroszországi megpróbáltatásairól, a csendes-óceáni hajóútról, a madagaszkári királyságról (ezeket Jókai Mór fordította franciáról magyarra!), az élete nem csendes töprengéssel ért véget, hanem a csatatéren, francia ellenlábasával folytatott küzdelemben, 40 évesen. Fontos színészi pillanat azonban, amikor Oberfrank felolvassa a kamcsatkai száműzetésben kelt kiáltványt, amely a mindenkori elnyomás ellen fogalmazódott meg, és az összes népnek, nemzetnek, benne az egyénnek kijáró szabadságot jövendöli. Férfias, naiv, gyönyörű pillanat.


Az igazi elismerés azért elsősorban a táncosoknak jár. Benyovszky fiatalabb változatát Zámbó István tölti meg szenvedéllyel, küzdéssel, kitartással, szépséggel. Szerelme, Hanszky Zsuzsanna a valóban gyönyörű Eredics-Fekete Zsuzsanna finom mozdulataival, kristálytiszta énekhangjával emelkedik egyenrangú partnerré. A többször visszatapsolt afrikai zárókép, a színes bőrű táncosokkal kiegészült körtánc egy soha be nem teljesült, idealizált lezárása a történetnek, amit a nézők széles mosollyal az arcukon visznek haza. Az apró csalást elnézzük, hiszen így a „mégis szép az élet” élményével ér véget az egyébként is tartalmas és változatos este. A volt Honvéd Táncegyüttesből Magyar Nemzeti Táncegyüttessé keresztelt tehetséges csapat a Dózsa György és a Tenkes kapitánya mellett – nagyon helyesen – a csavargó nemes Benyovszky Móric életének tanulságával viszi a magyarok hírét szerte a világban. 

Hegedűs Róbert
(Fotók: Dusa Gábor, Peter Reefe Kováč)

2015. augusztus 26., szerda

Örömünnep

Az a helyzet, hogy még október 23-a és március 15-e forradalmi tűzzel él szívünkben, addig augusztus 20-a leginkább csak a nyár utolsó, tűzijátéktól színes felvonása. Éveken át éreztem úgy, hogy ezzel az estével elmúlt a nyár, s hiába a hátralévő 11 nap, valami véget ért. Az idők változnak, ez az érzés mégis velem maradt. Idén azonban végre más volt ez a nap, más volt az ünnep.

Komoly dallamok
A Virtuózok döntősei, a Hegyvidéki Solti György Zenekar tagjai Bolyky Zoltán vezényletével, Miklósa Erika operaénekes és Alexander Rybak, a 2009-es Euróvíziós Dalfesztivál győztese, olyan koncerttel kápráztatták el a közönséget, ami igazán illett augusztus 20-ához. Az előadást Miklósa Erika kezdte meg a jól ismert A csitári hegyek alatt című népdallal, melyet Szlama László kísért citerán, s miközben a hallgatóság ámulattal figyelte a dalt, kellemesen hűvös szél kezdett fújni.
Ezt követően Becze Szilvia, az est kiváló műsorvezetője, színpadra szólította Boros Misit, akinek előadásában meghallgathattuk Haydn D-dúr zongoraversenyét, és öröm volt figyelni, hogy a kisfiú mennyire érti s érzi mindazt, amiről Haydn szavak nélkül mesél. Az erős kezdés még erősebb folytatást vont maga után, s a színpadot Kiss Zoltán hegedűjátéka töltötte be, akit Szauer Bianka követte Mozart Air de Papagenóját hárfán bemutatva. A kis hölgy igazán komoly, érzelmekkel teli játéka lenyűgözőnek hatott, s a folytatásban ugyanilyen kecsesen kísérte hárfán Miklósa Erikát, aki Lauretta áriáját énekelte. Az koncert első részét Verdi Traviata variációk műve zárta, melyet Lugosi Dániel Ali adott elő klarinéton.


Fényjáték
Az előadókat végig a Hegyvidéki Solti György Zenekar tagjai kísérték, különleges alapot adva minden felcsendülő darabnak. „Solti György rengeteget tett a fiatalokért, fiatal tehetségkért. Ezt az eszmét szeretnénk tovább vinni és ezért állunk most egy színpadon a Virtuózokkal, és ezért segítünk nekik.” – foglalta össze gondolatait Bolyky Zoltán karmester, aki most először vezényelt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.
A szünetben megtekinthettük a kivetítőn az ünnepi tűzijátékot, amely szinte már egybeforrt augusztus 20-ával. A sötét égen szétpattanó színes szikrák számomra még mindig gyermekkoromat idézik, s ahogy körbepillantottam olyan mosolygós arcokat láttam, amelyekről ugyanez az érzés sugárzott.

Skandináv pillanatok
A koncert második részét Alexander Rybak kezdte meg, akit meghatott a közönség lelkes fogadtatása. Alexandert elkísérte jó barátja, Stefan Zlatanos, aki zongorán kísérte. Kettejük vidám, tüzes játéka új lendületet adott a koncertnek, s mindenki örömmel fogadta a felhangzó, népszerű Fairytale-t.
Alexander boldogan köszöntötte a résztvevőket, majd elmondta, hogy először van Magyarországon, de mindenképpen szeretne még jönni. Megtudtuk, hogy nem vett még részt efféle komolyzenei koncerten, de megtisztelő számára ilyen csodálatos tehetségekkel egy színpadon állni és elmondta, hogy mi magyarok igazán büszkék lehetünk a tehetségeinkre. „Mindenki tehetséges valamiben, legyen kicsi, nagy, idős vagy fiatal, ezt ne felejtsétek el. Legyetek büszkék magatokra és egymásra is!” – zárta gondolatait a norvég hegedűművész.


Komolytól a könnyed felé
Rigó Ronald a La campanellát játszotta el zongorán, majd Csabay Zsuzsanna fuvolakíséretével Clarke Hypnosis-át, mely valóban hipnotikusan hatott a hallgatóságra. A dallamos Nyár III. tételét Vivalditól Demeniv Mihály harmonikával varázsolta füleinkbe, Chertok Midnight-ját pedig Tóth Bettina hárfán. Az este talán legvidámabb perceit Miklósa Erika és Foki Dániel duettje hozta el, amikor énekükkel megelevenedett Don Giovanni és Zerlina szerelme. Dániel baritonja korához képest is elképesztő, de lelkesedése csak fokozta az összképet. 
Gyöngyösi Ivett olyan átéléssel játszotta el Chopintól az Asz-dúr polonézt, hogy azt mindenki őszinte csodálattal hallgatta, a hangulatot pedig csak tetézte Miklósa Erika Yo Soy Mariája, melyet Demeniv Mihály kísért. A klasszikus könnyűzenei blokkot Hubay Jenő Carmen fantáziája zárta Sándor Zoltán hegedűkíséretével.


Éji zene
A koncert a Fogolydal című erdélyi énekkel zárult, melyet Miklósa Erika énekelt el, majd az összes előadó egyszerre lépett színpadra. Fel sem tűnt, hogy elmúlt este tizenegy óra, mikor még mindig szólt a taps, amit az előadók teljes mértékben kiérdemeltek.
A tehetség nem korfüggő és a fellépők nagy részére már nem mondanám, hogy gyermek, de fiatalságuk és lelkesedésük lenyűgöző. Minden dallamot átélnek, amitől a zene életre kel és a szívekbe költözik.
Akár fúvós, akár vonós, akár pengetős hangszer dallamát hallottuk, mind varázslatosan hatott, s nem mindig volt egyértelmű, hogy a szél borzongatott kellemesen vagy maga a zene. A nemzeti ünnep méltó lezárása volt a koncert, ahogy voltaképp az augusztusé is. Azonban nem csak lezárta a nyarat, hanem fel is töltött az őszre.

Farkas Zsuzsanna
(Fotók: Németh Anna)

2015. augusztus 19., szerda

Szerelem és halál a napóleoni háborúk idején – sorsopera korhű rendezésben

Giacomo Puccini (1858-1924) örökzöld sikere a Tosca, amelyet valahol a Bohémélet és a Pillangókisasszony közt félúton írt, illetve 1900-ban mutatta be az impozáns Teatro Costanzi (mai nevén: Teatro dell’Opera di Roma). Érdekes, hogy kezdettől fogva óriásszínpadok adják a művet, miközben egy szerelmi háromszög végóráit elmesélő kamaradrámáról van szó.  A librettót hűséges alkotótársai, név szerint Giuseppe Giacosa és Luigi Illica jegyzik. Operát hagyományosan sokszor énekelnek olaszul, olyankor is, amikor a történetnek semmi köze Itáliához. Akár azokban az amerikai történelmi filmekben, melyek ugyan az ókori Rómában, a keresztes háborúk idején, vagy épp Sztálin szovjet birodalmában játszódnak, a szereplők mégis kivétel nélkül mind angol nyelven kommunikálnak, legfeljebb valamilyen erős akcentust imitálnak hozzá. Hiába, a szerző a viszonyítási pont. Ahogy a filmszakmát az amerikaiak, az operairodalom fősodrát nagyrészt az olaszok uralják. A Tosca esetében azonban autentikus Puccini anyanyelve, hiszen a cselekmény Rómában játszódik és mind a karakterek, mind a dallamok nagyon is olaszosak. A francia-chilei-román-orosz-magyar stáb feladata volt megteremteni a kellő illúziót. Az este egyértelmű sikere tulajdonképpen annak köszönhető, hogy komolyan vették ezt a kihívást. A magyarul értő közönség Romhányi Ágnes pontos fordításán keresztül követhette a cselekményt.


A történet népszerűsége a regényes fordulatok, a hősies gesztusok, a szép szerelmesek és a többször megcsavart tragikus finálé mentén magyarázható. Mindemellett izgalmas a mű történelmi kontextusa is: a nemzetállamok előtti Európa és a napóleoni hódítások kavarodása. Bár az operakedvelők túlnyomó hányada nem a társadalom aljáról érkezik, a zenés művekhez választott alapanyag gyakran forradalompárti, arisztokrácia ellenes és a kisembernek szurkol. Gondoljunk a Figaró házasságára, a Tell Vilmosra vagy a Carmenre! A Tosca szerethető figurái a self-made man Napóleon pártját fogják és bíznak az igazságosabb modern társadalom eljövetelében. A negatív főszereplő Scarpia (valós történelmi alak) a nápolyi Mária Karolina (a kivégzett Marie Antoinette testvére) megbízásából ügyködik, azaz a régi nemesség hatalmának visszaállításáért fizetik. A napóleoni csapatok győzelme tehát egyfajta elégtétel a személyes veszteségekért, azaz örülnünk kellene, hogy mégis győzött az igazság. Puccini és alkotói csapata az eset után pontosan 100 évvel legalábbis így emlékezett. Újabb 100 évnyi történelmi tapasztalat után egészen máshogy értékeljük a végkifejletet, de leginkább megbocsátóan mosolygunk rajta. És valóban, a jelenkori rendezések (ahogyan ez is) jórészt figyelmen kívül hagyják a hátteret, helyette az egyes szereplők érzelmeire, jó és rossz döntéseire koncentrálnak. Scarpia esetében politikai szerepvállalásánál fontosabb, hogy mindenki felett állónak hiszi magát. Félreteszi, aki az útjába áll. Megszerzi, amit és akit megkíván. Kompromisszumkészség nélkül követeli Tosca szerelmét, és ha azt nem kapja, akkor legalább egy vele töltött éjszakát. Cavaradossiban (aki eredetileg Jacques-Louis David festőtanítványa lehetett) azt csodáljuk, hogy határtalan életszeretete ellenére a vérpadra is hajlandó menni, ha ezzel megvédheti az elveit. Veleszületett tehetség, aki ünnepel minden megélt pillanatot. Elnézzük neki, hogy lenyűgözi más nők szépsége is. Belátjuk, hogy rajongás jár neki. Tosca pedig olyan nő, akinek minden rezdülésében a választott férfi iránti szerelem visszhangzik. Ünnepelt díva, gyönyörű jelenség, de leginkább hűséges szerető. Mindhárman sorsszerű véget érnek.


Nagy Viktor zeneileg az egyik legfelkészültebb hazai színházrendező. Évekig a Madáchban (lásd: az Isten pénze ősbemutatója), majd vidéki és szabadtéri színházakban bizonyított elégszer. Operához rendszeresen hívják, ő pedig évtizedek óta hozza magával ugyanazt a magas színvonalat. A mostani bemutató látványához évekkel ezelőtt elhunyt nagyszerű tervezők (Vayer Tamás, Vágó Nelly) korábbi munkáit használta újra. Van benne logika, hiszen a Tosca igazi időutazás. Bár örökérvényű emberi viszonyokat (féltékenység, hatalomvágy, önfeláldozás) elemez, a közönség ide nem elmélyült kerekasztal-beszélgetésre jön, hanem arra számít, hogy erős hatások érik. A többség ismeri a befejezést, ennek ellenére ragaszkodik a katarzishoz.


A Szabadtéri többszörösen bebiztosította magát a sikerre. Először is, beveti a helyszín kiváló akusztikai adottságait. A háttérből fel-felhangzó ágyúdörgések végig ébren tartják a néző figyelmét. Ugyanilyen drámaian csendül fel a kórus (a második felvonás vallatásos jelenetében), és kontrasztként erősek a csendek Tosca és szerelme áriái alatt (különösen a harmadik felvonásban). Másrészt olyan külföldi sztárok kaptak meghívást, akikhez mostanra gyakorlatilag hozzánőttek ezek a szerepek. Toscaként a francia Béatrice Uria Monzon, Cavaradossiként a chilei Giancarlo Monsalve vérprofik módjára nyűgözték le a dugig telt nézőteret. Nem maradt el tőlük a hazai színpadokon sokszor feltűnő, orosz származású Anatolij Fokanov sem. Emellett komoly gesztusként értékelendő, hogy a tavaly szeptemberben elsőként megrendezett Marton Éva énekverseny díjazottját, a román Alexandru Agheniét is meghívták egy kisebb szerepre. A Kesselyák Gergely dirigálta zenekar látható élvezettel asszisztált a nemzetközi kiválóságoknak.

Minden úgy történt, ahogy az előre megjósolható volt. És így volt tökéletes. Akárcsak a Toscában.

Hegedűs Róbert
(Fotók: Szkárossy Zsuzsa)

2015. augusztus 3., hétfő

Tour de France – a filmek és a zenék világában

A Budapesti Nyári Fesztivál jobbnál jobb koncertekkel, előadássokkal lepi meg a közönséget, de azok a produkciók, melyek csak egyszer láthatóak különlegesebbek a többinél. Akik július 23-án este ellátogattak a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, valóban különleges, egyszeri és megismételhetetlen koncertben volt részük. Gyönyörű volt az első perctől az utolsóig. 

A délutáni vihar kis pánikot és félelmet kelthetett többekben, de szerencsére az időjárás nem hagyott cserben minket, sikerült megtartani a Vive la France – Piaf 100 koncertet. A KONCERTET, amit Élodie Frégé (a Nouvelle Vague zenekar egyik énekesnője), Gájer Bálint (a swing hercege), Veres Mónika Nika (énekesnő), a Budapest Symphony Orchesta, és Nic Raine (karmester) varázsoltak elénk. Akik tavaly és tavalyelőtt ellátogattak Hubai Gergely koncertjére (a James Bond 60 és a Filmzene a világ körül c. produkciókra), azok sejthették, hogy ma sem fognak csalódottan távozni.


Az est fellépőiről és a programról egy szép és igényes kiadványból tájékozódhattunk, mielőtt közel három órára Franciaországba utaztunk. Nem, most nem a kerékpáros körverseny gyönyörű tájait láthattuk, hanem francia vonatkozású filmrendezők, zeneszerzők, Franciaországhoz kapcsolódó filmek, musicalek betétdalait hallhattuk úgy, hogy minden filmhez egy rövid video-összefoglalót is vetítettek számunkra.

Először kicsit bajban voltam, hogy vajon a filmrészletekre koncentráljak, a jelenetekre figyeljek, vagy adjam át magam a zenének és hallgassam a szép dallamokat. Egy idő után azonban megszoktam ezt a két helyre való figyelést. Mégis akkor éreztem a legjobban magam, mikor az énekesek is a színpadon voltak, ugyanis akkor csak rájuk figyeltem. Nem véletlenül. A három tehetséges énekes vonzotta a tekinteteket és a figyelmet. Élodie Frégé-t egy pillanat alatt a szívébe zárhatta az is, aki most találkozott vele először. Csodálatos hangja és előadásmódja rendkívül meggyőző volt, a hideg futkosott a hátamon (a hőség ellenére is). Öröm volt látni és hallani őt. Bálint és Mónika is nagyszerűt énekelt, nem okoztak meglepetést. 


Engem, mint nagy musicalrajongót a Moulin Rouge és a Nyomorultak csodálatos számai érintettek meg leginkább. A Házibuli c. film nagysikerű slágerét Gájer Bálint énekelte el nekünk. Valószínűleg nincs olyan korosztály, amely ne ismerné a filmet. Nosztalgiázhattunk tehát kicsit: mindenki újra fiatal lehetett, ha csak néhány percre is. A Cherbourgi esernyők c. filmből is láthattunk/hallhattunk részletet. Ennek a műsorszámnak az volt a különlegessége, hogy Bábel Klára csodás hárfajátéka kísérte.

Elérkezett az est fénypontja, amikor Edith Piafra emlékeztünk. Először egy kis filmrészlettel, majd Edith Piaf-dalokkal Élodie Frégé tolmácsolásában, melyeket harmonikán Pagonyi András kísért. Rövid idő alatt mindenki átadta magát a zenének, melyet tapssal, dudorászással kísértünk. A legnagyobb sikert a Padam, Padam c. szám aratta. Végül Mónika és Bálint az Egy férfi és egy nő c. dallal búcsúzott tőlünk. 


A hatalmas taps magáért beszélt. A közönség szép lassan szedelőzködött, ám a meglepetés szám ekkor még hátra volt: a Rózsaszín párduc c. nagysikerű film betétdalát játszotta el a zenekar.

A koncert valóban véget ért, pedig hallgattuk volna még tovább. 
Egy profi  kétfelvonásos szimfonikus koncert részesei voltunk, amelyben mindenki megtalálhatta a hozzá közel álló műfajt, korszakot, filmet, zenét. Nosztalgiázhattuk, ábrándozhattunk, emlékezhettünk.

Bánhidi Viktória
(Fotók: Konrád Dávid)

2015. július 27., hétfő

Jézus Krisztus Szupersztár – Győri Nemzeti Színház

A Jézus Krisztus Szupersztár minden kétséget kizáróan a világ egyik legismertebb musicalje. Sokan sokféleképpen fogtak hozzá, hogy bebizonyítsák, miért éppen nekik kellett ismét megrendezniük. Ideális esetben a végeredmény tükrözi az alkotói elképzeléseket és a néző is úgy érzi, valami pluszt kapott a pénzéért.


A Jézust alakító Szomor Györgyöt már régóta ismerem a színpadról, így nyugodtan néztem elébe az estének, mondván, itt nagy baj nem lehet. Mert hiába is akarnánk tagadni, ha valamit már többször láttunk, többféle feldolgozásban, s ha a darab még kedves is a szívünknek, nem tudjuk kitörölni a korábbi előadások emlékképeit, az összehasonlítás elkerülhetetlen. Kivéve, ha az, amit éppen látunk, minden addigit felülír. 

Amikor meghallottam Sándor Péter hangját, hirtelen gondban voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy nagyon tetszik-e, vagy pedig egyáltalán nem vagyok képes elviselni. Végül rövid értekezést folytatva önmagammal arra az eredményre jutottam, hogy el vagyok ragadtatva. De nem csak a hangtól, hanem attól az energiától is, ami ebből a fiatal színészből árad. A Szabadtéri színpada méreteinél fogva nem könnyítette meg a dolgát. Én sem ültem közel a színpadhoz, tehát bizton állíthatom, hogy a dolog „átjött”. 


A díszlet, amelyet leginkább az „egyszerű, de nagyszerű” kifejezéssel illethetnék, jól szolgálta a rajta keresztül-kasul rohangáló színészeket, táncosokat. A két kiváló főszereplő mellett kötelező jelleggel említést kell tegyek még a csoportos szereplőkről és a táncosokról. A tömeg igazi, élő nép volt, tele színes egyéniségekkel. Ritka tapasztalat az olyan, amikor úgy érzem, a massza ténylegesen életre kel, és a nép valóban sokszínű egyéniségekből áll. Ez jelen esetben sikeresen megtörtént, ami Forgács Péter rendezésének az egyik kiemelkedő pozitívuma. A sor tovább folytatódik, méghozzá a táncosokkal, akiket kimagasló technikai tudásuk miatt is, csak tátott szájjal lehet bámulni. Hasonló a helyzet Szomor Györggyel is. Őt hallgatni most is ugyanolyan élmény, mint tíz évvel ezelőtt. Hangjában nyoma sincsen semmiféle negatív változásnak, és az ember csak les, mindez hogyan lehetséges. 

Igazán jó csapat ez, akik egy olyan előadást hoztak létre, amely helyenként kiemelkedő szakmai profizmusról árulkodik, amely lélegzik, megkövetelve magának a figyelmet, amelyre valóban méltó. 

Horváth Fruzsina

2015. július 15., szerda

Csendtől csendig – Carl Orff: Catulli Carmina & Carmina Burana

Nagy kíváncsisággal érkeztem a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nézőterére. Az előadást megelőző napokban már sokszor találkoztam az estét hirdető plakáttal a városban. A kép egy táncosnőt ábrázolt, lába alatt a puszta földdel. Nagyon vártam már, hogy ez a kiragadott pillanat vajon miképpen fog kibontakozni a Szabadtéri nézőközönsége előtt.


Szeretem, amikor egy előadás csendben kezdődik, és valóban oda kell figyelni ahhoz, hogy észrevegyük: „Bizony már történés van a színpadon, itt az ideje, hogy megérkezzünk, és átadjuk magunkat a ránk váró különleges alkalomnak.” Ebben az esetben is „észrevétlenül” vette kezdetét a közös utazás. Piros-feketét viselő nők és fekete-fehérbe öltözött férfiak csoportja jelent meg a színpad két ellentétes oldalán. Mindkét nem képviselőnek arcát festék borította. Szöget ütött a fejemben, vajon mit is jelenthet ez, de nem sokáig törődtem az ilyen és ehhez hasonló gondolataimmal, inkább hagytam magam sodródni. Gyakran vagyok „bajban” a táncelőadásokkal, mert sokszor azon kapom magam, hogy sikerül teljesen elkalandoznom, és fejben teljesen máshol járok. Aztán mindig megnyugtatom magam, hogy ez végül is normális dolog, sőt az előadás pozitív hozadékául könyvelhető el, hiszen sikerült kizökkentenie a való életből. Ez az elkalandozott állapot nem tartott most sem sokáig, mondhatnám rapszodikus hullámzássá fajult az este során. Ki-be kapcsolás, folyamatos ingadozás a jelenlét és a „nem ottlét” között. 

Az előadás korán értésünkre adja, miről kíván szólni. Még ha korábban nem is olvastunk bele a szóróanyagba, akkor is gyorsan felmérhetjük: ezúttal a két nem között lévő vonzások és ellentétek, erőviszonyok szerteágazósága kerül terítékre. Már éppen belefeledkezhetnénk a tánc és a zene összjátékába, amikor is vége szakad mindennek, kigyúlnak a fények.


A szünetről visszatérve egy átrendeződött színpadkép fogad minket. Két oldalt földig érő láncok függenek alá, a színpad deszkáit kiszáradt fű és föld borítja. A háttérben most is ott a kórus és a zenekar. Szinte berobban a térbe a mindenki által jól ismerhető O, Fortuna. A táncosok ebben a felállásban kabátokban, pasztell színekbe öltözve mutatják be egy másik közösség életét. Az ebben a részben látott koreográfia magához láncol, előredőlök a székemben. Szeretném magam minél közelebb tudni a zenéhez és a mozdulatokhoz. Számomra egy olyan élet képei elevenedtek fel, amelyek talán időben távolabb állnak a mai világunktól, de én mégis közelebbinek érzem magamhoz. Nem szeretném, hogy vége legyen ennek a messze földön tett látogatásnak, de sajnos nem én szabok keretet az időnek. Az utolsó percekben visszatér a nyitó képben látott koreográfia, amely most is elementáris erővel hat. Nem választható szét egymástól a kórus, a zenekar és a táncosok. Az ő közös energiájuk tettek minket az este folyamán egy olyan közösség részévé, amelyhez jó volt tartozni. Hosszas taps és bravózás… Köszönöm, hogy befogadtak.

Horváth Fruzsina
(Fotók: Kotschy Gábor, Dusa Gábor)

2015. július 9., csütörtök

A mesés Közel-Kelet, a romantikus opera ragyogása és a nézők szeretete

Mióta világszerte elterjedtek a mozivásznas operaközvetítések, többé nem egy szűk elit kiváltsága bekukkantani a világ vezető operaházaiba, úgymint a MET, a Royal Opera House, vagy a Scala. Ezért is nagy elismerés, hogy a hazai operajátszás töretlenül sok nézőt vonz, méghozzá egyre értőbb és egyre igényesebb nézőket. Miután hallották Joyce DiDonatot énekelni és látták Richard Eyre rendezéseit, nem olyan könnyű bármit eladni az itthoni közönségnek sem. Ugyanezen indokok miatt különösen okos húzás olyan darabokat műsorra tűzni, amelyeket nem feltétlenül látni most máshol, vagyis az élményt akár azzal is lehet fokozni, hogy kifejezetten nekünk készül a bemutató. Goldmark Károly Sába királynője ilyen választás. Zeneileg és színpadi kiállításában is meggyőző, dramaturgiailag a zenés művek legjobbjait idézi: a történet úgy izgalmas, hogy nem követhetetlenül kusza, és épp annyira érzelmes, hogy megindítson, de ne csorduljon túl. Továbbá a buja természeti háttérrel rendelkező szabadtéri helyszínnek, illetve a kánikulai estnek is épp megfelel a távoli kultúrába tett utazás, ráadásul a szerző évfordulóját ünnepeljük. Apró gesztusokból így áll össze egy emlékezetes színházi este.


Káel Csaba nyilvánvalóan csak akkor fog rendezésbe, ha nagyon közelről érinti az alapanyag. Saját maga vallja, hogy ezúttal leginkább a külső elvárások és a belülről szorító makacs vágyak közti feszültség érdekelte. Az egykor fényesebb napokat látott Közel-Kelet mítoszok övezte történelmi múltjába repít vissza a látványos opera, de sokkal inkább a főszereplők egészen intim lelki tusáiba ad betekintést. Tetszetős az alcím: egy végzetes találkozás története. Salomon Hermann Mosenthal (osztrák költő) eredeti szövegkönyvét Orbán Eszter vette kezelésbe és szintén az ő érdeme, hogy a hátulról is tökéletesen látható feliratozást könnyen követhető elrendezésben adagolják nekünk. Ha valaki jól ért németül, elég hallgatóznia. Minden értelemben kiváló a felújított színpad akusztikája. Tulajdonképpen ideális körülmények garantálják, hogy kedvünkre elmerüljünk a hatalmi játszmákról is szóló szerelmi történetben. 

A világszép Sába királynője (Gál Erika) látogatást tesz bölcs Salamon királynál (Kelemen Zoltán). A diplomáciai megaesemény hátterében személyes sorsok kuszálódnak. A főpap lánya, Szulamit (Sümegi Eszter) az ifjú hadvezért, Asszádot (a hangos ovációval fogadott thai énekes: Nutthaporn Thammathi) imádja, akit ellenben végzetesen megigézett az idegen királynő. Hogy hányszor szeretünk rosszul, és hogy ennek milyen tragikus következményei vannak, arról sokat olvashatunk Shakespeare-nél, Csehovnál, és a kortárs mestereknél egyaránt. Vannak örökzöld témák, amiket érdemes akár százszor is átélnünk, hogy megértsük, milyen az emberi természet és hogy mi magunk sem vagyunk különbek. Az operák világához kevésbé szokott látogatót eleinte furcsa érzéssel töltheti el, hogy a szerepeket az előírtnál némileg idősebb énekes prezentálják, de amíg a hangok és az érzelmek tisztán szólalnak meg, kitart az illúzió. Ezen az estén nem lehetett panasz egyik énekesre sem.


Külön öröm, hogy a jövőre Augsburgba szerződő Héja Domonkost éppen láthattunk hazai színpadon vezényelni. Érdekes volt a többnyire kihasználatlanul hagyott nagyszínpadot végre megmozdulni látni. Ez vonatkozik a forgószínpadot is ügyesen használó sokarcú díszletre (Szendrényi Éva), a sűrű jelmezkavalkádra (Németh Anikó), a minden jelenetet átszövő, helyenként egészen meglepő pillanatokban megelevenedő koreográfiára (Venekei Marianna) és úgy általában, a szereplőket, a táncosokat és a sokfelől jött énekkart lenyűgöző összhangban terelgető rendezésre. Mondhatnánk, hogy erről kár volt lemaradni, de tudomásunk szerint ősztől az Erkelben továbbjátsszák Sába királynőjét.


Ha előadás előtt vagy után nincs időnk rákeresni a mű eredetére, a közreműködők szakmai múltjára és jelen darabbal való ambícióikra, a régimódian elegáns programfüzet mindenben eligazít. A szünetben pezsgőt kortyolgatva és a partnerünkkel egymást legyezve szétteregethető színházi magazint olvasni igazán romantikus pillanat. A Margitszigeten tett nyári színházlátogatás egyre inkább a nosztalgiáról is szól. A szervezők pontosan tudják, hogy nem innen fognak legjobb előadásokat választani a kritikusok, de ettől függetlenül rendületlenül hisznek a tartalmas és változatos szórakoztatásban, és megbízhatóan színvonalas, könnyedségükben is kuriózum előadásokat tesznek a nézők elé. Jó karban lévő, mégsem túljátszatott művészeket hívnak; a kényeztető ráadás szolgáltatások köre bővül, mégsem kerül háttérbe a színpadon látott főattrakció; következetes marketingmunka zajlik, mégsem lesznek a bemutató idejére „lerágott csontok” a produkciók: a varázslat tehát megmarad. Felmérni az igényeket, és valamivel a fölé pozícionálni magunkat, nincs is ennél felelősebb kultúraszervező vállalás. Lelkesen asszisztálni ehhez rendületlenül nyitott befogadóként hálás feladat.

Hegedűs Róbert
(Fotók: Geberle Berci, Nagy Attila - Fanatics Film)

2014. augusztus 6., szerda

Aida-bemutató a Margitszigeten - Árulás és halálos szerelem

A halálos szerelem szívbe markoló tragédiájaként tartjuk számon Verdi zenedrámáját, az Aidát, melynek szövegkönyvét a régész Auguste Mariette feljegyzése alapján Antonio Ghislanzoni írta. Más nézőpontból akár a jó szándékú vagy a szenvedély kiváltotta árulás drámáját is felfedezhetjük benne.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Mai logikánkkal kizárt, hogy a fogságba esett királylány, Aida az ellenség egyik katonájába, Radamesbe szeressen bele; sokkal inkább gyűlöletet váltana ki belőle egy ilyen közeledés. (Persze meggondolandó, hogy ha beláthatatlan ideig nincs más, csak ellenséges férfiú a láthatáron, akkor egy ifjú hölgy meddig tud felülkerekedni tomboló hormonjain.) A fáraó lányának, aki ugyancsak Radamesbe szerelmes, már inkább érthető a reakciója: gondolhatja, a halál elől inkább az ő karjába menekül imádottja. (Kérdéses persze, hogy miféle frigyet eredményezne egy efféle húzás.) 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Az etióp király, Amonasro ténylegesen árulásnak érzi jobbágysorba jutott lánya vonzalmát az őt fogva tartó hatalom hadvezére iránt, aki ráadásul Aida hazája ellen támad. Viszont rossz a válasza a gyermekében dúló érzelmi zűrzavarra. Aidát cselre, valójában szerelme elárulására veszi rá, mikor arra kéri, hogy egy meghitt pillanatban szedje ki a férfiból az egyiptomi hadak mozgását. Radames egyrészt akkor dönt rosszul, amikor névleg elfogadja a fáraó lányának neki győzelmi jutalomként felajánlott kezét, holott másé a szíve. Másrészt akkor hibázik, amikor hadvezéri méltóságát feledve kifecsegi a haditervet. Talán Aida és Radames közös sziklasírban lelt halála is kivédhető lett volna, ha az akkora már uralkodóvá előlépett királylány nem Ízisz oltára alá lopakodik, ahová élve kívánják eltemetni szerelmét, hanem saját hadait indítja el Radames kiszabadítására.

Persze akkor hol maradna a dráma, Verdi nagyszerű operájának alapja?

Mindenesetre a csodálatos mű szabadtéri bemutatójának rendezésében, melyet a Margitszigeten augusztus első péntekjén és vasárnapján láttunk, nemcsak a káprázatos hangjukkal, de színészi játékukkal is kitűnő szereplőknek köszönhető, hogy a zenemű hosszasan foglalkoztatja közönségét. Továbbgondolásra késztetett Sümegi Eszter Aidája, a világ színpadain sok helyütt ünnepelt brazil-olasz tenor, Thiago Arancam Radamese, Palerdi András főpapja, Kálmándi Mihály Amonasrója, és sorolhatnám tovább.

Fotó: Szkárossy Zsusza
A monumentális díszletek Csikós Attila tervei nyomán képzeletben a helyszínre röpítettek, és időutazást is felkínáltak. Ötletes megoldásként a több méter magas trónus azonos volt Ízisz oltárával, alatta pedig az utolsó jelenetben feltárult a sziklasír. Az ügyes terv fölött egy ízben siklott el Nagy Viktor rendező figyelme: a fáraó fent álló leányának, noha szóban ezt mondta, nem sikerült a lent ünnepelt győztes hadvezér fejére illesztenie a babérkoszorút. Legfeljebb rádobhatta volna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A jelmezek éltek. Amint megmozdult az őket viselő énekes vagy táncos, a Vágó Nelly tervezte ruhák is bekapcsolódtak a játékba. A tervező, mint mindig, most is remekül játszott a kelmék színpadi hatásával, és jól ismerve az előadás mozdulatvilágát, egy-egy pörgés vagy széttárt kar a jelmezeket új formájában mutatta meg.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A hangskála minden regiszterében felcsendülő dallamok és tiszta énekhangok élményét a táncbetétek fokozták tovább. Fodor Antal koreográfus táncosaival együtt remekelt. De a statiszták, a térben megjelenő több száz közreműködő mozgását is sikerült úgy megkomponálnia, hogy az gyönyörködtető, az emlékezetbe bevésődő színpadképet eredményezzen.
Mátraházi Zsuzsa

2014. július 30., szerda

Emlékezni a legendára

Ma már szerencsére Budapesten igen sok zenei rendezvény van. Mivel gyakran csukott szemmel járok az utcán, majdnem elmentem a koncertjük mellett. Szerencsére az egyik legjobb barátom még időben szólt, hogy játszanak, ráadásul Adios”, és még sikerült jegyet is vennem. A helyszínen többen már hiába próbálkoztak, telt ház volt.

A világzenei koncert pontosan kezdődött, és már az első percekben remek hangulatot teremtettek a zenészek.

Omara Portuondo csak a második órában lépett a színpadra, érkezését hatalmas tapsvihar és ováció üdvözölte. Nagyon helyes volt, az egyik számának kezdetén, amikor leült a zongorista mellé, viccesen konstatálta a mögötte nagy vásznon kivetített élőben közvetített önmagát a következő dalba való belekezdés helyett - ekkor már a zongorista rég elkezdett játszani és jött volna a belépője…



Ez már valóban egy búcsú koncert volt, de nem csak a pályájukat lezáró zenészeket láthattuk a színpadon. Emlékeztek. Megható volt, hogy a zenekar egykori, mára eltávozott tagjait a számok alatt képösszeállításokkal idézték meg.

Az est végén, miután elköszöntek, az amúgy is többször állva tapsoló közönségnek sikerült visszatapsolni őket a színpadra, és nem egy, hanem rögtön két szám erejéig. És ez még mind semmi. Már úgy tűnt, végleg kivonultak, színpadi lámpák és kivetítő ki, hangszerek le, közönségtér fény fel. Már-már lemondóan meg is indultak a nézők a kapuk felé, de továbbra is kitartott a lelkes taps. Így telt el néhány perc, és akkor a közönség legnagyobb örömére még egyszer visszatértek. Ilyet még nem láttam.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Buena Vista Social Club ezen az estén is jogosan kapta közönsége háláját.

Köszönjük, hogy itt jártak újra, itt jártak utoljára.

Akik ezen a napon a nézőtéren ülhettek, fognak emlékezni.

Sokáig.

Tukacs Emánuel Dávid / Kovács Zsuzsa

2014. július 18., péntek

Meta-esszenciális élmény

Bár az eső miatt nem lehetett az eredeti terv szerint megtartani a Budapesti Nyári Fesztivál Filmzene a világ körül koncertjét, a szombati esőnap időjárása kárpótolt minket: egész nap kellemes meleg idő volt, és az esti előadáson sem kellett esőtől, de még széltől sem tartanunk. A tavalyi James Bond 60 koncert-show után idén a filmzene-történelem klasszikusaiból válogattak a szervezők, ami a maga egyértelmű nehézsége mellett is remekül sikerült.


Az Universal Studios szignáljával kezdeni egyszerűen olyan nagyszerű geg volt, amely tökéletes felütést adott az estének, az utána következő népszerű Indiana Jones téma pedig remekül megalapozta a hangulatot. Az időnként fel-felbukkanó moderátor „keretet adott a koncertnek”, és néhány kellemes plusz információt csepegtetett a kalandhoz: a különböző blokkok ismertetésével, átvezetéssel és extra érdekességekkel szolgált az utazás állomásainak követéséhez, és az ezeknek megfelelő átlényegüléshez.


Szintén kiemelendő a vizuális élmény. Mindenképpen dicséret illeti a videóanyagok összeállítóját és vágóját is. A képek mindvégig igazodtak a zenéhez, követték annak ívét, összesimultak vele az elsőtől az utolsó hangig. Sőt, kedvem támadt (újra) megnézni a filmeket, szóval lesz mivel kitölteni az esős estéket egy darabig.

Tény, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad minden alkalommal lenyűgöző adottságai remekül kiszolgálták a témát. A színpadot és a nézőteret körülölelő évszázados platánfák, a fények mögött felbukkanó „természetes reflektor”, a hold mind hozzásegítettek a képzeletbeli utazáshoz, egy színház- vagy koncertteremben vélhetően teljesen másképp hatott volna a dolog. Így azonban a környezet, a kép és a zene összhatásának köszönhetően elképzeltem magam Párizs utcáin egy kávéházban Tom Hankset figyelve, a Selyemúton, Szicília poros útjai mellett egy leomló kőfalon üldögélve, egy olasz pizzázóban, egy tradicionális észak-amerikai, lengőajtós kocsmában, vagy épp New York utcáin.


A filmzenék mindig valamilyen mély, erős érzelem kifejezésére hivatottak. Szerelem, szeretet, fájdalom, keserűség, veszteség, kín, harag, várakozás, felismerés. A mozik során a filmzenék alatt fogadjuk barátunkká a szereplőket, válunk eggyé a történettel. A jó filmzene mindig magasztos pillanat, esszenciája a felemelő, katartikus érzéseknek. A szombat esti muzsikák együttzengése valódi meta-esszenciális élménnyé vált, végig kitartva egy emelkedett, végtelen pillanatot. Ha a határ a csillagos ég, akkor irány a végtelen, és tovább: még nagyon sok dal van, amit érdemes előadni.





Nánai Eszti