Aida-bemutató a Margitszigeten - Árulás és halálos szerelem

A halálos szerelem szívbe markoló tragédiájaként tartjuk számon Verdi zenedrámáját, az Aidát, melynek szövegkönyvét a régész Auguste Mariette feljegyzése alapján Antonio Ghislanzoni írta. Más nézőpontból akár a jó szándékú vagy a szenvedély kiváltotta árulás drámáját is felfedezhetjük benne.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mai logikánkkal kizárt, hogy a fogságba esett királylány, Aida az ellenség egyik katonájába, Radamesbe szeressen bele; sokkal inkább gyűlöletet váltana ki belőle egy ilyen közeledés. (Persze meggondolandó, hogy ha beláthatatlan ideig nincs más, csak ellenséges férfiú a láthatáron, akkor egy ifjú hölgy meddig tud felülkerekedni tomboló hormonjain.) A fáraó lányának, aki ugyancsak Radamesbe szerelmes, már inkább érthető a reakciója: gondolhatja, a halál elől inkább az ő karjába menekül imádottja. (Kérdéses persze, hogy miféle frigyet eredményezne egy efféle húzás.) 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az etióp király, Amonasro ténylegesen árulásnak érzi jobbágysorba jutott lánya vonzalmát az őt fogva tartó hatalom hadvezére iránt, aki ráadásul Aida hazája ellen támad. Viszont rossz a válasza a gyermekében dúló érzelmi zűrzavarra. Aidát cselre, valójában szerelme elárulására veszi rá, mikor arra kéri, hogy egy meghitt pillanatban szedje ki a férfiból az egyiptomi hadak mozgását. Radames egyrészt akkor dönt rosszul, amikor névleg elfogadja a fáraó lányának neki győzelmi jutalomként felajánlott kezét, holott másé a szíve. Másrészt akkor hibázik, amikor hadvezéri méltóságát feledve kifecsegi a haditervet. Talán Aida és Radames közös sziklasírban lelt halála is kivédhető lett volna, ha az akkora már uralkodóvá előlépett királylány nem Ízisz oltára alá lopakodik, ahová élve kívánják eltemetni szerelmét, hanem saját hadait indítja el Radames kiszabadítására.

Persze akkor hol maradna a dráma, Verdi nagyszerű operájának alapja?

Mindenesetre a csodálatos mű szabadtéri bemutatójának rendezésében, melyet a Margitszigeten augusztus első péntekjén és vasárnapján láttunk, nemcsak a káprázatos hangjukkal, de színészi játékukkal is kitűnő szereplőknek köszönhető, hogy a zenemű hosszasan foglalkoztatja közönségét. Továbbgondolásra késztetett Sümegi Eszter Aidája, a világ színpadain sok helyütt ünnepelt brazil-olasz tenor, Thiago Arancam Radamese, Palerdi András főpapja, Kálmándi Mihály Amonasrója, és sorolhatnám tovább.

Fotó: Szkárossy Zsusza

A monumentális díszletek Csikós Attila tervei nyomán képzeletben a helyszínre röpítettek, és időutazást is felkínáltak. Ötletes megoldásként a több méter magas trónus azonos volt Ízisz oltárával, alatta pedig az utolsó jelenetben feltárult a sziklasír. Az ügyes terv fölött egy ízben siklott el Nagy Viktor rendező figyelme: a fáraó fent álló leányának, noha szóban ezt mondta, nem sikerült a lent ünnepelt győztes hadvezér fejére illesztenie a babérkoszorút. Legfeljebb rádobhatta volna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A jelmezek éltek. Amint megmozdult az őket viselő énekes vagy táncos, a Vágó Nelly tervezte ruhák is bekapcsolódtak a játékba. A tervező, mint mindig, most is remekül játszott a kelmék színpadi hatásával, és jól ismerve az előadás mozdulatvilágát, egy-egy pörgés vagy széttárt kar a jelmezeket új formájában mutatta meg.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A hangskála minden regiszterében felcsendülő dallamok és tiszta énekhangok élményét a táncbetétek fokozták tovább. Fodor Antal koreográfus táncosaival együtt remekelt. De a statiszták, a térben megjelenő több száz közreműködő mozgását is sikerült úgy megkomponálnia, hogy az gyönyörködtető, az emlékezetbe bevésődő színpadképet eredményezzen.

Mátraházi Zsuzsa

Formabontó újítás, tradicionális dallamok

Riogatás, mégpedig évtizedek óta nem csituló, hogy az opera válságban van. Látni kellett volna a Margitszigeti Szabadtéri Színpad óriási nézőterét, amely, mint barátoktól tudom, nemcsak azon az estén telt meg, amikor nekem volt szerencsém a Carmen-produkciót látni, hanem a másikon is!

Telitalálat volt a csodálatos, igazi Carmen-alkatú Rinat Shaham megnyerése a címszerepre. Joggal hirdették úgy a bemutatót, hogy ő a világ legkapósabb Carmenje. Ösztönös természetességgel énekelt, hangja szép tónusú, és még a legindulatosabb jeleneteknél sem vitte túlzásba a hangerőt, és közben játszani sem felejtett el. Vagyis a szerepet is átérzéssel formálta, megint csak túlkapások nélkül. Kihasználta a legösszetettebb színpadi műfaj, az opera minden adományát. Ő, meg a világ színpadain legtöbbet felcsendülő Bizet-opera jól ismert, akárhányszor szívesen hallgatott csodálatos dallamai varázsosak voltak.

A színlapot felsorolni hosszadalmas lenne, így csak a főbb szereplők közül emelem ki nem csupán udvariasságból, hanem kimagasló színvonala miatt legelőször Micaelát, vagyis Létay Kiss Gabriellát. De Escamillo is szépen szólalt meg Kálmándi Mihály baritonján, ahogy Don Joséként Kiss B. Atilla tenorja is. A Kesselyák Gergely vezényelte filharmonikusok szintúgy kitettek magukért.

Fotó: Kaiser Ottó

Az opera vélt válsága miatt aggódó színháziak előtt két út áll. Vagy maradnak a műfaj színpadi hagyományainál, bízva a közönség tradíciótiszteletében, és abban, hogy a zeneértő fiatalok gyakran sokkal maradibbak az éltesebb korosztályoknál, ragaszkodnak a megszokotthoz, vagy ott áll az operaelőadásra vállalkozók előtt a másik lehetőség: újítanak. Ez utóbbit világszerte és itthon is mind nagyobb előszeretettel követik. Nem ritkaság, hogy prózai rendezőre bízzák az opera színrevitelét, aki leporolja, letörölgeti róla az évszázados mázt, felfrissíti a produkciót. Ez történt most is: Oberfrank Pál kapta a rendezés jogát, és mai, modern Carment álmodott.

Csak az első percekben volt meglepő, hogy sehol semmi andalúziai jelleg, cigányos tarkaság, hogy mai szabású ruhát viselnek a szereplők, és a táncbetétek szokatlanok. Jó ötlet a nyitányoknak a játéktérbeli „holt idejét” valamiként mozgalmassá tenni. Attól, hogy ilyenkor nem statikus a színpad, nem terelődik el a figyelmünk a Bizet-dallamoktól. Vagyis nem vagyok ellene az újításnak, sőt. De azért szeretem, ha átgondolt, összefogott és nem túlzásokba eső a modernizálás. Oberfrank Pálnak volt egy-két indokolatlannak tűnő elgondolása, még itt is, meg még ott is dúsítani akarta valami még meghökkentőbbel az alapötletet.

Fotó: Kaiser Ottó

Ám a librettó ugyebár a látványban megmutatkozó újítás ellenére nem változott. A katonák nála mégis a mai rohamrendőrökét imitáló, földig érő pajzzsal álltak sorfalat, a szegény dohánygyári munkásnők meg nagy halomnyi narancsot osztogattak szét a körben téblábolóknak, miközben műszak végeztével kiözönlöttek az üzemből. Miből tellett nekik erre? És ha mai közegben gondolkodunk, akkor máris jöhetett volna a munkaügyi felügyelőség, mert a gyerekkórus tagjainak a darabbeli utcát kellett takarítaniuk. Később még egy, az elgondolásból kilógó tisztogatási jelenet akadt, amikor az óriási tükördíszleteket pamacsos ablaktisztítóval suvikszolták néhányan. Ezek esetén gondolhatja úgy az újra egyébként fogékony és a modernitást üdvözölni kívánó néző, hogy a kevesebb bizony több lett volna. Kár volt ezekért a – különben könnyedén elhagyható –, koncepcióidegen részletekért a formabontóan, mai közegbe elképzelt Carmenben.

A nagy truvájt a végére hagytam: a fő díszlet, az öt óriási, a színpad felé döntött tükör igazán impozáns keretbe foglalta a játékteret, még tágasabbá tette, megsokszorozta az amúgy is méretes, a kórusokat is kényelmesen befogadó színpadot.

Fotó: Kaiser Ottó

Mátraházi Zsuzsa