Riogatás, mégpedig évtizedek óta nem csituló, hogy az opera válságban van.
Látni kellett volna a Margitszigeti Szabadtéri Színpad óriási nézőterét, amely,
mint barátoktól tudom, nemcsak azon az estén telt meg, amikor nekem volt
szerencsém a Carmen-produkciót látni,
hanem a másikon is!
Telitalálat volt a csodálatos, igazi Carmen-alkatú Rinat Shaham
megnyerése a címszerepre. Joggal hirdették úgy a bemutatót, hogy ő a világ
legkapósabb Carmenje. Ösztönös természetességgel énekelt, hangja szép tónusú, és
még a legindulatosabb jeleneteknél sem vitte túlzásba a hangerőt, és közben
játszani sem felejtett el. Vagyis a szerepet is átérzéssel formálta, megint
csak túlkapások nélkül. Kihasználta a legösszetettebb színpadi műfaj, az opera
minden adományát. Ő, meg a világ színpadain legtöbbet felcsendülő Bizet-opera
jól ismert, akárhányszor szívesen hallgatott csodálatos dallamai varázsosak
voltak.
A színlapot felsorolni hosszadalmas lenne, így csak a főbb szereplők
közül emelem ki nem csupán udvariasságból, hanem kimagasló színvonala miatt
legelőször Micaelát, vagyis Létay Kiss Gabriellát. De Escamillo is szépen
szólalt meg Kálmándi Mihály baritonján, ahogy Don Joséként Kiss B. Atilla
tenorja is. A Kesselyák Gergely vezényelte filharmonikusok szintúgy kitettek
magukért.
 |
| Fotó: Kaiser Ottó |
Az opera vélt válsága miatt aggódó színháziak előtt két út áll. Vagy
maradnak a műfaj színpadi hagyományainál, bízva a közönség
tradíciótiszteletében, és abban, hogy a zeneértő fiatalok gyakran sokkal
maradibbak az éltesebb korosztályoknál, ragaszkodnak a megszokotthoz, vagy ott
áll az operaelőadásra vállalkozók előtt a másik lehetőség: újítanak. Ez utóbbit
világszerte és itthon is mind nagyobb előszeretettel követik. Nem ritkaság,
hogy prózai rendezőre bízzák az opera színrevitelét, aki leporolja, letörölgeti
róla az évszázados mázt, felfrissíti a produkciót. Ez történt most is:
Oberfrank Pál kapta a rendezés jogát, és mai, modern Carment álmodott.
Csak az első percekben volt meglepő, hogy sehol semmi andalúziai jelleg,
cigányos tarkaság, hogy mai szabású ruhát viselnek a szereplők, és a
táncbetétek szokatlanok. Jó ötlet a nyitányoknak a játéktérbeli „holt idejét”
valamiként mozgalmassá tenni. Attól, hogy ilyenkor nem statikus a színpad, nem
terelődik el a figyelmünk a Bizet-dallamoktól. Vagyis nem vagyok ellene az
újításnak, sőt. De azért szeretem, ha átgondolt, összefogott és nem túlzásokba
eső a modernizálás. Oberfrank Pálnak volt egy-két indokolatlannak tűnő
elgondolása, még itt is, meg még ott is dúsítani akarta valami még
meghökkentőbbel az alapötletet.
 |
| Fotó: Kaiser Ottó |
Ám a librettó ugyebár a látványban megmutatkozó újítás ellenére nem
változott. A katonák nála mégis a mai rohamrendőrökét imitáló, földig érő pajzzsal
álltak sorfalat, a szegény dohánygyári munkásnők meg nagy halomnyi narancsot
osztogattak szét a körben téblábolóknak, miközben műszak végeztével kiözönlöttek
az üzemből. Miből tellett nekik erre? És ha mai közegben gondolkodunk, akkor
máris jöhetett volna a munkaügyi felügyelőség, mert a gyerekkórus tagjainak a
darabbeli utcát kellett takarítaniuk. Később még egy, az elgondolásból kilógó
tisztogatási jelenet akadt, amikor az óriási tükördíszleteket pamacsos
ablaktisztítóval suvikszolták néhányan. Ezek esetén gondolhatja úgy az újra
egyébként fogékony és a modernitást üdvözölni kívánó néző, hogy a kevesebb
bizony több lett volna. Kár volt ezekért a – különben könnyedén elhagyható –,
koncepcióidegen részletekért a formabontóan, mai közegbe elképzelt Carmenben.
A nagy truvájt a végére hagytam: a fő díszlet, az öt óriási, a színpad
felé döntött tükör igazán impozáns keretbe foglalta a játékteret, még tágasabbá
tette, megsokszorozta az amúgy is méretes, a kórusokat is kényelmesen befogadó
színpadot.
 |
| Fotó: Kaiser Ottó |
Mátraházi Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése