A „KÓBOJ” és az erdélyi verbunk

A jó darabokról nem lehet írni. A zseniálisakról pedig még úgyse. Ahogy felidézed az előadást, képek villannak be, dallamok csendülnek fel, és olyan poénok, élmények és érzések keringenek benned, amelyeket egy kívülállónak lehetetlen átadni. A temesvári Parasztoperánál fantasztikusabb előadást még nem láttam. A darab, a zene, a rendezés és a kivitelezés egyszerűen briliáns. Hogyan lehet ezt prózában elmesélni? Sehogy. Énekelni kellene!

Az első néhány percben konstatálod, hogy itt bizony egy árva betűnyi prózai szöveg sem fog elhangzani, cserébe viszont magyar és erdélyi népdalokkal és népzenével teleszőtt zeneszövegeket hallgathatsz. Zenés daraboknál nem meglepő, hogy a szereplők belső monológjait áriákon, duetteken keresztül ismerjük meg, de amikor a cselekmény fontos részletei a párbeszéd helyett énekben bontakoznak ki, ráadásul még érted is, nem úgy, mint egy hagyományos operaelőadásnál, az elég izgalmas. Egészen az első káromkodásig, amikor egy laza B… MEG énekelve hangzik el az egyik szereplő szájából. Ebben a pillanatban ugyanis lefordulsz a székről a nevetéstől. Igen, ha eddig nem derült volna ki a beszámolóból, meglehetősen szókimondó darabról beszélünk, szigorúan felnőtteknek.

Fotó: Bíró Márton

Esküvőre készülünk, megesett a menyasszony, másba szerelmes a vőlegény, eladtalak két hold szőlőért, nem ő az igazi apád, a rokonodhoz akarsz férjhez menni… - típusú jelenetek kergetik egymást, nem lehet azt mondani, hogy akár egy percig is unatkozna a néző. Látványos tömegjelenetek, megható többszólamú búcsúének, az esküvői szertartást hirtelen félbeszakító biciklin berobbanó részeg állomásfőnök, verekedés helyett verbunkos, jó magyar szokás szerint folyamatos pálinkázás.

Fotó: Bíró Márton

Már az elején megjelenik egy alak a színpadon, akitől kiráz a hideg. Érzed, hogy megfagy körülötte a levegő, és egyetlen intéssel ő irányít mindent: fényt, embert, figyelmet. Földöntúli ereje van, és tudod, hogy nem egy átlagos szereplő. Igen, ő az: a Halál. Mindvégig irányítja a szereplőket és a jeleneteket, ő fűzi össze a múltat a jelennel, felidézi a „KÓBOJ”-t, aki miatt az egész bonyodalom kialakul, és aki a kapocs a szereplők között. Mindezt úgy, hogy nem szól egy árva szót sem, mégis érzed, hogy ő mozgatja a szálakat.

A görög drámákat is meghazudtoló végkifejletben a gyerekgyilkosság, a vérfertőzés és öngyilkosság láttán már nem is csodálkozol, hogy csaknem mindenki meghal. Egyszerűen ezt a katarzist mással már nem is lehetett volna fokozni. A Halál persze elégedetten vezeti szereplőinket a purgatórium és végül a vastaps felé. A harmadik visszatapsnál a színészek meglepődve jönnek vissza. Nem szoktak volna ekkora sikerhez? Hihetetlen. Én még mindig a „Svédországba, nem Amerikába, nem Amerikába…” refrént éneklem. Nagyon fontos kérdés: mikor játsszák legközelebb Budapesten?

Zs@n