Őszinte leszek,
kisebb előítélettel vágtam neki a péntek esti színházi túrámnak, holott
szeretem az operákat. A vígopera fogalma mégis olyan komolytalannak tűnt
számomra – valahogy nem fért össze a komédia sokszínű, de egészen egyedi műfaja
és az opera előkelő fennköltsége a fejemben. Éppen ezért kíváncsivá tett a
dolog. Most így utólag töredelmesen be kell ismernem: hatalmasat tévedtem.
Igazi, ízig-vérig vígjátékot láttam, ráadásul egymás után kettőt is,
megkérdőjelezhetetlen színvonalban, nem akármilyen zenei, szövegi és történeti
körítéssel. Újra rá kellett, hogy ébredjek tehát: operára járni bizony
életstílus. Nem is akármilyen. Kétszer kilencven percig élvezhettük a
különleges bohózatot.
A csengő Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A két nagy olasz
szerző művei, Donizetti A csengője
és Cimarosa A titkos házassága
klasszikus kabaré sztoriknak is beillenének. Ám pénteken még ennél is többet
kaptunk. A valaha az úri közönség szórakoztatására született történetek egy
budapesti nyári estén, immáron sokadjára, újra bizonyítottak: a több száz éves
vígjátékok, a mai komikus filmek és kabaréműsorok ősei, a modern világban is
megkérdőjelezhetetlenül megállták a helyüket. Izgalmasak volt a klasszikus
szerelmi háromszög- va
A két szerző
azonban még a jól ismert helyzeteken is csavart egy-egy marékkal, jókora adag
humorral fűszerezve az életből vett anyagot. Így a titkos szerető sem az volt
igazából, akinek képzeltük volna, a féltékeny szerelmes ifjú pedig Ludas Matyit
meghazudtolóan leckéztette meg a vén vőlegényt. Tulajdonképpen az ismert
karakterek meglepték az elkényelmesedett nézőket.
Nem is húzom
tovább a dolgot, elégedett voltam, jól éreztem magamat. Azt hiszem, ennyi lenne
a lényeg. Hazaérve pedig a bárgyú nővér dalát dúdoltam, és azt kívántam,
bárcsak minden péntekem így telne.
koko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése