Főhősünk berohan, üldözi két
rendőr. Pisztolylövés, lassítva látod a golyót, ő elhajol előle, majd a másik
oldalon álló rendőrt találja el, fröccsen a vér, a rendőr összeesik.
Jelenetváltásnál egy pillanat alatt változik a háttér, vadászrepülők csapnak le
a menekülő gonosztevőre.
Igen, mindezt a színházban láttuk.
Hogy hogyan? Vetítéssel. Hogy hogyan fér össze a színház a vetítéssel? Remekül.
A 39 lépcsőfok című krimi-vígjátékban
ezt remekül be is bizonyították.
Korábban
nem ismertem a történetet, nem olvastam sem a regényt, sem a Hitchcock-féle
filmet nem láttam. Így az előadás teljes mértékben az újdonság erejével hatott
rám. Mikor a főszereplő hirtelen egy gyilkosság kellős közepén találja magát, és
természetesen ő az elsőszámú gyanúsított, ugyanúgy izgultam, mintha velem
történt volna meg. Titkok, rejtélyes mondatok és álruhába öltözött gazfickók
jellemzik az egész történetet, aminek csak a végén derül ki, mi is az a 39
lépcsőfok. Bár erre jelen állás szerint még most sem tudnék válaszolni, mert az
utolsó jelenetek annyira pörgősek, és annyira sok információ hangzik el, hogy
én elveszítettem a fonalat a titkos képlet kifejtésének valahol a harmadik és
negyedik sora között.
 |
| fotó: Körtvélyesi László |
Apropó
39: összesen négy színész játszik a darabban, viszont ők négyen összesen közel
ennyi szereplőt jelenítenek meg. Tömegjelenetek, amiket négyen adnak elő, de
egy pillanatig sincs olyan érzésed, mintha felolvasnák a párbeszédet, bár nagyjából
csak a férfi és a női szereplőket tudod megkülönböztetni egymástól. A figurák,
jellemek és egyéniségek egytől egyig aprólékosan kidolgozottak, elhiszed, hogy
egyik pillanatban a bajszos kalauzt, másodpercekkel később az újságot áruló
rikkancsot látod. Arról nem is beszélve, amikor a férfi szereplő eltűnik a
színpad jobb oldalán, és egy perccel később megjelenik a másik oldalon teljes
női öltözékben, parókában, harisnyában, magas sarkúban. Már ettől fogod a hasad
a nevetéstől, de ha ez még nem lenne elég, a „nő” meg is szólal: az ő szájából
az „Aranyoskám!” valami olyan erővel söpört végig a közönségen, hogy
lefordultunk a székről.
 |
| fotó: Körvélyesi László |
A
társaságunkból nem mindenkinek tetszett a színház és a „mozi” effajta
egyvelege. A fanyalgók szerint ez megöli a hagyományos színházat, a rajongók
szerint viszont erre azért is szükség van, mert a fiatalabb korosztálynak már
unalmas lenne egy hang- és vizuális effektek nélküli előadás. Ebben is van
valami. Lehet, hogy pont ez volt a rendező célja? Végül is, ha azt akarjuk,
hogy az akciófilmeken nevelkedett generáció is bejöjjön a színházba, ki kell
szolgálni őket. Mindenesetre engem megvettek, így bátran kijelenthetem: szeretem
a vetítős színházat.
Zs@n
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése