A következő címkéjű bejegyzések mutatása: opera. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: opera. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 13., szerda

Szeretni kell és szeretni érdemes

A Porgy és Bess-t a közönség főleg a sokat játszott dalaiból ismeri, mert a teljes operát nem gyakran tűzik műsorra. Idén viszont a Budapesti Nyári Fesztivál jóvoltából egy igazán autentikus opera-koncertet láthattunk a Margitszigeten, amerikai vendégművészekkel és a Magyar Állami Operaház zenekarának és kórusának együttműködésével.


Az előadás DuBose Heyward Porgy c. kisregényéből született, amely 1926-ban került Gershwin kezébe, és rögtön felkeltette az érdeklődését, olyannyira, hogy levelet írt a szerzőnek. A teljes opera mégis csak kilenc év múlva készült el, főként a szerzők levelezése útján, a modern technika hiányában. A librettót DuBose Heyward és Dorothy Heyward, a dalszöveget Ira Gershwin, míg a zenét az addigra már neves komponista, George Gershwin szerezte.

Magyarországi hivatalos ősbemutatója az Erkel Színházban született meg, amelyet sikerrel játszott a Magyar Állami Operaház társulata 1981-től 1983-ig, majd levették a repertoárról a jogörökösök kérésére, akik arra hivatkoztak, hogy a szerző anno a szerepeket kizárólag afroamerikai énekeseknek szánta. Később, ennek a kérésnek eleget téve egy öt alkalmas előadássorozatot mutattak be szintén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd újabb 26 év szünet következett. Idén viszont a Szabad Tér Színház produkciójában ismét látható volt a ritkán látható  mű, két alkalommal, afroamerikai énekesek közreműködésével.


A Budapesti Nyári Fesztivál olyan nagy neveket szerzett meg az előadáshoz, mint a Bess szerepében nagy sikerrel bemutatkozott Laquita Mitchell, aki olyan nagynevű operaszínpadokon játszott már főszerepeket, mint a New York City Opera vagy a Washingtoni Nemzeti Opera, de a világ számos részén vett már részt világszínvonalú előadásokban, csodálatosan tiszta szopránját megcsillogtatva. Ezen az estén is dinamikus része volt az előadásnak Bess szerepében, és nemcsak hangjával, de szépségével is elkápráztatta a nézőket.

Porgy megformálója, Kenneth Overton sem ismeretlen az operarajongók körében, hiszen ő is játszott már a New York City Operaszínpadán, a Carnegie Hallban, és már a Brit-szigeteket is meghódította egy turnéja alkalmával. Laquita Mitchell-lel elsöprő párost alakítottak a színpadon.


A történet szívbemarkoló, Charleston egyik szegénynegyedében, a kikötő utcájában, a Catfish Row-n játszódik, ahol főként szegény fekete halászcsaládok élnek, és minden szórakozásuk a kockázás. Egy ilyen alkalommal az erőszakos és rosszhírű Crown megöli az egyik fiatal halászt, Robbins-t. El kell menekülnie, így társa, Bess, a szintén nem túl tisztességes lány, kénytelen ott maradni. Életmódja miatt - italozás és drogozás - nemigen állnak szóba vele, de Porgy, a szegény és nyomorék férfi befogadja őt, és mellette a lány is jobb útra tér. Felhagy addigi mulatozásaival és tisztességes munkát vállal. Idővel már nem csak a szükség, hanem az érzései is a férfi mellett tartják. Természetesen nem lenne opera az opera, ha ebbe az idillikus képbe nem rontana újból bele Bess múltja. Ezek után marad a kérdés, hogy a szerelem mennyire megbocsátó, és hogy milyen áldozatokat vagyunk hajlandóak érte hozni. És persze az is felmerül, hogy kell-e, vagy érdemes-e mindent megtenni.

A válasz persze szubjektív, de azt biztosan megtudhattuk ezen az estén, hogy a két szerelmes mit is jelent egymás számára, és mire hajlandóak a boldogságért, hiszen szeretni kell és szeretni érdemes.


A csodálatos emberi történet kimagasló énekesi és előadói teljesítményekkel, egy fantasztikus live koncert keretében nyújtott kiváló zenei és vizuális élményt, amelyet még a makacs eső sem akadályozhatott meg.

2017. szeptember 13.
Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Éder Vera]

2014. július 9., szerda

Formabontó újítás, tradicionális dallamok

Riogatás, mégpedig évtizedek óta nem csituló, hogy az opera válságban van. Látni kellett volna a Margitszigeti Szabadtéri Színpad óriási nézőterét, amely, mint barátoktól tudom, nemcsak azon az estén telt meg, amikor nekem volt szerencsém a Carmen-produkciót látni, hanem a másikon is!
Telitalálat volt a csodálatos, igazi Carmen-alkatú Rinat Shaham megnyerése a címszerepre. Joggal hirdették úgy a bemutatót, hogy ő a világ legkapósabb Carmenje. Ösztönös természetességgel énekelt, hangja szép tónusú, és még a legindulatosabb jeleneteknél sem vitte túlzásba a hangerőt, és közben játszani sem felejtett el. Vagyis a szerepet is átérzéssel formálta, megint csak túlkapások nélkül. Kihasználta a legösszetettebb színpadi műfaj, az opera minden adományát. Ő, meg a világ színpadain legtöbbet felcsendülő Bizet-opera jól ismert, akárhányszor szívesen hallgatott csodálatos dallamai varázsosak voltak.
A színlapot felsorolni hosszadalmas lenne, így csak a főbb szereplők közül emelem ki nem csupán udvariasságból, hanem kimagasló színvonala miatt legelőször Micaelát, vagyis Létay Kiss Gabriellát. De Escamillo is szépen szólalt meg Kálmándi Mihály baritonján, ahogy Don Joséként Kiss B. Atilla tenorja is. A Kesselyák Gergely vezényelte filharmonikusok szintúgy kitettek magukért.
Fotó: Kaiser Ottó
Az opera vélt válsága miatt aggódó színháziak előtt két út áll. Vagy maradnak a műfaj színpadi hagyományainál, bízva a közönség tradíciótiszteletében, és abban, hogy a zeneértő fiatalok gyakran sokkal maradibbak az éltesebb korosztályoknál, ragaszkodnak a megszokotthoz, vagy ott áll az operaelőadásra vállalkozók előtt a másik lehetőség: újítanak. Ez utóbbit világszerte és itthon is mind nagyobb előszeretettel követik. Nem ritkaság, hogy prózai rendezőre bízzák az opera színrevitelét, aki leporolja, letörölgeti róla az évszázados mázt, felfrissíti a produkciót. Ez történt most is: Oberfrank Pál kapta a rendezés jogát, és mai, modern Carment álmodott.
Csak az első percekben volt meglepő, hogy sehol semmi andalúziai jelleg, cigányos tarkaság, hogy mai szabású ruhát viselnek a szereplők, és a táncbetétek szokatlanok. Jó ötlet a nyitányoknak a játéktérbeli „holt idejét” valamiként mozgalmassá tenni. Attól, hogy ilyenkor nem statikus a színpad, nem terelődik el a figyelmünk a Bizet-dallamoktól. Vagyis nem vagyok ellene az újításnak, sőt. De azért szeretem, ha átgondolt, összefogott és nem túlzásokba eső a modernizálás. Oberfrank Pálnak volt egy-két indokolatlannak tűnő elgondolása, még itt is, meg még ott is dúsítani akarta valami még meghökkentőbbel az alapötletet.
Fotó: Kaiser Ottó
Ám a librettó ugyebár a látványban megmutatkozó újítás ellenére nem változott. A katonák nála mégis a mai rohamrendőrökét imitáló, földig érő pajzzsal álltak sorfalat, a szegény dohánygyári munkásnők meg nagy halomnyi narancsot osztogattak szét a körben téblábolóknak, miközben műszak végeztével kiözönlöttek az üzemből. Miből tellett nekik erre? És ha mai közegben gondolkodunk, akkor máris jöhetett volna a munkaügyi felügyelőség, mert a gyerekkórus tagjainak a darabbeli utcát kellett takarítaniuk. Később még egy, az elgondolásból kilógó tisztogatási jelenet akadt, amikor az óriási tükördíszleteket pamacsos ablaktisztítóval suvikszolták néhányan. Ezek esetén gondolhatja úgy az újra egyébként fogékony és a modernitást üdvözölni kívánó néző, hogy a kevesebb bizony több lett volna. Kár volt ezekért a – különben könnyedén elhagyható –, koncepcióidegen részletekért a formabontóan, mai közegbe elképzelt Carmenben.
A nagy truvájt a végére hagytam: a fő díszlet, az öt óriási, a színpad felé döntött tükör igazán impozáns keretbe foglalta a játékteret, még tágasabbá tette, megsokszorozta az amúgy is méretes, a kórusokat is kényelmesen befogadó színpadot.
Fotó: Kaiser Ottó

Mátraházi Zsuzsa