Szeretni kell és szeretni érdemes

A Porgy és Bess-t a közönség főleg a sokat játszott dalaiból ismeri, mert a teljes operát nem gyakran tűzik műsorra. Idén viszont a Budapesti Nyári Fesztivál jóvoltából egy igazán autentikus opera-koncertet láthattunk a Margitszigeten, amerikai vendégművészekkel és a Magyar Állami Operaház zenekarának és kórusának együttműködésével.

Az előadás DuBose Heyward Porgy c. kisregényéből született, amely 1926-ban került Gershwin kezébe, és rögtön felkeltette az érdeklődését, olyannyira, hogy levelet írt a szerzőnek. A teljes opera mégis csak kilenc év múlva készült el, főként a szerzők levelezése útján, a modern technika hiányában. A librettót DuBose Heyward és Dorothy Heyward, a dalszöveget Ira Gershwin, míg a zenét az addigra már neves komponista, George Gershwin szerezte.

Magyarországi hivatalos ősbemutatója az Erkel Színházban született meg, amelyet sikerrel játszott a Magyar Állami Operaház társulata 1981-től 1983-ig, majd levették a repertoárról a jogörökösök kérésére, akik arra hivatkoztak, hogy a szerző anno a szerepeket kizárólag afroamerikai énekeseknek szánta. Később, ennek a kérésnek eleget téve egy öt alkalmas előadássorozatot mutattak be szintén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd újabb 26 év szünet következett. Idén viszont a Szabad Tér Színház produkciójában ismét látható volt a ritkán látható  mű, két alkalommal, afroamerikai énekesek közreműködésével.

A Budapesti Nyári Fesztivál olyan nagy neveket szerzett meg az előadáshoz, mint a Bess szerepében nagy sikerrel bemutatkozott Laquita Mitchell, aki olyan nagynevű operaszínpadokon játszott már főszerepeket, mint a New York City Opera vagy a Washingtoni Nemzeti Opera, de a világ számos részén vett már részt világszínvonalú előadásokban, csodálatosan tiszta szopránját megcsillogtatva. Ezen az estén is dinamikus része volt az előadásnak Bess szerepében, és nemcsak hangjával, de szépségével is elkápráztatta a nézőket.

Porgy megformálója, Kenneth Overton sem ismeretlen az operarajongók körében, hiszen ő is játszott már a New York City Operaszínpadán, a Carnegie Hallban, és már a Brit-szigeteket is meghódította egy turnéja alkalmával. Laquita Mitchell-lel elsöprő párost alakítottak a színpadon.

A történet szívbemarkoló, Charleston egyik szegénynegyedében, a kikötő utcájában, a Catfish Row-n játszódik, ahol főként szegény fekete halászcsaládok élnek, és minden szórakozásuk a kockázás. Egy ilyen alkalommal az erőszakos és rosszhírű Crown megöli az egyik fiatal halászt, Robbins-t. El kell menekülnie, így társa, Bess, a szintén nem túl tisztességes lány, kénytelen ott maradni. Életmódja miatt - italozás és drogozás - nemigen állnak szóba vele, de Porgy, a szegény és nyomorék férfi befogadja őt, és mellette a lány is jobb útra tér. Felhagy addigi mulatozásaival és tisztességes munkát vállal. Idővel már nem csak a szükség, hanem az érzései is a férfi mellett tartják. Természetesen nem lenne opera az opera, ha ebbe az idillikus képbe nem rontana újból bele Bess múltja. Ezek után marad a kérdés, hogy a szerelem mennyire megbocsátó, és hogy milyen áldozatokat vagyunk hajlandóak érte hozni. És persze az is felmerül, hogy kell-e, vagy érdemes-e mindent megtenni.

A válasz persze szubjektív, de azt biztosan megtudhattuk ezen az estén, hogy a két szerelmes mit is jelent egymás számára, és mire hajlandóak a boldogságért, hiszen szeretni kell és szeretni érdemes.

A csodálatos emberi történet kimagasló énekesi és előadói teljesítményekkel, egy fantasztikus live koncert keretében nyújtott kiváló zenei és vizuális élményt, amelyet még a makacs eső sem akadályozhatott meg.

2017. szeptember 13.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Éder Vera]

Houdini halott, de él

A Margitszigeti Szabadtérin lassan hagyománnyá válik, hogy saját gyártású produkciókat állítsanak ki a nagyközönség elé. Ettől a vállalástól lesz rá esély, hogy a befogadó intézményből saját márka épülhessen. Bán Teodóra és kreatív csapata ráadásul nem szeretik elaprózni a munkát: több világklasszis műsorszámot egyetlen estébe sűrítve mutatnak be, jórészt elsőként Magyarországon. A tavalyi éjszakai revü sikere után természetesen kíváncsian vártuk a kötelező folytatást.

[Christian Farla]

Múlt nyáron az ének, a tánc és az újcirkusz elemeiből állt össze a show: a szórakoztatóipar aktuális trendjei mentén. Felmerül a kérdés: innen hová tovább? Annyira gyorsan azért nem születnek új műfajok, hogy évente összeálljon belőlük egy friss csokorra való. A válasz adja magát, mégis zseniális ötlet: utazzunk vissza a régmúltba! Keltsük életre a varázslatot, amiről talán már a nagyszüleink is múlt időben beszéltek. Képzeljük magunkat az internet, a mobil, sőt a mozik előtti korba, és néhány órára lépjünk ki a saját időnkből. Idézzük meg a századfordulós vándorcirkuszok és a Houdini-féle szabadulóművészet tetszhalott világát. Hagyjuk, hogy elbűvöljön egy naivabb, gyermekibb valóság. Ugyanerre az élményre épül két vadonatúj tévésiker: az 1700-as évek skót-angol viszályát megidéző Outlander és amerikai vadnyugatba repítő Westworld. Mindkettő ki-be lépeget a mesekönyvszerű történelmi díszlet és a modern kor között, azaz folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy a képzelet játéka az egész. A Margitszigetből sem válik mezítlábas szekérszínház; továbbra is a legújabb technikával, dübörgő zenével, fényjátékkal és látványos színpadképpel kápráztatják el a nézőt. Csakhogy idén mindezt a múlt bűvöletében. A Magic Night este címkéje: a nagy illuzionista show, ahol a legnagyobb trükk az elképzelt időutazás.

[Vincent Vignaud]

A produkció központi eleme a kettéfűrészelt nő, legalább háromféle verzióban látjuk prezentálni. Hol összemegy, hol szétszakad a csodadoboz, mindegyik szerkezet másként halálos. Szerencsére a feláldozott alanyok mind egyben maradnak és rendszerint azonnal táncra perdülnek, ahogy elhagyják a veszélyes kalickát. Valóban mesteri, hogy egyetlen egyszer sem lóg ki a lányláb, csak azért sem tudjuk lefülelni a csalást. Ráadásul a pillanatok művészete a nevezett mutatvány, hiszen kettőt pislogunk, és máris el- vagy előtűnik az áldozat. Ha valami, akkor a feszített tempó a jelen közönségére van szabva. Így lesz egyszerre mutatós és izgalmas, amit látunk. A francia Vincent Vignaud, a spanyol David Climent, és a holland Christian Farla díjakkal elismert nagyágyúk, mindhárman erőlködés nélkül uralják a színpadot. Fegyelmezett profizmust képviselnek. Mégis elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a magyar Nagy Molnár Dávid emlékezetesebb a külföldi sztárfellépőknél (és egyedül az ő neve nem hat drag queen neveként). A magyar bűvész odafigyel, hogy a lényegi attrakció hibátlan levezénylésén felül a legapróbb részletek (a kellékek, a jelmezek, a kerettörténet) is valami plusz poénnal bírjanak, és ettől ő hat a legeredetibb fellépőnek. Igazi színfolt.

[David Climent]

Viszont van egy lényeges dolog, amiben nem történt változás az elmúlt 100 évben. Miért mindig a férfi varázsolja el a nőt? A latin szerető/vakmerő kalandor (aktív) és a hajlékony/ártatlan szépség (passzív) párosai mellé ideje lenne odavarázsolni egyenlőbb munkamegosztást vállaló párokat, ahogy arra a tavalyi akrobataszámok közt már láttunk is példát. Máskülönben csak a régieket utánozzuk, és nem emeljük át az illúziót a mába.

[Nagy Molnár Dávid]

Apropó régi mesterek. Az egyetlen név, amelyik még ismerősen cseng ebből a rég letűnt korból, az természetesen Harry Houdini. Az életéről készült filmfeldolgozásokból (legutóbbi: a részben magyar színészekkel forgatott 2014-es minisorozat) tudjuk, hogy magyar zsidó származását – büszke amerikai létére – fontosnak tartotta, vissza is járt a hazai közönséghez európai turnéi során. A világhírű szabadulóművész örökségéhez nekünk is sajátos közünk van tehát. Kikerülhetetlen, hogy belevegyük egy e féle játékos időutazásba. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás Houdinit megidézni és egyben túltenni rajta. Kicsit olyan, mintha megpróbálnánk túljárni Einstein eszén, javítgatni Picasso képein, vagy lekörözni Michael Phelps-t kétszáz pillangón. Christian Farla pedig pont ezzel kísérletezik. Minden elismerésünk, hogy beleásta magát a múltba, és előkereste Houdini hagyatékából azt a tervezett mutatványt, amin halála idején dolgozott, de soha elő nem adhatott (ha nem igaz a történet, akkor is merész elgondolás). Houdini attól volt egyszeri és megismételhetetlen, hogy bármikor beáldozta volna a saját életét az illúzió életben tartásáért. A mi korunk attól sajátos, hogy mindent többszörösen bebiztosítunk, és szeretjük az illúzióról lerántani a leplet. Ennyiben a show legvégére tulajdonképp vissza is érkezünk a jelenbe.

[Kolovratnik Krisztián]

Az angol nyelvű promó videók bejátszása után a konferálás az este hungarikuma. Kolovratnik Krisztián ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta: akkor van elemében, amikor a nemek különbözőségére vonatkozó fanyar élceket sorol, miközben csinos lányok gyűrűjében lezserkedik. És végre bevállalt ő is egy-egy trükköt, amiket múlt évben feltűnően került. Karakterében vegyíti a konferansziét a bohóccal, ahogy az egész este billeg a komolyan vett szakmai brillírozás és a tét nélküli bolondozás közt. Vajon jövőre melyik irányban folytatódik a játék? 

Szerző: Hegedűs Róbert

[Fotó: Gálos Mihály Samu]

Világszínvonalú koncert az államalapítás ünnepén

A tavalyi évhez hasonlóan idén is a Virtuózok gálakoncertje tette emlékezetessé sokunk számára az államlapítás ünnepét. Az idei koncert mottója a A kultúra és a sport élvonalában! volt. (Ez nem is szorul külön magyarázatra az olimpia utolsó napjaiban.) Egy sportoló élete ugyanúgy lemondásokkal jár, mint egy zenészé (virtuózé) – a szorgalmat, kitartást és elhivatottságot sok siker és boldogság kíséri. 

Bán Teodóra igazgató asszony egy szívhez szóló beszéddel kezdte meg az ünnepélyes és megható koncertet. Elgondolkodtató mondatokat hallhattunk, melyektől kicsit kizökkentünk a valóságból, ünnepi hangulatba kerültünk.

Műsorvezetőknek olyan jeles személyiséget választottak, akiknek meghatározó szerepet játszik a sport az életében. Miklósa Erikát nem kell bemutatni senkinek. Sportolónak készült, de a zene világában teljesedett ki, emellett a mai napig része az életének a sport. Műsorvezetőtársként Szécsi Zoltán (vízilabda) állt a színpadon. 

A nézők között foglalt helyet Imre Géza (párbajtőr), Kökény Beatrix (kézilabda), Somfai Péter (párbajtőr), Dr. Hargitai András (úszás), akiket a műsorvezetők külön köszöntöttek. Ők a sportélet kiemelkedő személyiségei, akikre méltán felnézünk. A kitartásuk, elhivatottságuk, hitük, akaraterejük példaértékű. Erőt adnak nekünk, mint ahogy a koncerten fellépő zenészek is. 

A virtuózok fiatal koruk ellenére hatalmas példaképek kicsik és nagyok számára egyaránt. Egytől egyik tehetségesek, ügyesek és alázatosak. A tekintetük boldogságot sugárzik, ugyanakkor erőt, határozottságot, megnyugvást. Elkötelezettek. Csodás rájuk nézni, hallgatni őket. Ezekre a tehetségekre (is) méltán lehetünk büszkék, és hálánkat fejezhetjük ki azért, hogy élőben hallhattuk őket játszani a Margitszigeten.

A koncert alatt a nézők csendben, áhítattal figyelték a kis művészeket. Figyeltük és hallgattuk, ahogy megszólaltatják a hangszereiket, és szárnyaltunk, repültünk velük együtt mi is. Egy más világba kerültünk, kizökkentünk a mindennapi valóságból és csak a zenének éltünk. Elgondolkodtunk. Átszellemültünk.

A szünetben kivetítőn keresztül a tűzijátékot is megcsodálhattuk. Nem sokkal ezt követően visszacsöppentünk a varázslatba. A koncert folytatódott, mi tovább utaztunk, habár a székünkön ültünk, szinte mozdulatlanul. Megszűnt a külvilág létezni. 

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a fellépők mellett. Az első részben megismerkedtünk az idei év korcsoport győzteseivel.  Kökény Tamással, aki bőgőn kápráztatta el a közönséget hatalmas sikerrel. Úgy éreztem a játéka alatt, hogy nem csak hegedű tud sírni, hanem a bőgő is. Holozsai Eszter fuvolajátékával varázsolt el bennünket, az élményhez egy csinos kis ruha is párosult. Hallhattuk Váradi Gyulát hegedűn játszani, őt szintén nagy szeretettel fogadta a közönség. Többek nagy kedvence, Váradi László is zongorázott nekünk.   

A koncerten fellépett még Jakab Roland hegedűn. Megcsodálhattuk Jónás Dániel klarinétjátékát, valamint Abouzahra Mariamot és testvére Abouzahra Amirat átszellemült hegedűmuzsikáját. 

Nem feledkezhetünk el a tavalyi szériából megismert versenyzőkről sem. Fellépett Boros Misi, akiről megtudtuk, hogy idén közel 300 koncertet adott és még mindig nagyon szeret focizni. Igen, gondoljunk csak vissza a műsor mottójára... 

Operarészletet hallhattunk Mészáros Levente, Nagy Zsófia és Sárközi Xénia előadásában. Fellépett még Demeniv Mihály (harmonika) és Szüts Apor, aki amellett, hogy zongorázott, több darab hangszereléséért is felelős volt. Sztárvendég is érkezett Balázs János zongoraművész személyében. Miklósa Erikától Olympia áriáját hallhattuk. A Hegyvidéki Solti György Zenekar kísérte a fellépőket. Bolyky Zoltán vezényelt. Hatalmas volt az összhang a karmester és a fellépők között.

Együtt élt minden fellépő és néző a műsor alatt. Felejthetetlen és varázslatos koncertet hallhattunk. Egy világszínvonalú, lélekmelegítő élményben volt részünk. „Elrepült az idő.” 

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotó: Éder Vera]

A mesterhármas: Shakespeare – Prokofjev – Maillot

Rómeó és Júlia a Monte-Carlo Balett előadásában a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A Rómeó és Júlia minden idők legtöbbet játszott szerelmi tragédiája, számtalan feldolgozása született, nem beszélve arról a temérdek alkotásról, amelyre a mű hatott. Nem csoda hát, hogy a Jean-Christophe Maillot vezette világhírű Monte-Carlo Balett is műsorára tűzte, nem kevesebb, mint 20 évvel ezelőtt. A darab az idő elteltével képes volt megőrizni jelentőségét, hogy most 2016-ban, a Shakespeare-jubileum évében a magyar közönség is részese lehessen ennek a csodálatos örömtáncnak, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas tölgyfáinak árnyékában. 

A Rómeó és Júliát – legalábbis korábban úgy gondoltam – csontig lerágták, én különösebben nem rajongtam érte, annyira lehetetlen ez a hirtelen lobbant pusztító szerelem, hogy igazán sosem kötött le. Meg amúgy is, szerelem, hát milyen téma az? Aztán a balettelőadást látva kicsit átértékeltem magamban a dolgokat. A végére meggyőztem magam arról, hogy Shakespeare csakis azért írta meg ezt a darabot, hogy egy ilyen pazar előadás képében szülessen újjá.

Maillot koreográfiája ötvözi a klasszikus és a kortárs balett elemeit, sőt itt-ott még az orosz néptánc motívumai is visszaköszönnek. A mozgás dinamikus, erőteljes, a táncosok minden porcikája él a színpadon. A Dajka vicces apró mozdulatai rendre mosolyt csaltak az arcomra, nem beszélve a feledhetetlen Mercutio-Benvolio párosról. Szinte hallani lehetett az ikonikus sorokat: „Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.” A címszereplőket játszó táncosokra abszolút illett a figura, mintha rájuk szabták volna: fiatalok, játékosak és bohók. Még azt az ostobaságot is elhittem nekik, hogy végül képesek megölni magukat, ha a másik nem lehet az övék. 

Korábban egyetlen feldolgozást sem láttam, ahol Lőrinc barát és Lady Capulet szerepe ennyire jelentős lett volna, mint Maillot rendezésében. Lőrinc fekete bőre a letisztult fehér díszlet előtt vészjóslón rikított, s karaktere jelentőségteljesen fűzte át egyik jelenetet a másikba, mint egyfajta égi irányító. Lady Capulet több szempontból is izgalmas. Egyrészt, az őt játszó balerina, Barabás Marianna magyar származású, a Táncművészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd külföldre költözött. Másrészt ő volt a legjobb. Talán azért, mert egy személyben játszotta Júlia apját és anyját. Egyszerre volt meg benne az apai erő és a gyengéd anyai féltés, vagy mert olyan kecsesen mozgott az első pillanattól a tapsrend utolsó mozzanatáig, hogy amint hazaértem muszáj volt megnéznem, hogy ki ez a lány. 

A koreográfus Prokofjev zenéjét használta, ami nekem különösképpen tetszett és illett a darab szövetéhez. A díszlettervező, Ernest Pignon-Ernest a már említett hófehér elemeket úgy tervezte, hogy azok pillanatok alatt változhassanak át utcarészletből erkéllyé, vagy nászágyból kriptává. S a jelmezek pont úgy hatottak a fehér elemek előtt, mint festék a vásznon.  

Elképesztő, életre szóló élményt kaptam augusztus 5-én a Margitszigeten. Ha a társulat újra Magyarországra látogat, minden bizonnyal ott leszek, hogy újra részese lehessek ennek a nem mindennapi élménynek. 

Szerző: Mészégető Marcsi

[Fotók: Éder Vera]

Hogyan éljük túl a nyári színházi uborkaszezont?

Nehéz napok virradnak a színházszeretőkre a nyár kezdetével. Ezt az időszakot az igazi színházőrült legszívesebben két pillanat alatt átugorná, hogy újra a kultúra paradicsomába kerülhessen. Ebben a hiátusnak keresztelt időszakban bezárnak a színházak kapui, a csalódott szerelmesnek pedig más megoldást kell keresnie, hogy elvonási tüneteit enyhítse. Idén szerencsés módon ez a kutatás rövid időt vett igénybe: ugyanis belevetettem magamat az illusztris Budapesti Nyári Fesztivál forgatagába. 

Hogy a „forgatag” kifejezés nem túlzás, leginkább azzal támasztanám alá, hogy valószínűleg a legválogatósabb ismerősöm is találna fogára valót ebben a művészeti dzsungelben. Itt nem csupán a színház kedvelői barangolhatnak kedvükre a különböző zsánerek között, de az is megtalálja kis kedvencét, akit inkább a zene vagy az opera világa kötött gúzsba.

Valójában ez az a tulajdonság, ami miatt relevánsnak tartom a Nyári Fesztivál létezését. A fesztivál színielőadásokért felelő szegmense nem csupán a színházfüggőket hivatott életben tartani a nyáron, de igyekszik szakmailag hozzáértő módon összefogni egy maroknyi budapesti és vidéki előadást, amellyel a szakma széles skáláját tárják a nézők elé. Hogy ez mennyire sikeres, természetesen immáron szubjektív meghatározás kérdése, ám a szándék, amellyel az egész program indul, nemes indíttatású.

A válogatás véleményem szerint korrekt. Számos közönségkedvenc és igen elismert alkotás kerül színpadra, amellyel egyaránt szolgálják ki a szakmailag cizellált és a szórakozásra vágyó réteget is. Természetesen mindez sajnálatos módon nem predesztinálja azt, hogy az alkotás valóban elnyeri tetszésünket. A fentebb említett forgatag képe magában hordozza azt is, hogy nem minden a szájunk íze szerint való. Mindazonáltal érdemes leszögezni, hogy az éppen célul kitűzött sokszínűség az oka annak, hogy az egyensúly megtartható, és az ember elismerő biccentéssel távozik az előadás többségéről. Meggyőző előadásokból nem volt hiány, de olyanok is felkerültek a színes palettára, amik inkább negatív benyomást keltettek bennem.

Remek választás volt meginvitálni a londoni Globe Színház művészeit, akik A két veronai nemes című darabot adták elő a közönségnek. Ez valódi nyalánkság volt a művészetszeretőknek és újdonság az egynyári színházlátogatónak is: belátást engedett a külföldi színházcsinálás mikéntjébe, kiváló angol színművészeket prezentált egy majdnem egzotikus hangulatú előadás keretein belül. Maga az előadás erősen újszerű koncepcióval dolgozott, ami csak körültekintően fogyasztható és emészthető, az élmény azonban egyedi – és tapasztalatnak sem utolsó.

Itt mutatták be az Evita musicalt is július közepén. Nagy elvárásokkal érkeztem, amiket sikerült megugornia a kitűnő szereposztással felturbózott előadásnak. Radnay Csilla Eva Perónként egyik legjobban átélt alakítását nyújtotta, amit csak még hitelesebbé tette Egyházi Géza játéka, és Sándor Péter egészen lenyűgöző színpadi létezése. Az Evita a nagyszerű zene és még nagyszerűbb színészet találkozásának kiváló példája volt számomra.

Ezért is vált igazán kiábrándítóvá a fesztivál bemutatója, a Shakespeare királynője. Az előadás elkövette az egyik legelemibb hibát, amely során szinte láthatatlan falat húzott nézők és szereplők közé – ennek egyaránt lehet oka, hogy a darab szerény véleményem szerint nem való nagyszínpadra, egy kisebb térben jobban magára találna. Ám valószínűleg még ez sem mentené meg a koncepció és a szöveg teljes bukását. Működésképtelen volt az előadás hangulata, nem ragadott magával a kor varázsa, a dialógok kizökkentően hatásvadászok próbáltak lenni, és ezt Udvaros Dorottya szintén csalódást keltő alakítása sem volt képes feledtetni.

A fesztivál másik bemutatója az Így szerettek ők színházi adaptációja volt, amely Nyáry Krisztián művét olvasztja egy irodalmi koncert és színházi előadás formájába. Kőváry Katalin rendezése habkönnyű, mégis érzékeny történetszálaknál kellően drámai, amely során fejet hajt költőink nagysága előtt. Az előadás koncepciója hatásos és magával ragadó: még az sem volt képes unalomba fojtani, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter visszafogottabb alakítással hitelesebbek lettek volna a színpadon. 

Az Orlai Produkciós Iroda előadásai igazi felüdülést jelentettek. Kiválóan képviseltették magukat mind a Várj, míg sötét lesz és mind a Mindent Éváról című előadással is, ami a Belvárosi Színház esszenciáját hozta el a szabadtéri színház látogatóinak. A szórakoztató és az elgondolkodtató színház tökéletes példája az, amit Orlaiék a nagyérdemű elé tárnak.

A fesztivál érdeme, hogy más műfajban is képes maradandót alkotni. Jó kezdeményezés volt az Oscar/Zene szimfonikus filmzenekoncert, amely olyan alázattal és hozzáértéssel keltette életre Oscar-díjas filmek hanganyagát, amely nem hagyott szemet szárazon. Koncertek és valódi showműsorok tekintetében azt bizonyosan el lehet mondani a fesztiválról, hogy a válogatás igényes és közönségbarát.

A Nyári Fesztivál immáron egy kellemes svédasztal képében él bennem. Hiszen való igaz, aki kultúrára vágyik, csupán ott vesztheti el türelmét, hogy melyik izgalmasnak ígérkező produkciót válassza ki aznap estére. Ilyen nagy válogatás esetében természetesen lehetetlen mindenkit meggyőzni, ám a fesztivál elképzelése dicséretreméltó, a jövőre nézve pedig rendkívül ígéretes.

Szerző: Pál Zsófia

[Fotók: Szabad Tér Színház / Budapesti Nyári Fesztivál]

Globe: Fesztiválzenekar Shakespeare módra

A Budapesti Nyári Fesztivál nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy idecsábít egy olyan fantasztikus előadást, mint a Két veronai nemes a londoni Globe Színház társulatának tolmácsolásában. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hihetetlen nagy élmény Shakespeare-t eredeti nyelven hallani, még ha a jelmez nem is volt korhű, ezzel is közelebb hozva a minden időben aktuális történetet.

A társulat a nyelven kívül nem igen törekedett az autentikusságra, de pont ezért volt nagyon élvezetes az egész előadás, még úgyis, hogy a szöveg értése néha nehézséget okozott, bár ennek kiküszöbölésére szolgált a magyar feliratozás. 

A színészek fiatalosak, lendületesek és nagyon lelkesek voltak. Sokszor nem is annyira színjáték volt, amit a színpadon láthattunk, hanem inkább koncertszerű előadás. A monológok látványosak voltak, erőteljesek és nem befelé, hanem inkább kifelé szólt a közönségnek.

A díszletet nem bonyolították túl, a nagy színpadon egy kisebbet állítottak fel, amin egy még újabb zenekari színpad volt, ahová a színészek néha meglepetésszerűen egy együttessé verbuválódtak, ahol dalban öntöttek ki érzelmeiket. 

Shakespeare-nek ez az egyik legkorábban született műve, ezért sokan kiforratlannak tartják, kidolgozatlan karakterekkel, ez az oka annak is, hogy nem igen szokták színpadra alkalmazni, bár én hiszem azt, hogy egy jó rendező egy egész nívós szórakoztató darabot ki tud hozni belőle, ahogy itt is történt.

A történeten és a szövegen semmit sem változtattak, csak egy-két szereplőt mostak össze. A két veronai barát, Proteus és Valentin kálváriáját követhettük nyomon. Proteus, az ifjú szerelmes egész nap az ő Júliájáról áradozik, míg Valentin kétkedve hallgatja őt. Mivel őt nem tartja itt semmi, ezért útnak indul felfedezni a világot, ám Milánóba érve őt is utoléri a szerelem Silvia képében. Később barátja, Proteus, apja parancsára szintén csatlakozik hozzá, ahol őt is megbabonázza Silvia, és ekkor követi el a kettős árulást, szerelme és barátja ellen. Ebből a kis kalamajkából egy igazi komédia kerekedett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, tele érzelmekkel: szerelemmel, árulással, megbántással és megbocsátással.

A londoni Globe Színház tagjai kétségkívül jól szórakoztattak, a sokszor inkább fesztiválzenekar jelleggel működő angol társulat vidám kis estet csempészett a budapesti éjszakába. 

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Gálos Samu]

LÁTVÁNYOS KOKTÉLPARTI – ínycsiklandó revü-cirkusz az éjszakában

A budapesti kultúrafogyasztók egyelőre félve járnak el olyan rendezvényekre, ahol nem a saját kedvenc művészeiket láthatják. A nemzetközileg jegyzett BOR Productions hiába van jelen világvárosok és turistaparadicsomok nagyszínpadain, nálunk eddig nem szerepeltek, így nem számítanak húzónévnek. A Budapesti Nyári Fesztivál marketingcsapatának munkáját dicséri, hogy az Ooh La La címen futó nagyszabású produkció mégis megtalálta a maga közönségét, és végül teltháznyi kíváncsi néző gyűlt össze a hűvös idő és a késői kezdés ellenére. Talán öt-tíz perc kellett, hogy a fenntartásoktól sem mentes várakozás lelkes éljenzésbe csapjon át. A nyúlánk LED-falakkal körbevett tágas színpadot egyszerre a Crazy Rogue táncformáció szemkápráztató antréja töltötte be. A Britain’s Got Talent tehetségkutató 2014-es felfedezettei az este visszatérő fellépőiként elsősorban azért feleltek, hogy egy Moulin Rouge-szerű párizsi mulatóba képzeljük magunkat. A gusztusos (részben magyar) lányokból és fiúkból álló csapathoz később Alexandra Peck énekesnő csatlakozott, aki kellemesen újszerű feldolgozásokban adott elő néhányat a közelmúlt legnagyobb slágereiből. A kánkánt sem megvető ötletes koreográfiák a koncertturnékon edzett Nathan Clarke profi munkái. Díszlet hiányában kiemelt szerep jutott a folyamatosan cserélgetett, élénk színű és változatos formákba hajtogatott (a táncosok tökéletes alakját kihangsúlyozó) jelmezeknek: hiányérzetünk e téren sem lehetett. A revü részt kipipáltuk, de hol marad a cirkusz?

A vendégjáték legnagyobb érdeme, hogy az alapvetően régi hagyományokra építő fesztiválhelyszínen bemutatja a szórakoztatóipar utóbbi években felfuttatott friss szenzációját, az újcirkuszt; ráadásul úgy, hogy egy konzervatívabb ízlésű közönség is azonnal rákapjon. A MüPa és a Trafó programjában évek óta sikerrel szereplő, és egyre nagyobb rajongótábort maga köré gyűjtő műfaj néhány nyárestének köszönhetően bekerült a szélesebb köztudatba is, így mostantól garantáltan lesz rá kereslet a szabadtéri fesztiválokon.

          

Négy külön történet, drámával és humorral elmesélt kalandok. Az úgynevezett levegő szám a légi akrobatika és a tangó izgalmas párosításának hat: a magasba húzott kötelekbe kapaszkodva táncolják. Az ölelkező, kergetőző, verekedő „párkapcsolati repülés” kockázatos játéknak mutatja a férfi-nő viszályt. Az orosz-ukrán páros, Suren és Karyna egyenrangú felekként vesznek részt az életüket kockáztató, szenvedélyes légyottban. Hasonló alaphelyzetre épít a személyes kedvencemnek választott Rolling Wheel, azaz a hatalmas gördülő kereken egyensúlyozó két magyar artista: Németh Zsófi és Nagy Feri. A forrón lüktető zenére lenyűgöző kecsességgel káprázatos mutatványokat prezentáló duó valójában egy fülledt hangulatú első randi lepedőakrobatáit játsszák, akik a gátlásaikat hátrahagyva igyekeznek lenyűgözni a másikat, egyúttal felülmúlni saját magukat. Ugyanebbe a sorozatba illeszkedik az El Tango de Roxanne, az apró körszínpadra felpakolt görkorcsolyás szám, amelyben az alapító-producer Steve Bor lánya, Valentina és Matt száguldanak körbe-körbe, amíg a zene szól. A külvilágot kizárják, egymásba kapaszkodnak, egyre feljebb tornásszák a tétet, nem ismerik a lehetetlent. A végén szinte azt várjuk, hogy elemelkedjenek a földről és a semmibe tűnjenek. A negyedik artistaszám az előbbiekhez képest kakukktojás, és a párizsi tematikához sem passzol, de hamar megbocsátunk a Men In Black négy ukrán atlétájának, akik észbontó könnyedséggel dobálják egymást és szaltóznak le-föl, majd kezdik elölről az egészet, miközben nekünk pislogni is alig maradt időnk. A végén nyugtázzuk: a cirkuszt a legjobbak képviselték ezen az estén.

Műsorvezetőként Kolovratnik Krisztián állt helyt férfiasan.

A produkciós iroda honlapjának tanúsága szerint a magyar-ausztrál származású BOR família ehhez hasonló merész műfaji hibridekkel robbant be a showbizniszbe. Másik nyerő ötletük, hogy egy-egy nemzet sajátos tánc- és zenekultúrájára fűznek fel műsorszámokat, és ahhoz álmodnak látványos színpadképeket. A sorozat eddigi darabjai a London Calling, a Bella Italia, és a spanyol Viva! Egy kis szerencsével egyszer majd elkészül a magyar válogatás. 

Az aktuális évadot az idén elhunyt alkotótársnak, Kim Bornak ajánlották.

Hegedűs Róbert

(Fotók: Takács Attila)

Szőke Nikoletta varázslata hűsítette a kánikulai hétvégét

Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok magasra tették a lécet a szabadtéri nyár összes további előadója számára. A nagyszínpadon ünnepélyes keretek közt levezényelt grandiózus nyitókoncert után másnap mégis kellemes változatossággal szolgált intimebb hangulatú térben, szűkebb közönség társaságában hallgatni minőségi zenét. A Budapesti Nyári Fesztivál legfőbb vonzereje a programkínálat lehengerlő sokszínűsége. A látványos showműsorok közt megbúvó hangulatos kamaraprodukciók nélkül ugyanúgy hiányérzetünk lenne, mintha elmaradna egy-egy opera- vagy táncbemutató. A margitszigeti szabadtéri helyszín igen jól sikerült felújítása egyébként is arra csábít, hogy minél több időt töltsünk el a Víztorony tövében. A sétahajókázással és vacsorával egybeköthető zenei programsorozat, a Jazzy Tower koncertjei tulajdonképpen hibátlan élményt nyújtanak.

(Fotó: Trunkó Bálint)

A Szőke Nikoletta Quartet a fátyolos hangú, csodaszép énekesnő mellett három egészen kiváló zenészből áll. Szakcsi Lakatos Róbert (zongora), Barcza Horváth József (nagybőgő), és Juhász Márton (dobok) teljes értékű tagokként, egységes minőségben kísérték a hat albumnyi repertoárból gonddal és kedvvel kiválogatott, majd tetszetős mintává felfűzött dalokat. Ráadás vendégként az Egotripből ismerős Fenyvesi Márton basszusgitározott. Egy-egy pillanatra úgy tűnt, mintha négy szerelmes férfi adna szerenádot szíve választottjának: a magas toronyba zárt mesebeli királylánynak. Ha valaki eddig nem figyelt fel Szőke Nikolettára, annak bőven van mit bepótolnia. Először is, ő volt a 2005-ös Montreux Jazz Festival nemzetközi felfedezettje, utána ezt a hihetetlen kezdést ugyancsak álomszerű hazai és külföldi sikerszéria (lemezfelvételek, turnék) követte, mígnem 2010-ben Bobby McFerrin élő legendával énekelt duettet a budapesti SYMA-ban. A karrier azóta is töretlen, szinte évente jönnek ki az újabb stúdióalbumok. A margitszigeti este emlékezetes pillanata volt, amikor az énekesnő felidézte legelső nyilvános szereplését: a Madonna-szerzemény Music szégyenlős prezentálását a középiskolai szalagavatón. A világsztár popdívára mostanság egyedül a szőke hajkorona emlékeztet, minden más tekintetben sikerült meghaladni a kamaszkori ikont. Nikoletta hangképzése, színpadi létezése és zenei ízlése mind-mind önazonos, kiérlelt választásnak hat, valamint a következetes munka eredményét jelzi.

(Forrás: facebook.com/NikolettaSzoke)

Nekünk tehát nem maradt más hátra, mint a bónuszba kapott epres szárazpezsgőt szopogatva elmerülni a simogató zenében és kiválasztani az este kedvenceit. Nagyon jól estek a rögtönzéses örömzenék, vagy a latinos hangzást megidéző dallamok. Érdekes felfedezéseket tettünk rongyosra hallgatott örökzöldek (Sting, Stevie Wonder, George Michael) újrahangszerelt változataiban. A kvintetté bővült Quartet ezeket kivétel nélkül mind saját magára tudta szabni, a maguk kreálta zenei univerzum részévé tudta tenni, miközben sikerült nekik az is, hogy leporolják az eredeti felvételekről féltve őrzött emlékeinket, hogy megidézzék az elsárgult pillanatképeket: mintha valami varázslat folytán két koncertet élveznénk egyszerre. Továbbá helyesek voltak Nikoletta magyarul és angolul egyaránt tökéletesre csiszolt rövid felvezetői. Az egész produkció lényegében olyan élményt jelentett, mintha régi barátokkal ülnénk egy hosszú asztal köré és hálásak lennénk az együtt töltött értékes időért. Kivételesen szépen szólalt meg a Szakcsi-Barcza-Szőke jegyezte saját szerzemény, a tévében-rádióban is sikerrel játszott Minden nap. Ha valamit keveseltünk, az talán pont az ilyen erejű személyes vallomások száma. Legalább lesz miért visszahívni őket. Jövőre már úgyis vadonatúj slágereiket fogjuk dúdolni.

Hegedűs Róbert

Aida-bemutató a Margitszigeten - Árulás és halálos szerelem

A halálos szerelem szívbe markoló tragédiájaként tartjuk számon Verdi zenedrámáját, az Aidát, melynek szövegkönyvét a régész Auguste Mariette feljegyzése alapján Antonio Ghislanzoni írta. Más nézőpontból akár a jó szándékú vagy a szenvedély kiváltotta árulás drámáját is felfedezhetjük benne.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mai logikánkkal kizárt, hogy a fogságba esett királylány, Aida az ellenség egyik katonájába, Radamesbe szeressen bele; sokkal inkább gyűlöletet váltana ki belőle egy ilyen közeledés. (Persze meggondolandó, hogy ha beláthatatlan ideig nincs más, csak ellenséges férfiú a láthatáron, akkor egy ifjú hölgy meddig tud felülkerekedni tomboló hormonjain.) A fáraó lányának, aki ugyancsak Radamesbe szerelmes, már inkább érthető a reakciója: gondolhatja, a halál elől inkább az ő karjába menekül imádottja. (Kérdéses persze, hogy miféle frigyet eredményezne egy efféle húzás.) 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az etióp király, Amonasro ténylegesen árulásnak érzi jobbágysorba jutott lánya vonzalmát az őt fogva tartó hatalom hadvezére iránt, aki ráadásul Aida hazája ellen támad. Viszont rossz a válasza a gyermekében dúló érzelmi zűrzavarra. Aidát cselre, valójában szerelme elárulására veszi rá, mikor arra kéri, hogy egy meghitt pillanatban szedje ki a férfiból az egyiptomi hadak mozgását. Radames egyrészt akkor dönt rosszul, amikor névleg elfogadja a fáraó lányának neki győzelmi jutalomként felajánlott kezét, holott másé a szíve. Másrészt akkor hibázik, amikor hadvezéri méltóságát feledve kifecsegi a haditervet. Talán Aida és Radames közös sziklasírban lelt halála is kivédhető lett volna, ha az akkora már uralkodóvá előlépett királylány nem Ízisz oltára alá lopakodik, ahová élve kívánják eltemetni szerelmét, hanem saját hadait indítja el Radames kiszabadítására.

Persze akkor hol maradna a dráma, Verdi nagyszerű operájának alapja?

Mindenesetre a csodálatos mű szabadtéri bemutatójának rendezésében, melyet a Margitszigeten augusztus első péntekjén és vasárnapján láttunk, nemcsak a káprázatos hangjukkal, de színészi játékukkal is kitűnő szereplőknek köszönhető, hogy a zenemű hosszasan foglalkoztatja közönségét. Továbbgondolásra késztetett Sümegi Eszter Aidája, a világ színpadain sok helyütt ünnepelt brazil-olasz tenor, Thiago Arancam Radamese, Palerdi András főpapja, Kálmándi Mihály Amonasrója, és sorolhatnám tovább.

Fotó: Szkárossy Zsusza

A monumentális díszletek Csikós Attila tervei nyomán képzeletben a helyszínre röpítettek, és időutazást is felkínáltak. Ötletes megoldásként a több méter magas trónus azonos volt Ízisz oltárával, alatta pedig az utolsó jelenetben feltárult a sziklasír. Az ügyes terv fölött egy ízben siklott el Nagy Viktor rendező figyelme: a fáraó fent álló leányának, noha szóban ezt mondta, nem sikerült a lent ünnepelt győztes hadvezér fejére illesztenie a babérkoszorút. Legfeljebb rádobhatta volna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A jelmezek éltek. Amint megmozdult az őket viselő énekes vagy táncos, a Vágó Nelly tervezte ruhák is bekapcsolódtak a játékba. A tervező, mint mindig, most is remekül játszott a kelmék színpadi hatásával, és jól ismerve az előadás mozdulatvilágát, egy-egy pörgés vagy széttárt kar a jelmezeket új formájában mutatta meg.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A hangskála minden regiszterében felcsendülő dallamok és tiszta énekhangok élményét a táncbetétek fokozták tovább. Fodor Antal koreográfus táncosaival együtt remekelt. De a statiszták, a térben megjelenő több száz közreműködő mozgását is sikerült úgy megkomponálnia, hogy az gyönyörködtető, az emlékezetbe bevésődő színpadképet eredményezzen.

Mátraházi Zsuzsa

Emlékezni a legendára

Ma már szerencsére Budapesten igen sok zenei rendezvény van. Mivel gyakran csukott szemmel járok az utcán, majdnem elmentem a koncertjük mellett. Szerencsére az egyik legjobb barátom még időben szólt, hogy játszanak, ráadásul „Adios”, és még sikerült jegyet is vennem. A helyszínen többen már hiába próbálkoztak, telt ház volt.

A világzenei koncert pontosan kezdődött, és már az első percekben remek hangulatot teremtettek a zenészek.

Omara Portuondo csak a második órában lépett a színpadra, érkezését hatalmas tapsvihar és ováció üdvözölte. Nagyon helyes volt, az egyik számának kezdetén, amikor leült a zongorista mellé, viccesen konstatálta a mögötte nagy vásznon kivetített élőben közvetített önmagát a következő dalba való belekezdés helyett - ekkor már a zongorista rég elkezdett játszani és jött volna a belépője…

Ez már valóban egy búcsú koncert volt, de nem csak a pályájukat lezáró zenészeket láthattuk a színpadon. Emlékeztek. Megható volt, hogy a zenekar egykori, mára eltávozott tagjait a számok alatt képösszeállításokkal idézték meg.

Az est végén, miután elköszöntek, az amúgy is többször állva tapsoló közönségnek sikerült visszatapsolni őket a színpadra, és nem egy, hanem rögtön két szám erejéig. És ez még mind semmi. Már úgy tűnt, végleg kivonultak, színpadi lámpák és kivetítő ki, hangszerek le, közönségtér fény fel. Már-már lemondóan meg is indultak a nézők a kapuk felé, de továbbra is kitartott a lelkes taps. Így telt el néhány perc, és akkor a közönség legnagyobb örömére még egyszer visszatértek. Ilyet még nem láttam.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Buena Vista Social Club ezen az estén is jogosan kapta közönsége háláját.

Köszönjük, hogy itt jártak újra, itt jártak utoljára.

Akik ezen a napon a nézőtéren ülhettek, fognak emlékezni.

Sokáig.

Tukacs Emánuel Dávid / Kovács Zsuzsa