Globe: Fesztiválzenekar Shakespeare módra

A Budapesti Nyári Fesztivál nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy idecsábít egy olyan fantasztikus előadást, mint a Két veronai nemes a londoni Globe Színház társulatának tolmácsolásában. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hihetetlen nagy élmény Shakespeare-t eredeti nyelven hallani, még ha a jelmez nem is volt korhű, ezzel is közelebb hozva a minden időben aktuális történetet.

A társulat a nyelven kívül nem igen törekedett az autentikusságra, de pont ezért volt nagyon élvezetes az egész előadás, még úgyis, hogy a szöveg értése néha nehézséget okozott, bár ennek kiküszöbölésére szolgált a magyar feliratozás. 

A színészek fiatalosak, lendületesek és nagyon lelkesek voltak. Sokszor nem is annyira színjáték volt, amit a színpadon láthattunk, hanem inkább koncertszerű előadás. A monológok látványosak voltak, erőteljesek és nem befelé, hanem inkább kifelé szólt a közönségnek.

A díszletet nem bonyolították túl, a nagy színpadon egy kisebbet állítottak fel, amin egy még újabb zenekari színpad volt, ahová a színészek néha meglepetésszerűen egy együttessé verbuválódtak, ahol dalban öntöttek ki érzelmeiket. 

Shakespeare-nek ez az egyik legkorábban született műve, ezért sokan kiforratlannak tartják, kidolgozatlan karakterekkel, ez az oka annak is, hogy nem igen szokták színpadra alkalmazni, bár én hiszem azt, hogy egy jó rendező egy egész nívós szórakoztató darabot ki tud hozni belőle, ahogy itt is történt.

A történeten és a szövegen semmit sem változtattak, csak egy-két szereplőt mostak össze. A két veronai barát, Proteus és Valentin kálváriáját követhettük nyomon. Proteus, az ifjú szerelmes egész nap az ő Júliájáról áradozik, míg Valentin kétkedve hallgatja őt. Mivel őt nem tartja itt semmi, ezért útnak indul felfedezni a világot, ám Milánóba érve őt is utoléri a szerelem Silvia képében. Később barátja, Proteus, apja parancsára szintén csatlakozik hozzá, ahol őt is megbabonázza Silvia, és ekkor követi el a kettős árulást, szerelme és barátja ellen. Ebből a kis kalamajkából egy igazi komédia kerekedett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, tele érzelmekkel: szerelemmel, árulással, megbántással és megbocsátással.

A londoni Globe Színház tagjai kétségkívül jól szórakoztattak, a sokszor inkább fesztiválzenekar jelleggel működő angol társulat vidám kis estet csempészett a budapesti éjszakába. 

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Gálos Samu]

LENNI, csupa nagybetűvel

A Globe Színház Hamletja tarolt a Margitszigeten, királygyilkossággal koronázva meg a hétvégi Shakespeare Fesztivált.

Három bőrönd, és mindössze egy kisbusznyi színészember és nő, rengeteg mondanivalóval. Vagyis egy egészen apró csapat érkezett Londonból, világkörüli útjának magyar állomására. Shakespeare színházának társulata ugyanis nem rég úgy döntött, hogy a földgolyó minden egyes országát bejárja, itt is, ott is elhintve egy pár nemes, felejthetetlen és mindig időszerűen előkapható gondolatot a legendás – talán soha nem is létező – író, – talán sosem létező, mégis annál termékenyebb – tollából. Egy legenda kelt tehát életre újra, és tette fel a mindig helyénvaló kérdést: lenni, vagy nem lenni.

 

Fotó: Kaiser Ottó

Végül is, ha egész egyszerűen akarunk fogalmazni, egy csupasz Hamletet láttunk, de talán túlzás lenne, legalábbis meggondolatlanság így leegyszerűsíteni a szombati élményt. Hiszen hiába nem voltak igazi, úgynevezett nagyszínházi díszletek, a történet megszólalt, és hirtelen az egész Margitszigeti Szabadtéri egy középkori várossá változott. S hiába számít manapság megszámlálhatatlanul át- és lerágott csontnak bármelyik Shakespeare-mű, éppen a már feljebb említett csupaszságával lett újra érdekes a Globe-előadás királygyilkossága.

Magával rántott Hamlet. Nem is volt több kérdés, és magyarázatra sem volt szükség – még a kivetítőkön a magyar fordítás és a szünet fél órája sem tudott visszarántani a jelenbe. Ilyen egyszerű könnyedséggel varázsolta el akaratlanul is a közönségét a modern Globe, még ha a jelmez alatt huszonegyedik századi öltöny is bújt meg. A korabeli gondolatok pedig minden puritánság ellenére átvetültek a mai világ hűvös nyári szombat estéjére. A lassacskán ősrégi Hamlet így lett – díszletek nélkül is karakteres, talán egy kicsit furcsamód modern, kozmopolita és új, mégis valahogy nagyszerűen eredeti, minden sallangot mellőzően tiszta.

 

Fotó: Kaiser Ottó

A három bőröndből előbújó történet, amilyen gyorsan összeállt, majdnem olyan gyorsan le is bontotta magát a csaknem három órás időutazás után. Így a shakespeare-i világból másnapra nem maradt más a Margitszigeten, csak a gondolatok. Vagy mégsem? Ophelia szokatlan visszatérésén ugyanis a legutolsó jelenet óta vitatkozunk.

koko

Szentivánéji Slam Komédia - Kultúrák és korok párbaja

Slam poetry és Shakespeare Szentivánéji álma? Együtt? Egy színpadon? Zenei kísérettel?! Uh. Bátor kísérlet. Formabontó. Na, meg persze izgalmas is. De hát erről szól a művészet, nem? Mindehhez az érdekes egyveleghez pedig a Margitszigeti Víztorony biztosított olyan kulisszát, amely még egy különös csavart vitt az egész történetbe. A próba alatt kukkantottunk be a kulisszák mögé.

Békés margitszigeti késődélután, gyengülő napfény, csicsergő madarak, kötelező focimeccs a háttérben laptopról, sör. És az alkotófolyamat végén lévő slammerek, zenészek, alkotók. 

A víztorony körüli árkádok alatti tereket rögtönzött mini próbatermekké osztotta a plakátkiállítás. Amelyeket a slammerek találékonyan ki is használtak, belakták őket, jöttek-mentek, szerettek, gyűlöltek, vitatkoztak, veszekedtek egymással, az oszlopokkal, a plakátokkal, oda képzelt szereplőtársaikkal – persze csak a szerep kedvéért. Próbáltak.

Fotó: Pereszlényi Erika

Igazi hangzavar, beszédfoszlányok, dialógus darabkák, akkordok és dallamkísérletek minden irányból. Majd az őskáoszt idéző színpad és környéke elkezd egyre rendezettebbé válni. Bár még néhol kicsit bizonytalanul, az igazi hangot keresve, de a rövidke részletekből lassan összeállnak a hosszabb jelenetek, a hosszabb jelenetekből pedig felsejlik a darab íve és hangulata. Remek dialógusok, jól megírt, ötletes szócsaták, határozott elképzeléssel a fejükben érkező slammerek, jól szórakozó zenészek.

A Heléna-Hermina fight például még soha nem volt ennyire ütős, ami egyrészt a slammerek – Mavrák Kata-Hugee és Tolnai Eszti – jól megírt, pörgős szövegeinek köszönhető, másrészt pedig az Amoeba zenekar nagyon jól eltalált aláfestő zenéjének – ennél a dialógusnál például nagyon ügyesen becsempészték a Knight Rider főcímének ismerős hangjait. Garantált siker.

Nemcsak a szöveg lett más, hanem a darab ritmusa, mondandója és hangulata is. Tipikus „klasszikus új köntösben” állapot, amikor az ember tudja, hogy valami különleges és egyedi történik körülötte, amikor még nem látja ugyan pontosan, hogy milyenné fog összeállni a darab, viszont már érzi, hogy valami nagyon jó dolog lesz a vége. És valóban így is lett.  

Fotó: Pereszlényi Erika

Slam? Slam!

Shakespeare-t valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. De mi is az a slam? Költészet, rap, stand up comedy, olykor zene, mindez megfűszerezve egy cseppnyi színházzal. Ez az egyveleg világszerte már egy ideje bombabiztos recept a remek szórakozásra, de néhány éve már hazánkban sem cseng idegenül a kifejezés, nálunk is felütötte a fejét a slam-őrület. Az egyszeri nézőnek szinte már esélye sincs elbújni a sokszor nem csak szórakoztató, hanem elgondolkoztató sorok elől. Találkozhattunk vele a tereken, utcasarkokon, klubokban, fesztiválokon. És legutóbb a Margitszigeti Víztorony udvarán.

Fotó: Pereszlényi Erika

Bakai Anna