Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.

A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 

Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert

[Fotó: Takács Attila]

Ki, mit tud Éváról?

Rekkenő hőség és az Orlai Produkciós Iroda Mindent Éváról című előadása a Budapesti Nyári Fesztiválon.

A darab kritikáját, történetét már jónéhány nálam tehetségesebb és hozzáértőbb színházi kritikus megfogalmazta, így, ha megengedik, én csupán a saját megérzéseimet és tapasztalataimat szedném egy csokorba, nem elfelejtve, hogy mennyire különleges helyszín is a városmajori szabadtéri színház. No, de mégis mit tudunk a Mindent Éváról című előadásról? Íme a színlap: A lelkes színházrajongó, Eva Harrington kitartóan minden este ott várja kedvenc színésznőjét, Margót a művészbejárónál. Egy nap szerencséje lesz, bejuthat a vágyott szentélybe, a nagy színpadi sztár öltözőjébe, és megismerheti a színház bennfenteseinek világát, az ünnepelt sztárt, a népszerű házi szerzőt, a rettegett kritikust, és Thália szentélyének többi szereplőjét. Röpködnek a szellemességek, fergeteges komédia kerekedik, ám ez a játék nem csak játék. Sokkal több annál. 

Megtudtam, hogy...

#1 A jó díszlet bárhogy képes működni, ha kell színházi öltöző, vagy autószélvédő, esetleg házi fürdőszobatükör. Kálmán Eszter díszlettervező munkája könnyedén varázsolt el minden nézőt az 50-es évek amerikájának csillogó színészvilágába.

#2 Az egyik legjobb nevettető még mindig Hernádi Judit, akinek bár a Bajor-Gálvölgyi duó jobb partnere volt a humorban, mint Szikszai Rémusz, azért így is fogta a hasát az egész Városmajor. 

#3 Imádjuk a sztereotípiákat és ez nem véletlen, hiszen működnek. A tutyimutyi író, a számító, kezdő színésznő, a kiöregedett díva, vagy a minden hájjal megkent kritikus, mindannyiunk képzelettárában jelen van. Azonban Pelsőczy Réka rendezésének köszönhetően többet is megtudhattunk ezekről az alakokról, és elsősorban nem a szakmájukon keresztül figyelhettük meg őket, hanem sokkal inkább emberként voltak érdekesek számunkra. 

#4 Az Oscar-díjas filmekből remek színházi feldolgozások készülhetnek. Persze ez az állítás egy aprócska csúsztatás, mert a darab alapjául Mary Orr novellája szolgált, csak úgy, mint a film esetében. A hollywoodi feldolgozás  azonban történelmi jelentőségű és feltétlen említésre érdemes, hiszen a 11 Oscar-jelöléséből hatot bezsebelt, és mindennek tetejében az akkor még ismeretlen Marilyn Monroe is feltűnt egy-két jelenet erejéig a vásznon.

#5 Egyszer mindenki megöregszik, és ez a tény a nőket valamiért a kelleténél jobban zavarja. A színésznőkről nem is beszélve. Nem csoda, hiszen mindig jön egy új, egy fiatalabb tehetséges lány, óriási vágyakkal és elszántsággal. Ugyanakkor, csak az igazán nagyok képesek megőrizni a méltóságukat. Végső soron mindannyian kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy 40 évesen már nem lehet Júliát játszani, sem a színpadon, sem az életben.

#6 A Városmajori Szabadtéri Színpad klassz hely, ahova érdemes korábban érkezni, hogy az ember körbesétálhasson és lepihenhessen az égig érő gesztenyefák árnyékában, és ahol az előadás hangulatához a rigófütty és a hideg fröccs egyaránt hozzátartozik. 

#7 Az egyszerű történetek is megannyi lehetőséget és titkot rejtenek. A Mindent Éváról egy sikerhajhász lány és egy kiöregedő, ám rendkívül tehetséges színésznő rövid kis szösszenete. Nincsenek benne igazán nagy mélységek, de azért, ha az ember úton hazafelé még elgondolkodna egy kicsit, akkor erre is ad elég lehetőséget a mű. Szerintem ez leginkább Kovács Patrícia játékának köszönhető, aki épp oly hitelesen hozta a darab elején megjelenő szürke kis egérkét, mint a vadmacskát, aki semmit és senkit nem kímélve magának akar mindent a helyszínül szolgáló New York-i színház berkein belül. 

Szerző: Mészégető Marcsi

[Fotók: Takács Attila]