A falu, ahol a rossz már majdnem jó

Eltelt egy év. Újra megnyitotta kapuit a Városmajori Szabadtéri Színpad, nem sokkal azután, hogy bezárta az Örkény Színház után. Újra eljött a nyári fesztivál egyik legizgalmasabb különlegessége, a Városmajori Színházi Szemle, amelynek keretében idén hat zenés, szórakoztató előadást láthattunk, amelyek egészen új megközelítéssel nyúlnak jól ismert darabokhoz.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház tolmácsolásában Mohácsi István és Mohácsi János „átiratában” Tóth Ede híres népszínműve, A falu rossza került a színpadra július első szombatján. 

A három felvonás hossza 225 perc, ennek megfelelően az előadás rendhagyó módon, már este 7 órakor elkezdődött. Mire a városmajori templom harangja elütötte a 8 órát (ami máskor az este kezdetét szokta jelezni), már javában benne voltunk a képzeletbeli (vagy nem is annyira képzeletbeli) falu életében, ahol éppen esküvőre készült a nép, ugyanis a bíró, Feledi Gáspár (Bányai- Kelemen Barna) fia (Matusek Attila) készült elvenni Bátki Tercsit (Sodró Eliza). 

A falu nevét nem tudjuk, a történések idejét is csak úgy nagyjából sikerült „megsaccolni”, amikor is két pohár bor mellett a muszka elleni harcról kezdtek el anekdotázni a szereplők. Kicsit mégis gyanús, hogy nem mindig az 1800-as években járunk, aktuálpolitikai áthallások teszik egyértelművé, hogy a mindenkori keserédes magyar valóságról szól a darab. Bólogatunk és nevetünk, mert alapvetően egy mulatságos előadást látunk.

Rögtön az elején Feledi Boriska (Edvi Henrietta) le akarja magát vetni a tetőről szerelmi bánatában, mert a falu rossza, Göndör bácsi észre sem veszi őt. De nyugodjanak meg, a magyar sírva vigadós fajta. Maradjunk annyiban, hogy „nem igazán jön ez össze” neki.

Göndör „bácsi” Tercsibe szerelmes, akit szerelemféltésből le is lő, volt menyasszonya holtan esik össze, a falu elsiratja az első felvonás végén, de a másodikban már újra talpon van, mert kiderül, hogy Göndör nem rakott töltényt a tárba. Ekkor már sejtjük, hogy ebben az előadásban nem történhet semmi igazán rossz.

Mint ahogy az egy faluban lenni szokott, mindenkinek van valami takargatnivalója, és mindenki sokkal okosabb, ha mások életéről van szó. Egyesek számára a hatalom és a pénz mindennél fontosabb, és az ármánykodás is a mindennapok része. A falu rossza nem is annyira rossz, inkább csak ő maga nem akar jó lenni. Nem úgy, mint Finum Rózsi (Bánfalvi Eszter), akinek semmi más bűne nincs azon kívül, hogy rossz emberbe szeretett bele.

A színpadon megjelenő összes alak igazi gyöngyszem volt, a zenekar nemkülönben. Számomra mégis Rózsi volt a legizgalmasabb karakter, máshogy beszélt, másféle ruhában járt, és a lényéből áradó „baljóslatot” csak tovább fokozta az állandóan a kezében hordott gereblye. 

Végül minden a helyére kerül Trokán Péter isteni közbeavatkozásának köszönhetően. Mégiscsak egy népszínműről beszélünk, ahol minden jó, ha a vége jó. És amíg így van, addig mi is biztosak lehetünk benne, hogy nagy baj nem érhet minket. A Városmajori Szabadtéri színpadán pedig még az is megeshet, hogy a Boldogság alakot ölt, egy „rühes macska” formájában.

Budapest, 2017. július 10. 

Szerző: Köles Hajnalka

[Fotók: Mészáros Zsolt]

„A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játékszer!”

Sokat sejtető, hosszan kígyózó sor várt a Városmajori Szabadtéri Színpad bejáratánál, bizony megannyian kíváncsiak voltak az a bizonyos hárpia megzabolázására. A már számtalan feldolgozást megért Shakespeare klasszikus – A makrancos hölgy – egy formabontó és modern köntöst kapott a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában.

Az előadás erősen eltért a korábban megszokott feldolgozásoktól. Alföldi Róbert, a tőle megszokott módon, új hangsúlyokat adott a darabnak, más megvilágításba helyezte a cselekményt. Zöldy Z Gergely díszlete és jelmezei napjainkat tükrözte, alátámasztva a lendületes és mai Nádasdy Ádám fordítást, melyet dramaturgként Vörös Róbert jegyez. Ők már nem először dolgoztak együtt Alföldivel, talán ez is indokolhatta az előadás előtt belépésre váró tömeget.

A budapesti közönségnek Bánfalvi Eszter neve lehet ismerős, korábban a Nemzeti Színház társulatát erősítő színésznő ezúttal már a szombathelyi társulat művészeként alakította zseniálisan végletes szerepének két ellentétes pólusát, vagyis a betörhetetlen, önálló fúriát, majd a szelíd, és engedelmes feleséget.

A főszereplő, Kata (Bánfalvi Eszter) szúrós természetéről és megzabolázhatatlanságáról hírhedt. Apja (Mertz Tibor) így kénytelen ultimátumot adni minden udvarlónak, aki másik lányáért (Hartai Petra) eseng: senki nem kaphatja meg Bianca kezét, míg nővérét férjhez nem sikerül adni. Amíg sorjáznak a húg kérői, addig csupán egy akad, aki Kata fejét szeretné elcsavarni, de legfőképp a hozományt megszerezni. Ő nem más, mint Petruchio, (Bányai Kelemen Barna) akinek „pénze az van, meg a birtok, otthon”, de a vagyon mégiscsak nagy úr. Egy pillanatig úgy tűnik, mindenkinek megvalósulnak az álmai, Petruchio és Kata boldogan élnek, amíg meg nem halnak, gazdagon. A menyegző után viszont mégsem alakul minden a tervek szerint, legalábbis Kata sorsa biztosan nem. Petruchio keménykézzel, vasszigorral és kíméletlen módon igyekszik betörni újdonsült felesége szilajságát, aki a darab végére már nem rendelkezik saját akarattal, és nem ismer semmi ellentmondást, alázatosan teljesíti férjeura minden óhaját, és meghajol minden kívánalma előtt. Mindeközben Bianca is férjhez megy, az őt ostromló kérők közül Lucentióhoz (Jámbor Nándor) – a hódoló álruhában férkőzik közel választottja szívéhez, nem kis galibát okozva ezzel.

A szereplőgárda fantasztikusan volt jelen a színpadon, sajátos és nyomot hagyó megformálás volt minden egyes karakter, megfűszerezve rengeteg humorral – sok helyzetkomikumot is produkáltak. A férfi főszereplő Bányai Kelemen Barna bravúrosan nyűgözött le mindenkit az előadás elején, valamennyien szurkoltunk a sikeréhez, majd egy ellenszenves, zsarnok macsóvá vált a darab végére.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház remek példája annak, hogy vidéken is működhet jó és minőségi színház. Nagyszerű, hogy van egy ilyen esemény, mint a Városmajori Színpadon megrendezett Színházi Szemle, amely összegyűjti a vidéki gyöngyszemeket.

Szerző: Faragó Vivien

[Fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház és Faragó Vivien]

„A győztes az, aki megírja, hogy győztes” – Székely Csaba: Vitéz Mihály

A Városmajori Színházi Szemle csütörtökön Székely Csaba, a Bánya-trilógiájáról és Mc Donagh fordításairól ismert erdélyi magyar író darabjával vette kezdetét. Az író a szombathelyi színház jeligés pályázatán vett részt, 173 beérkezett műből találták a Vitéz Mihályt a legjobbnak.

A címszereplő Vitéz Mihály román nemzeti hős, akinek tevékenysége a magyar történelem oktatásban viszont éppen csak megemlítődik, így erősen valószínűtlen, hogy az átlagos néző alapos ismeretekkel érkezne a Városmajorba, hacsak nem nézett utána előzőleg, hogy miről is lesz szó. Elég hamar világossá válik azoknak is, akik a szerző korábbi életművéről sem hallottak, hogy egy áthallásos történelmi dráma ez, amely részben nyelvi utalásaival, részben a díszlet és jelmez által (Horesnyi Balázs és Pilinyi Márta a két tervező) folyamatosan ütközteti a főszereplő korát a jelen világával. Ezek a párhuzamok, a néző felismerése, hogy a világ nem változott sokat a XVI. század végétől (a politikusok beállítottsága még kevésbé), képezik a mű humorának legfőbb forrását, ezért is helyénvaló a „komikus történelmi tragédia” minősítés. A közönség hálásan fogadja a szövegpoénokat, amelyek egy része jóval a bemutató után kerülhetett a szövegbe. Emlegetnek gazdasági bevándorlókat is, akik elveszik a magyarok munkáját. A rendező, Béres Attila nem hezitál, harsány színeket használ. Az osztrák kultúra nagyságát Conchita Wurst szerepeltetése jelképezi például. Nem érti félre a közönség a főszereplő vízilabdás fürdőnadrágjának és román nemzeti színekre festett fürdőköpenyének szerepét sem, ami helyett egy idő után mégis aranyszínű öltönyt húz magára. Az osztrák udvar is folyamatosan focit néz, a román hazafiak is futballszurkolónak vannak öltözve. Az én benyomásaim szerint a darab elég erős és hatna akkor is, ha jóval kevesebb direkt utalást tartalmazna az előadás, a néző anélkül is összekapcsolná a két korszakot. A szöveg önmagában is megteszi a magáét: a mai szleng, a káromkodások archaizáló nyelvi elemekkel keverednek. (Ezáltal felidéződik a korábbi Bánya-trilógia és a Mc Donagh drámák lepusztult közege is. Székely Csaba le sem tagadhatná a szerzőségét.) Vitéz Mihály alakja nem áll messze a már korábban megismert műveletlen bunkóktól, egy közülük, de mégis formátumos a maga módján. Bajomi Nagy György.

Bajomi Nagy György Jordán Tamás Nemzeti Színházában is megismerhető volt már, majd igazgatójával tartott Szombathelyre. Ez az előadás bizonyítja, hogy a színész képes végig fenntartani figyelmünket és elviszi a vállán az egész előadást. Ezzel az összetett figurával, amely szenvedélyes, őszinte, formátumos, ugyanakkor kisstílű, hűséges és hűtlen egyszerre, számító és spontán, viszont mindezen vonások szerves egészet alkotnak és olyan, mint egy ember, Bajomi Nagy György kiemelkedik a mezőnyből és érteni véljük az okát, hogy az általa megformált Vitéz Mihály miként futhatta be üstökös-jellegű pályáját. 

Ebben az előadásban nekem ez a főszereplő tetszett a legjobban, a poénok és a rendezői megoldások hol igen, hol nem, de e színészi alakítás miatt mégsem éreztem azt a kevéssé élmény dús percekben sem, hogy feleslegesen töltöttem el három órát. 

Az előadásban elhangzik Vitéz Mihály tetteinek dokumentálása kapcsán, hogy a történelmet a győztesek írják, ők dokumentálnak. Siker az, amelyikről azt mondják, hogy az. Jelen esetben megállapítható, hogy a közönség szerette ezt a POSZT-ra is beválogatott előadást, értékelte a további színészek munkáját is. Nem hiába mentem én sem. Hazaérve azonnal rákerestem az interneten, hogy még mi tudható meg Vitéz Mihályról…

Makk Zsuzsanna

(Fotók: Geberle Berci)