Doktor Zsivágó szerelmei

A Győri Nemzeti Színháznak tavaly sikerült megvalósítani azt, amit a Broadway-nek sem, sikerre vinni a Borisz Paszternak világhírű regényéből írt Doktor Zsivágó című musicalt. Forgács Péter rendező abszolválta a bravúrt, így végre elmondhatjuk, hogy valamiben jobbak vagyunk, mint az amerikaiak, amihez persze hozzá kell tenni azt is, hogy a történet nekik valószínűleg nem mondott túl sokat, míg mi ezen a tájékon jól ismerjük a regénybeli állapotokat. A lényeg, hogy itthon jól fogadták a bemutatót, és azóta is számos előadást ért meg, idén nyáron pedig a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra is meghívást kapott.

A két budapesti szereposztás közül nekem a vasárnap estihez volt szerencsém: Fejszés Attila, Kecskés Tímea és Tóth Angelika hármasához.

A regény a megjelenésekor nagy felháborodást keltett, a nyílt és őszinte társadalomkritikája miatt hazaellenesnek nyilvánították és betiltották. Amellett viszont, hogy valóban hű társadalmi korrajzot fest a szovjet világról, igazi nagy családregény is. A musicalben főként Doktor Zsivágó szerelmi sokszöge kerül terítékre, aki szereti a feleségét, de közben a fiatal forradalmárnőbe, Larába is beleszeret. A lánynak két hódolója akad még rajta kívül: az idővel férjévé váló, szintén forradalmár, Pása Antipov, és egykori szeretője, Komarovszkij. Tökéletes alaphelyzet egy ilyen érzelmes műfajnak, mint a musical.

A pénteki előadással ellentétben a második budapesti vendégjátékon jó idő volt, így az a veszély nem fenyegetett, hogy az eső elmossa az előadást. Sajnos azonban a színpadtechnika mégis megtréfálta a jelenlévőket, ugyanis már az első órában leállt a forgószínpad, és bár a műszakiak mindent megtettek, nem sikerült beindítaniuk a gépezetet, ami az előadás fő motorját és látványvilágát jelentette. A győriek azonban nem adták fel, és vállalták a szinte lehetetlent: az álló színpadon, újragondolt átrendeződésekkel és új járásokkal remekül megoldották a helyzetet, és egy olyan grandiózus előadást láthattunk, amely teljes egészében elfeledtette a váratlan körülményeket.

Fejszés Attila tiszta és erős hangja minden alkalommal odaszegezte a nézőt. Jurij Zsivágója pozitív hősként jelent meg, és annak ellenére, hogy feleségét megcsalta, szimpátiát váltott ki, ahogy a szerető szerepében Tóth Angelika is, aki Laraként szintén pillanatok alatt az emberek szívébe lopta magát. Csodálatos dalaival és letisztult játékával az előadás meggyőző és kiemelkedő teljesítményét nyújtotta. A legkevésbé kibontakozó szereplő a feleség, Tonja volt, így az ő fájdalmát kevésbé ismerhettük meg, bár a két nő találkozása a könyvtárban az est egyik legmeghatóbb jelenete volt, duettjük pedig a legszebb zenei rész az egész előadásban. Tóth Angelika és Kecskés Tímea hibátlanul adták elő az éterien szép zeneszámot, hangjuk harmóniában olvadt össze a színpadon.

A díszlet Bátonyi György munkáját dicséri, és noha kevésbé élvezhettük, de azért így is működött, autentikusan alátámasztva a történetet, hasonlóan Tordai Hajnal jelmezeihez, amelyek szintén mind ezt szolgálták. 

Kellemes meglepetés volt, hogy a színész-énekesek mind remekeltek, nem volt egyetlen hamis, vagy gyengébb hang sem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Michael Korie és Amy Powers által írt dalszövegek Lucy Simon zenéjével fantasztikus előadást varázsoltak a Margitszigetre. A koreográfia is nagyszerűen helyt állt, annak ellenére, hogy ebből a szempontból sem lehetett egyszerű a technikai korlátokon túllépni és végigcsinálni az előadást, de Kováts Gergely Csanád koreográfus szenzációs munkát végzett a Győri Nemzeti Színház tánckarával.

Bár nem láttam az összes előadást idén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, de az biztos, hogy nálam a Doktor Zsivágó vezeti a listát.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Éder Vera, Gálos Mihály Samu]

Azért a víz az úr?

A Budapesti Nyári Fesztiválon 2017-ben sem maradtunk musical előadások nélkül: a tavaly nagy sikert aratott Evita mellett idén a Doktor Zsivágó kapott szerepet, dupla előadásban.

A musical Borisz Paszternak azonos című regénye alapján készült, amely az első világháború és az 1917-es oroszországi forradalom idején játszódik. Az előadás a Broadway-n nem aratott sikert, a kritikus alaposan bírálták a musicalt, így összesen 23 előadást élt meg. A Győri Nemzeti Színház igazgatója, Forgács Péter Közép-Európában elsőként mutatta be a darabot 2016 decemberében, hiszen úgy gondolta, mi, magyarok sokkal közelebbről ismerjük és értjük a darab mondanivalóját. A zenés előadás szabadtéri ősbemutatója június 30-án volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, ahol közel 3000 ember várta, hogy részese lehessen az „új musical” premierjének.

A szabadtéri előadások egyik nagy rizikó faktora az eső. Mivel évek óta visszatérő nézője vagyok a Budapesti Nyári Fesztivál előadásainak, tapasztalt nézőnek mondhatom magam a szabadtéri programokkal kapcsolatban. Átéltem már az összes időjárási körülményt, fáztam, melegem volt, vagy éppenséggel esőben ültem végig egy-egy előadást, jelen esetben a Doktor Zsivágó musicalt. A fesztivál szervezői is sokkal felkészültebbek, mint évekkel ezelőtt, hiszen a városmajori színpadot lefedték, így ott, az extrém viszonyokat leszámítva semmi nem zavarhatja meg az előadás menetét, a Margitszigeti Színpadon pedig a bemutató előtt esőkabátokat osztottak az önkéntesek. Többekben felmerült a kérdés, hogy vajon miért nem fújták le az előadást és tették át az esőnapra, én azonban úgy gondolom, a szemerkélő eső erre még nem ad okot. Ráadásul a következő napokra is hasonló időt jósoltak, ami azt is veszélyeztette, hogy egyáltalán láthassuk az előadást, a színházszerető embereket pedig egyébként sem tántoríthatja el egy kis csapadék. Esőkabátomban ülve (ami igazán nagy hasznomra volt) izgatottam vártam, hogy vajon milyen élménnyel ajándékoz meg a különös este és az előadás.

A késő esti 9 órás kezdés megalapozta a hangulatot a musicalnek, hiszen Oroszország havas „tája” tárult a szemünk elé. A produkció mind látványvilágában, mid színpadtechnikájában az elejétől a végéig nagyon erős volt. A kiváló díszlettervezőnek, Bátonyi Györgynek köszönhetően pár másodperc alatt helyszínt tudtak változtatni a forgószínpadon, vagy akár az előző színteret néhány kellékkel átalakítani az adott kornak megfelelően. Hangtechnikában azonban nem jeleskedett az előadás, a zenekar túl hangos volt, amit a színészek nem minden esetben tudtak áténekelni és átbeszélni. Sok esetben a kijelzőre kellett hagyatkoznom (angolul volt feliratozva az előadás), hogy értsem a párbeszédeket, illetve nyomon tudjam követni a cselekményt.

Dramaturgiai szempontból Forgács Péter rendező sokat kihúzott a darabból, hogy logikussá tegye és életszerűbbé varázsolja a sok helyszínen játszódó cselekményt, azonban az előadás a hosszúságát tekintve még így is elnyújtott volt.

Kisfaludy Zsófia volt az előadás legjobbja. Nemcsak színészi szempontból bizonyította tehetségét, hanem a hangi kvalitásai is kiemelték a társulatból. Miller Zoltán azonban, aki szintén kiváló énekes, színészi játékában kevésbé jelenítette meg a mögöttes tartalmat.

Az első felvonás végig az időjárás megkímélt bennünket (szünetben el is állt az eső), azonban a második felvonás kezdetén nem csak a színpadon dúlt - a történelmi - vihar, hanem a nézőtéren is. Meglepetésemre a nézők nem adták fel olyan könnyen, mint én, aki esernyő alá húzódva, a nézőtéri bejáratnál néztem végig a történet hátralévő részét, és az esővel dacolva, de végigülték az előadást. 

Mindez nem maradt viszonzatlanul, hiszen nem csak mi tapsoltuk meg az erejük felett teljesítő győri társulatot, hanem a színészek is megtapsolták a nézőket kitartásukért. Igazán különös élmény volt ez így, amelyhez immár örökre hozzátartozik a nyári vihar és az elemekkel való küzdelem.

Lendvényi Enikő

[Fotók: Éder Vera, Gálos Mihály Samu]

Szeretni kell és szeretni érdemes

A Porgy és Bess-t a közönség főleg a sokat játszott dalaiból ismeri, mert a teljes operát nem gyakran tűzik műsorra. Idén viszont a Budapesti Nyári Fesztivál jóvoltából egy igazán autentikus opera-koncertet láthattunk a Margitszigeten, amerikai vendégművészekkel és a Magyar Állami Operaház zenekarának és kórusának együttműködésével.

Az előadás DuBose Heyward Porgy c. kisregényéből született, amely 1926-ban került Gershwin kezébe, és rögtön felkeltette az érdeklődését, olyannyira, hogy levelet írt a szerzőnek. A teljes opera mégis csak kilenc év múlva készült el, főként a szerzők levelezése útján, a modern technika hiányában. A librettót DuBose Heyward és Dorothy Heyward, a dalszöveget Ira Gershwin, míg a zenét az addigra már neves komponista, George Gershwin szerezte.

Magyarországi hivatalos ősbemutatója az Erkel Színházban született meg, amelyet sikerrel játszott a Magyar Állami Operaház társulata 1981-től 1983-ig, majd levették a repertoárról a jogörökösök kérésére, akik arra hivatkoztak, hogy a szerző anno a szerepeket kizárólag afroamerikai énekeseknek szánta. Később, ennek a kérésnek eleget téve egy öt alkalmas előadássorozatot mutattak be szintén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd újabb 26 év szünet következett. Idén viszont a Szabad Tér Színház produkciójában ismét látható volt a ritkán látható  mű, két alkalommal, afroamerikai énekesek közreműködésével.

A Budapesti Nyári Fesztivál olyan nagy neveket szerzett meg az előadáshoz, mint a Bess szerepében nagy sikerrel bemutatkozott Laquita Mitchell, aki olyan nagynevű operaszínpadokon játszott már főszerepeket, mint a New York City Opera vagy a Washingtoni Nemzeti Opera, de a világ számos részén vett már részt világszínvonalú előadásokban, csodálatosan tiszta szopránját megcsillogtatva. Ezen az estén is dinamikus része volt az előadásnak Bess szerepében, és nemcsak hangjával, de szépségével is elkápráztatta a nézőket.

Porgy megformálója, Kenneth Overton sem ismeretlen az operarajongók körében, hiszen ő is játszott már a New York City Operaszínpadán, a Carnegie Hallban, és már a Brit-szigeteket is meghódította egy turnéja alkalmával. Laquita Mitchell-lel elsöprő párost alakítottak a színpadon.

A történet szívbemarkoló, Charleston egyik szegénynegyedében, a kikötő utcájában, a Catfish Row-n játszódik, ahol főként szegény fekete halászcsaládok élnek, és minden szórakozásuk a kockázás. Egy ilyen alkalommal az erőszakos és rosszhírű Crown megöli az egyik fiatal halászt, Robbins-t. El kell menekülnie, így társa, Bess, a szintén nem túl tisztességes lány, kénytelen ott maradni. Életmódja miatt - italozás és drogozás - nemigen állnak szóba vele, de Porgy, a szegény és nyomorék férfi befogadja őt, és mellette a lány is jobb útra tér. Felhagy addigi mulatozásaival és tisztességes munkát vállal. Idővel már nem csak a szükség, hanem az érzései is a férfi mellett tartják. Természetesen nem lenne opera az opera, ha ebbe az idillikus képbe nem rontana újból bele Bess múltja. Ezek után marad a kérdés, hogy a szerelem mennyire megbocsátó, és hogy milyen áldozatokat vagyunk hajlandóak érte hozni. És persze az is felmerül, hogy kell-e, vagy érdemes-e mindent megtenni.

A válasz persze szubjektív, de azt biztosan megtudhattuk ezen az estén, hogy a két szerelmes mit is jelent egymás számára, és mire hajlandóak a boldogságért, hiszen szeretni kell és szeretni érdemes.

A csodálatos emberi történet kimagasló énekesi és előadói teljesítményekkel, egy fantasztikus live koncert keretében nyújtott kiváló zenei és vizuális élményt, amelyet még a makacs eső sem akadályozhatott meg.

2017. szeptember 13.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Éder Vera]

Szilvalé rongyő és a vazsmegyei gyerek

A Mágnás Miska a magyar operett-irodalom egyik, ha nem a legnépszerűbb műve. Sikere egyrészt a szatirikus mulatságos történetnek köszönhető, másrészt Szirmai Albert örökzöld dallamainak, a többi között a Cintányéros cudar világnak és a Hoppsza Sárinak.

Az előadás Marcsa és Miska történetén keresztül társadalomkritikát fogalmaz meg: az első világháború éveiben a társadalomnak szemet szúrt, hogy egy bizonyos kiváltságos réteg pusztán születésénél fogva jogot formál politikai vezetői szerepre, ugyanakkor magánéletében kevésbé a társadalmi normák szerint él. Ez adta az ötletet Szirmai Albertnek és Gábor Andornak, hogy a bevett szokás szerint az operettben nem a primadonna-bonviván, hanem a szubrett-táncos-komikus páros kerüljön előtérbe, vagyis Balogh Mária konyhalány és Ibolya Mihály, a lovászfiú. 

Az operett története fordulatos, cselekménye szellemes, Szirmai Albert slágerdalai pedig egymást érik az előadásban, és nem csak önmagukban állnak, hanem minden esetben reagálnak az adott szituációra.

Dobó Enikő hozza a vagány, fiatalos, modern és elkényeztetett úrilányt, Rollát, aki csak a darab végén szembesül azzal, hogy a saját családja mennyire lenézni a rang nélküli embereket.

Orth Péter egyszerű és jóvágású Barcsa mérnök úrja fontos szerep, a színész mégsem tud kiemelkedőt alakítani. Vele szemben Szemenyei János, mint Miska, igencsak feladja a leckét a többi szereplőnek. Játéka vad és kemény, így a Miskája sem az a nagyon szerethető figura. Az a típusú ember, aki előbb cselekszik, majd utána gondolkodik. Párjával, Marcsával (Hajdú Melinda), kiválóan működtek együtt, látszott rajtuk, hogy összeszokott párost alkotnak.

Kiválóan alakította a nagymama karakterét Réti Erika, ő volt az, aki a háttérben egyengette a szerelmespár útját. Engedékeny, szerethető Mamát láthattunk a színpadon.

Zayzon Zsolt és Nagy Viktor párosa, Mixi és Pixi már-már erőszaktevő férfiakká váltak, akik ha megjelentek a színpadon, megfagyott a levegő. 

A Korláthy grófi család az a világ, ahol a társadalmi rang számít. Az emberek érdekből kötnek barátságot és érdekből esnek szerelembe. Bár az igaz szerelem mindent legyőz, még a társadalmi különbségeket is, a Mágnás Miska operett mégsem egy könnyed délutáni matiné. A slágerek mögött komoly, valódi tartalommal és mondanivalóval rendelkezik. Egy letűnt kor értelmetlen társadalmi egyenlőtlenségeit és felszínes kapcsolatrendszerét teszi nevetségessé.

2017. július 23.

Szerző: Ledvényi Enikő

[Fotók: Walter Péter]

A falu, ahol a rossz már majdnem jó

Eltelt egy év. Újra megnyitotta kapuit a Városmajori Szabadtéri Színpad, nem sokkal azután, hogy bezárta az Örkény Színház után. Újra eljött a nyári fesztivál egyik legizgalmasabb különlegessége, a Városmajori Színházi Szemle, amelynek keretében idén hat zenés, szórakoztató előadást láthattunk, amelyek egészen új megközelítéssel nyúlnak jól ismert darabokhoz.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház tolmácsolásában Mohácsi István és Mohácsi János „átiratában” Tóth Ede híres népszínműve, A falu rossza került a színpadra július első szombatján. 

A három felvonás hossza 225 perc, ennek megfelelően az előadás rendhagyó módon, már este 7 órakor elkezdődött. Mire a városmajori templom harangja elütötte a 8 órát (ami máskor az este kezdetét szokta jelezni), már javában benne voltunk a képzeletbeli (vagy nem is annyira képzeletbeli) falu életében, ahol éppen esküvőre készült a nép, ugyanis a bíró, Feledi Gáspár (Bányai- Kelemen Barna) fia (Matusek Attila) készült elvenni Bátki Tercsit (Sodró Eliza). 

A falu nevét nem tudjuk, a történések idejét is csak úgy nagyjából sikerült „megsaccolni”, amikor is két pohár bor mellett a muszka elleni harcról kezdtek el anekdotázni a szereplők. Kicsit mégis gyanús, hogy nem mindig az 1800-as években járunk, aktuálpolitikai áthallások teszik egyértelművé, hogy a mindenkori keserédes magyar valóságról szól a darab. Bólogatunk és nevetünk, mert alapvetően egy mulatságos előadást látunk.

Rögtön az elején Feledi Boriska (Edvi Henrietta) le akarja magát vetni a tetőről szerelmi bánatában, mert a falu rossza, Göndör bácsi észre sem veszi őt. De nyugodjanak meg, a magyar sírva vigadós fajta. Maradjunk annyiban, hogy „nem igazán jön ez össze” neki.

Göndör „bácsi” Tercsibe szerelmes, akit szerelemféltésből le is lő, volt menyasszonya holtan esik össze, a falu elsiratja az első felvonás végén, de a másodikban már újra talpon van, mert kiderül, hogy Göndör nem rakott töltényt a tárba. Ekkor már sejtjük, hogy ebben az előadásban nem történhet semmi igazán rossz.

Mint ahogy az egy faluban lenni szokott, mindenkinek van valami takargatnivalója, és mindenki sokkal okosabb, ha mások életéről van szó. Egyesek számára a hatalom és a pénz mindennél fontosabb, és az ármánykodás is a mindennapok része. A falu rossza nem is annyira rossz, inkább csak ő maga nem akar jó lenni. Nem úgy, mint Finum Rózsi (Bánfalvi Eszter), akinek semmi más bűne nincs azon kívül, hogy rossz emberbe szeretett bele.

A színpadon megjelenő összes alak igazi gyöngyszem volt, a zenekar nemkülönben. Számomra mégis Rózsi volt a legizgalmasabb karakter, máshogy beszélt, másféle ruhában járt, és a lényéből áradó „baljóslatot” csak tovább fokozta az állandóan a kezében hordott gereblye. 

Végül minden a helyére kerül Trokán Péter isteni közbeavatkozásának köszönhetően. Mégiscsak egy népszínműről beszélünk, ahol minden jó, ha a vége jó. És amíg így van, addig mi is biztosak lehetünk benne, hogy nagy baj nem érhet minket. A Városmajori Szabadtéri színpadán pedig még az is megeshet, hogy a Boldogság alakot ölt, egy „rühes macska” formájában.

Budapest, 2017. július 10. 

Szerző: Köles Hajnalka

[Fotók: Mészáros Zsolt]

Szerelem, csábítás, hűség… Párizs

A Színházi Szemle harmadik versenyprodukciója A hülyéje című bohózat volt a Városmajorban, Szőcs Artur rendezésében.

Georges Feydeau (1862-1921) francia drámaíró nevéhez számos vígjáték és bohózat köthető (pl. Osztrigás mici, Bolha a fülbe). A hülyéjét először 1896-ban mutatták be a párizsi Théâtre du Palais Royal-ban. A Miskolci Nemzeti Színház előadása is Franciaországban játszódik.

Szerelem. Szerelmi háromszög, vagy inkább sokszög. Előre nem látható befejezés. Történetcsavar. Folyamatosan felbukkanó új szereplők. Nem várt végkifejlet. Boldog befejezés?

Megismerjük az ügyvéd Valentin-t (Lajos András) és bájos feleségét Lucienne-t (Czakó Julianna), akik boldog házasságban élnek. Redillon (Rózsa Krisztián) és Pontagnac (Harsányi Attila), Valentin barátai udvarol(ná)nak Lucienne-nek. Az asszonynak is tetszik Redillon, de mivel biztos férje hűségében, nem akarja más karjaiban (is) keresni a boldogságot. De valóban hűséges a férje? És vajon milyen ember Pontagnac és mit akar a felesége (Jancsó Dóra)? Van még a Londonból érkező és az idős névrokon házaspár, róluk se feledkezzünk meg.

A bohózat három helyszínen játszódik: Vatelin lakásán kezdődik, a bonyodalmak egy szállodai szobában tetéződnek, végül Redillon lakásán fejeződik be a történet.

Egyetlen színészi alakítást sem éreztem erőltetettnek, mindenki szimpatikusan játszott a maga karakterében. Rózsa Krisztián szaltói és bukfencei látványossá tették az előadást. A nyomozó (Kerekes Valéria) két segédjének neve (Tigris és Eufrátesz) molyosra derített mindenkit. Szőcs Artúr (Geemoe) keveset volt a színen, de annál kellemesebb volt, ahogy lazán, de mégis aggódva szerette és óvta a számára még mindig gyermek Redillont.

A nagy csattanó – azaz a verekedés – talán kicsit erőltetettnek tetszett, azonban gondolkodásra sarkallta a publikumot. Ki csal meg kit? Létezik-e megbocsátás? Valóban szükség van bosszúra? Az efféle kérdéseken mindannyian elgondolkodunk, hiszen hasonló történetek mindnyájunkkal megtörténhetnek.

A hülyéje az az előadás, ami lehet, hogy nem hagy mély nyomot a nézőben, de nyári kikapcsolódáshoz tökéletes.

Budapest, 2017. július 3.

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotók: Gálos Mihály Samu]

Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.

Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.

A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.

Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla

[Fotók: Kovács Attila]

Egy mesébe illő szerelem a múlt századból

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megrendezésre került a Színházi Szemle a Városmajori Szabadtéri Színpadon, melynek programjában 6 vidéki és határon túli színház előadása szerepelt. Június 22-én láthatta a közönség az első versenydarabot, a Tisztelt Ház (Vadnay László – Békeffi István – Márkus Alfréd) című zenés vígjátékot, melyet a csíkszeredai Csíki Játékszín hozott el Budapestre. A társulattal már évekkel ezelőtt megismerkedhettünk, legutóbb 2015-ben az Édes Annát láthattuk tőlük.

1934. Budapest, Országház

Takácsot (Veress Albert) két hónappal ezelőtt képviselővé választották. Politikai karrierje felívelőben. Egy fiatal hölgy megzavarja a képviselők munkáját, leszalad a karzatról, Takács urat szidalmazza. Szepes (Kosztándi Zsolt) szerkesztő úrnak ez jól jön, hiszen egy nem szokványos cikkel kápráztathatja el az újságot. Gyorsan ki is faggatja a fiatal lányt – Halmi Verát (Sándor Anna) –, aki elmeséli, hogy két évvel ezelőtt Takács úr megkérte a kezét, de nem tartotta be az ígéretét, eltűnt. Másnap az újság tele van Takács képviselő úr és Halmi Vera fényképével.

Vera mosolyogva olvassa a róla megjelenő cikket a ruhaüzletben, ahol vénlány nővérével, Zsuzsával (Szabó Enikő) dolgozik együtt. Vera szerelmes a képviselő úrba, aki persze nem ismeri őt. Kénytelen cselhez folyamodnia, hogy megismerkedjenek, bízva abban, hogy szerelme viszonzásra talál. Takács úr megjelenik a boltban, kérdőre vonja a fiatal lányt. Vera elnézést kér, hiszen összekeverte egy másik férfival, aki korábban valóban házassági ajánlattal hitegette. Takács úr felajánlja segítségét a férfi megtalálásához… 

Vera nem számol Valival, a színésznővel (Zsigmond Éva Beáta), aki a képviselő úr menyasszonya. 

Szepes úr figyeli a társaság minden lépését, írja a cikkeket, de egy idő után nem a hírnév lesz a legfontosabb a számára. 

A képviselő úrnak egyre szimpatikusabb lesz a vagány lány, azonban a politikai karrierjének nem tesz jót a botrányok sorozata. Verára mégsem tud haragudni…

A prózai jelenetek között néhány dal is felcsendült, melyek nagyon illettek a jelenetekhez – színesebbé, különlegesebbé varázsolták az előadást. Hamis hangot nem hallhattuk, a színészek énekesként is méltón megállták helyüket. 

Azt hiszem, nem kell – és nem is lehet – külön kiemelnem a színészeket, mert egytől egyik maradandót alkottak prózában, énekben, játékban egyaránt. Vonzották a nézők figyelmét, érződött a levegőben, hogy a közönség együtt lélegzik a művel. 

A Lendvai Zoltán rendezte darab annak ellenére, hogy 1934-ben játszódik, a mai kornak is megfelelő. A fiatalabb generáció is felfedezheti benne a bájt, a finomságot. Ez érződött a közönség reakciójából: a nevetésekből, a tapsból, a hirtelen jövő sóhajokból, a kuncogásból is. Nem lankadt a figyelem egy percre sem. A közönség élvezte az előadást, elmélkedett. Szerethető vígjátékot látott, egy időutazást a mobiltelefonok és az internet előtti időkbe. Az élet akkor is zajlott, csak egy kicsit másként.

A Tisztelt Ház egy igazi könnyed, humoros, nyári estére való színdarab. Elfeledteti velünk a jelent, a problémákat. Meggyőz minket, kikapcsol. Átadjuk magunkat az eseményeknek, mosolyogtunk, nem gondolkodunk. 

Jó kezdés, erős versenyprogramnak nézünk elébe.

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotók: Sándor Levente]

Remek hangú énekesek, kiváló alakítások, jó dalok, kevés mondanivaló

A Sztárcsinálók volt az első magyar rockopera, amelyet a Rock Színház alapítói, Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás írt színpadra 1981-ben, a győri sportcsarnokban mutatták be abban az évben, majd számos előadás született belőle számos helyen, több társulattal, mindig nagy renoménak örvendve.

Egy kisebb szünet után a tatabányai Jászai Mari Színház úgy döntött, hogy ideje elővenni a darabot, és egy olyan rendezőre bízta, Nagy Viktorra, aki már többször is sikerre vitte azt. Anno Miklós Tiborék kimondottan a Rock Színház színészeire írták a dalokat, amelyeket a mostani szereposztásnál is kitűnő hangú művészek prezentáltak. A színház februárban tartotta a bemutatót, a Városmajorba már egy jól összeszokott csapat érkezett június 16-án, ahol három estén át játszották telt ház előtt az előadást.

A császárkori Rómában játszódó darab hűen ábrázolja Néró felemelkedését és gyors bukását, amelyet anyja, Agrippina, és annak hű barátja, Seneca, egyben a fiú nevelője, idéz elő. Pillanatok alatt elteszik láb alól a már kiöregedett és vezetésre alkalmatlan Claudiust, hogy Nérónak biztosítsák a trónt.  A két cinkostárs biztos abban, hogy marionett bábuként lehet majd a fiút irányítani, és amint császárrá választatják, még inkább belevetik magukat az ármánykodásba. Mindenkit elintéznek, aki útjukba áll, azzal viszont nem számolnak, hogy az ifjú uralkodó maga is ráérez a hatalom ízére, és lerázva magáról anyja befolyását és Seneca tanácsait, vad duhajkodásba, majd szörnyű pusztításba kezd. Beleveti magát az éjszakába, kétes helyeken tölti az idejét, nem törődve az anyja által ráerőszakolt feleség, Octavia érzéseivel sem. Sőt, idővel Róma legszebb asszonyával, Poppeával megismerkedve teljesen kikelve önmagából, a nő hatására elkezdi a művészi hírnevet is hajszolni, és a színház színpadát is bitorolni akarja „bármi áron”.

Néró, megrészegülve a hatalomtól, hamar elfelejti régi kedvesét, Ulricát is, majd ő maga is átveszi anyja eszközeit, és gondolkodás nélkül bárkit legyilkoltat. A lány egy vallási fanatikus szektához kerülve a bosszúban látja az élet értelmét. Ebben a szélsőséges csoportban hamar társakra lel, egy véletlennek köszönve pedig egy ál Jézus (Kiprios) segítségével szinte hadsereggé szerveződnek, és megindulnak Róma ellen.

A sztori jó és izgalmas, a színészek is otthonosan mozognak a Csík György által megálmodott autentikus díszletben, Gyenes Ildikó és asszisztense, Hajdú Anita tűpontos koreográfiájára.

A darab mozgalmas, bár én néha elvesztettem a fonalat, és nem pontosan tudtam, hogy egy bizonyos gyilkosság éppen Néró, vagy Agrippina és Seneca kettősének köszönhető – a szálak kibogozásában segítségemre volt a krónikás. Mikola Gergő Juvenalisa „végigvonult” az estén, és dalaival narrátorként vezette a történéseket. Keretként is funkcionált: ugyanazzal a dallal zárta az előadást, amivel kezdte, és maga a jelenet is megismétlődött, mintegy jelezve az élet körforgását. Hangja kimagaslóan szólt, és azért nehéz ezt tovább ragozni, mert ezen az estén ő volt az, aki végig kiválóan működött a darabban.

A Nérót alakító Sándor Péter hangja tavaly már az Evitában meggyőzött arról, hogy „rockszínpadra” született. Most a játéka is lenyűgözött, hiszen egyedül neki volt lehetősége megmutatni ezernyi arcát, a naiv és kamasz fiút, majd az öntudatra ébredő férfit, végül pedig a diktátorként elborult uralkodót. Mindezt zseniálisan csinálta.

Hangilag még lenyűgöző volt Kósa Zsolt, aki Pálként nem sok vizet kavart a darabban, de fő dalával óriási ovációt váltott ki, megérdemelten.

A két sztárcsináló, Agrippina és Seneca, Majoros Melinda és Jegercsik Csaba szerepük megformálásában inkább tűntek kikarikírozott művészmenedzsereknek, mint hataloméhes bábúmozgatóknak – ezzel oldották a vérengzések brutalitását.

Ulrica szerepében Szabó Emília nagyszerűen alakította az először még vakon szerelmes, majd később gyűlöletbe forduló, mégis Isten nevében harcoló lányt. Az ő szerepe is többdimenziós volt, dalai széles skálán mozogtak, így megmutathatta sokrétű tehetségét. Szívesen megnézném más előadásokban is.

Nagyhegyesi Zoltán Kiprios/ál Jézus szerepében viszont nem bontakozhatott ki annyira, a figurából viszont maximálisan kihozta, amit lehetett.

Bakonyi Csilla Poppeaként hitelesen hozta az intrikus és gonosz irányítót, talán ő volt az egyetlen igazán negatív figuráját a darabnak.

A Városmajori Szabadtéri Színpadon a Jászai Mari Színház-Népház által ezen az estén remek hangú énekeseket és néhány kiváló alakítást láthattunk, jó dalokkal, de sajnos kevés mondanivalóval, pedig ebben a történetben több is van.

Szerző: Piros Csilla

[Fotó: Fűrjes Viktória]

Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.

A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 

Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert

[Fotó: Takács Attila]

Houdini halott, de él

A Margitszigeti Szabadtérin lassan hagyománnyá válik, hogy saját gyártású produkciókat állítsanak ki a nagyközönség elé. Ettől a vállalástól lesz rá esély, hogy a befogadó intézményből saját márka épülhessen. Bán Teodóra és kreatív csapata ráadásul nem szeretik elaprózni a munkát: több világklasszis műsorszámot egyetlen estébe sűrítve mutatnak be, jórészt elsőként Magyarországon. A tavalyi éjszakai revü sikere után természetesen kíváncsian vártuk a kötelező folytatást.

[Christian Farla]

Múlt nyáron az ének, a tánc és az újcirkusz elemeiből állt össze a show: a szórakoztatóipar aktuális trendjei mentén. Felmerül a kérdés: innen hová tovább? Annyira gyorsan azért nem születnek új műfajok, hogy évente összeálljon belőlük egy friss csokorra való. A válasz adja magát, mégis zseniális ötlet: utazzunk vissza a régmúltba! Keltsük életre a varázslatot, amiről talán már a nagyszüleink is múlt időben beszéltek. Képzeljük magunkat az internet, a mobil, sőt a mozik előtti korba, és néhány órára lépjünk ki a saját időnkből. Idézzük meg a századfordulós vándorcirkuszok és a Houdini-féle szabadulóművészet tetszhalott világát. Hagyjuk, hogy elbűvöljön egy naivabb, gyermekibb valóság. Ugyanerre az élményre épül két vadonatúj tévésiker: az 1700-as évek skót-angol viszályát megidéző Outlander és amerikai vadnyugatba repítő Westworld. Mindkettő ki-be lépeget a mesekönyvszerű történelmi díszlet és a modern kor között, azaz folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy a képzelet játéka az egész. A Margitszigetből sem válik mezítlábas szekérszínház; továbbra is a legújabb technikával, dübörgő zenével, fényjátékkal és látványos színpadképpel kápráztatják el a nézőt. Csakhogy idén mindezt a múlt bűvöletében. A Magic Night este címkéje: a nagy illuzionista show, ahol a legnagyobb trükk az elképzelt időutazás.

[Vincent Vignaud]

A produkció központi eleme a kettéfűrészelt nő, legalább háromféle verzióban látjuk prezentálni. Hol összemegy, hol szétszakad a csodadoboz, mindegyik szerkezet másként halálos. Szerencsére a feláldozott alanyok mind egyben maradnak és rendszerint azonnal táncra perdülnek, ahogy elhagyják a veszélyes kalickát. Valóban mesteri, hogy egyetlen egyszer sem lóg ki a lányláb, csak azért sem tudjuk lefülelni a csalást. Ráadásul a pillanatok művészete a nevezett mutatvány, hiszen kettőt pislogunk, és máris el- vagy előtűnik az áldozat. Ha valami, akkor a feszített tempó a jelen közönségére van szabva. Így lesz egyszerre mutatós és izgalmas, amit látunk. A francia Vincent Vignaud, a spanyol David Climent, és a holland Christian Farla díjakkal elismert nagyágyúk, mindhárman erőlködés nélkül uralják a színpadot. Fegyelmezett profizmust képviselnek. Mégis elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a magyar Nagy Molnár Dávid emlékezetesebb a külföldi sztárfellépőknél (és egyedül az ő neve nem hat drag queen neveként). A magyar bűvész odafigyel, hogy a lényegi attrakció hibátlan levezénylésén felül a legapróbb részletek (a kellékek, a jelmezek, a kerettörténet) is valami plusz poénnal bírjanak, és ettől ő hat a legeredetibb fellépőnek. Igazi színfolt.

[David Climent]

Viszont van egy lényeges dolog, amiben nem történt változás az elmúlt 100 évben. Miért mindig a férfi varázsolja el a nőt? A latin szerető/vakmerő kalandor (aktív) és a hajlékony/ártatlan szépség (passzív) párosai mellé ideje lenne odavarázsolni egyenlőbb munkamegosztást vállaló párokat, ahogy arra a tavalyi akrobataszámok közt már láttunk is példát. Máskülönben csak a régieket utánozzuk, és nem emeljük át az illúziót a mába.

[Nagy Molnár Dávid]

Apropó régi mesterek. Az egyetlen név, amelyik még ismerősen cseng ebből a rég letűnt korból, az természetesen Harry Houdini. Az életéről készült filmfeldolgozásokból (legutóbbi: a részben magyar színészekkel forgatott 2014-es minisorozat) tudjuk, hogy magyar zsidó származását – büszke amerikai létére – fontosnak tartotta, vissza is járt a hazai közönséghez európai turnéi során. A világhírű szabadulóművész örökségéhez nekünk is sajátos közünk van tehát. Kikerülhetetlen, hogy belevegyük egy e féle játékos időutazásba. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás Houdinit megidézni és egyben túltenni rajta. Kicsit olyan, mintha megpróbálnánk túljárni Einstein eszén, javítgatni Picasso képein, vagy lekörözni Michael Phelps-t kétszáz pillangón. Christian Farla pedig pont ezzel kísérletezik. Minden elismerésünk, hogy beleásta magát a múltba, és előkereste Houdini hagyatékából azt a tervezett mutatványt, amin halála idején dolgozott, de soha elő nem adhatott (ha nem igaz a történet, akkor is merész elgondolás). Houdini attól volt egyszeri és megismételhetetlen, hogy bármikor beáldozta volna a saját életét az illúzió életben tartásáért. A mi korunk attól sajátos, hogy mindent többszörösen bebiztosítunk, és szeretjük az illúzióról lerántani a leplet. Ennyiben a show legvégére tulajdonképp vissza is érkezünk a jelenbe.

[Kolovratnik Krisztián]

Az angol nyelvű promó videók bejátszása után a konferálás az este hungarikuma. Kolovratnik Krisztián ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta: akkor van elemében, amikor a nemek különbözőségére vonatkozó fanyar élceket sorol, miközben csinos lányok gyűrűjében lezserkedik. És végre bevállalt ő is egy-egy trükköt, amiket múlt évben feltűnően került. Karakterében vegyíti a konferansziét a bohóccal, ahogy az egész este billeg a komolyan vett szakmai brillírozás és a tét nélküli bolondozás közt. Vajon jövőre melyik irányban folytatódik a játék? 

Szerző: Hegedűs Róbert

[Fotó: Gálos Mihály Samu]

Világszínvonalú koncert az államalapítás ünnepén

A tavalyi évhez hasonlóan idén is a Virtuózok gálakoncertje tette emlékezetessé sokunk számára az államlapítás ünnepét. Az idei koncert mottója a A kultúra és a sport élvonalában! volt. (Ez nem is szorul külön magyarázatra az olimpia utolsó napjaiban.) Egy sportoló élete ugyanúgy lemondásokkal jár, mint egy zenészé (virtuózé) – a szorgalmat, kitartást és elhivatottságot sok siker és boldogság kíséri. 

Bán Teodóra igazgató asszony egy szívhez szóló beszéddel kezdte meg az ünnepélyes és megható koncertet. Elgondolkodtató mondatokat hallhattunk, melyektől kicsit kizökkentünk a valóságból, ünnepi hangulatba kerültünk.

Műsorvezetőknek olyan jeles személyiséget választottak, akiknek meghatározó szerepet játszik a sport az életében. Miklósa Erikát nem kell bemutatni senkinek. Sportolónak készült, de a zene világában teljesedett ki, emellett a mai napig része az életének a sport. Műsorvezetőtársként Szécsi Zoltán (vízilabda) állt a színpadon. 

A nézők között foglalt helyet Imre Géza (párbajtőr), Kökény Beatrix (kézilabda), Somfai Péter (párbajtőr), Dr. Hargitai András (úszás), akiket a műsorvezetők külön köszöntöttek. Ők a sportélet kiemelkedő személyiségei, akikre méltán felnézünk. A kitartásuk, elhivatottságuk, hitük, akaraterejük példaértékű. Erőt adnak nekünk, mint ahogy a koncerten fellépő zenészek is. 

A virtuózok fiatal koruk ellenére hatalmas példaképek kicsik és nagyok számára egyaránt. Egytől egyik tehetségesek, ügyesek és alázatosak. A tekintetük boldogságot sugárzik, ugyanakkor erőt, határozottságot, megnyugvást. Elkötelezettek. Csodás rájuk nézni, hallgatni őket. Ezekre a tehetségekre (is) méltán lehetünk büszkék, és hálánkat fejezhetjük ki azért, hogy élőben hallhattuk őket játszani a Margitszigeten.

A koncert alatt a nézők csendben, áhítattal figyelték a kis művészeket. Figyeltük és hallgattuk, ahogy megszólaltatják a hangszereiket, és szárnyaltunk, repültünk velük együtt mi is. Egy más világba kerültünk, kizökkentünk a mindennapi valóságból és csak a zenének éltünk. Elgondolkodtunk. Átszellemültünk.

A szünetben kivetítőn keresztül a tűzijátékot is megcsodálhattuk. Nem sokkal ezt követően visszacsöppentünk a varázslatba. A koncert folytatódott, mi tovább utaztunk, habár a székünkön ültünk, szinte mozdulatlanul. Megszűnt a külvilág létezni. 

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a fellépők mellett. Az első részben megismerkedtünk az idei év korcsoport győzteseivel.  Kökény Tamással, aki bőgőn kápráztatta el a közönséget hatalmas sikerrel. Úgy éreztem a játéka alatt, hogy nem csak hegedű tud sírni, hanem a bőgő is. Holozsai Eszter fuvolajátékával varázsolt el bennünket, az élményhez egy csinos kis ruha is párosult. Hallhattuk Váradi Gyulát hegedűn játszani, őt szintén nagy szeretettel fogadta a közönség. Többek nagy kedvence, Váradi László is zongorázott nekünk.   

A koncerten fellépett még Jakab Roland hegedűn. Megcsodálhattuk Jónás Dániel klarinétjátékát, valamint Abouzahra Mariamot és testvére Abouzahra Amirat átszellemült hegedűmuzsikáját. 

Nem feledkezhetünk el a tavalyi szériából megismert versenyzőkről sem. Fellépett Boros Misi, akiről megtudtuk, hogy idén közel 300 koncertet adott és még mindig nagyon szeret focizni. Igen, gondoljunk csak vissza a műsor mottójára... 

Operarészletet hallhattunk Mészáros Levente, Nagy Zsófia és Sárközi Xénia előadásában. Fellépett még Demeniv Mihály (harmonika) és Szüts Apor, aki amellett, hogy zongorázott, több darab hangszereléséért is felelős volt. Sztárvendég is érkezett Balázs János zongoraművész személyében. Miklósa Erikától Olympia áriáját hallhattuk. A Hegyvidéki Solti György Zenekar kísérte a fellépőket. Bolyky Zoltán vezényelt. Hatalmas volt az összhang a karmester és a fellépők között.

Együtt élt minden fellépő és néző a műsor alatt. Felejthetetlen és varázslatos koncertet hallhattunk. Egy világszínvonalú, lélekmelegítő élményben volt részünk. „Elrepült az idő.” 

Szerző: Bánhidi Viktória

[Fotó: Éder Vera]

Egy kis romantikus éji zene és ami az énekórából kimaradt

Augusztus 11-én egy zenei időutazáson vehettek részt azok, akik a Városmajori Szabadtéri Színpadot és Rákász Gergely orgonakoncertjét választották kikapcsolódásnak. Az előadó nem ismeretlen a Budapesti Nyári Fesztivál látogatói előtt, hiszen tavaly is láthatta és hallhatta őt a közönség a #bachalley című látványkoncerten. Az Egy kis romantikus éji zene cím első hallásra talán egy „komoly” zenei koncertnek tűnhet, de nem a szó szoros értelmében volt az.  

A közel másfél órás koncerten nemcsak Mozart műveiből hallhattunk részleteket, hanem néhány olyan zeneszerzőtől is, akik valamilyen módon Mozarthoz kötődnek. A művek között a zeneszerzők életéről és alkotásaikról is hallhattunk érdekességeket. Rákász művész úr laza volt és kedves, a nézők áhitatosak és mosolyogósak.

Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) 260 évvel ezelőtt született. Kezdésként egy olyan zenei variációt hallottunk, melyet 22 évesen komponált egy francia gyermekdalra, melyet mi a Hull a pelyhes fehér hó... dallamaként ismerünk. Gondolatainkba merülve csendben, élvezettel hallgattuk. Gyönyörködtünk az orgonaművész játékában. A színpadon több kamera is vette a kéz- és lábjátékot, a kép egy kivetítőre került. Így a hátul ülőknek is olyan élményben lehetett részük, mint az első sorban ülőknek, minden mozdulatot, pillanatot láthattak. Ezt követte a Kis éji zene egy részlete, melynek külön érdekessége, hogy egy rossz fordítás folyományaként hívjuk az említett módon. Eredetileg Egy kis szerenád néven írta meg Mozart. Ebből hallhattuk a Románc című tételt, melynek komponálása közben Mozarta nagysikerű Don Giovanni operán is dolgozott.

Mozart után Johann Sebastian Bach (1685-1750) következett, akire Mozart mindig felnézett. Bachról megtudtuk, hogy mikor Lipcsében élt, nem keresett túl jól, ezért kávéházakban is fellépett. Szviteket adtak elő egy-két szólistával. Táncolni ugyan senki nem táncolt ezeken az esteken, de a kávéházi fellépések felelevenítéseként egy tánctétel sort is hallhattunk. 

Bach-ot Liszt Ferenc (1811-1886) követte, aki szintén évfordulós idén, 130 évvel ezelőtt távozott közülünk. Tőle egy különleges – és számomra eddig teljesen ismeretlen – darabot hallhattunk, mégpedig a B.A.C.H. fantáziát. Liszt is felnézett Bach-ra, ezért a nevére komponált egy művet, melynek minden ütemében benne van a BACH szó (fúga téma). A mű meghallgatása előtt Rákász Gergely elmesélte, hogy mi a különbség egy zongorista és egy orgonista között. 

Ezután Ludwig van Beethoven (1770-1827) következett, akit emberkerülő személyiségnek ismertek a kortársai, de ugyanakkor nagy szívvel és kedvességgel is rendelkezett. Volt, hogy nem megfelelő öltözék miatt elvitte a rendőrség. Mikor kiderült, hogy lánya anyagi gondokkal küzd, koncertet adott, melynek bevételével segítette a csemetét. A Holdfény szonáta legendáját és I. tételét is megismerhettük, mely gyönyörűen szólt. Egy pisszenést sem lehetett közben hallani a nézőtéren, csodálatos volt.

Utolsó műsorszámként Wilhelm Richard Wagner (1813-1883) Tannhäuser-nyitányából hallhattunk egy részletet. Wagner kedvelte Beethovent és Liszt lányát vette el feleségül, így az est programjához több szálon is kötődik.  

Az előadás végig emelkedett hangulatban telt. Aki eddig esetleg nem kedvelte a komolyzenét, az most bizonyára megszerette, hiszen nem egy tömény orgonakoncerthez volt szerencsénk, hanem egy művészettel átszőtt ismeretterjesztő koncertelőadáshoz. 

Szerző: Bánhidi Viktória

A mesterhármas: Shakespeare – Prokofjev – Maillot

Rómeó és Júlia a Monte-Carlo Balett előadásában a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A Rómeó és Júlia minden idők legtöbbet játszott szerelmi tragédiája, számtalan feldolgozása született, nem beszélve arról a temérdek alkotásról, amelyre a mű hatott. Nem csoda hát, hogy a Jean-Christophe Maillot vezette világhírű Monte-Carlo Balett is műsorára tűzte, nem kevesebb, mint 20 évvel ezelőtt. A darab az idő elteltével képes volt megőrizni jelentőségét, hogy most 2016-ban, a Shakespeare-jubileum évében a magyar közönség is részese lehessen ennek a csodálatos örömtáncnak, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas tölgyfáinak árnyékában. 

A Rómeó és Júliát – legalábbis korábban úgy gondoltam – csontig lerágták, én különösebben nem rajongtam érte, annyira lehetetlen ez a hirtelen lobbant pusztító szerelem, hogy igazán sosem kötött le. Meg amúgy is, szerelem, hát milyen téma az? Aztán a balettelőadást látva kicsit átértékeltem magamban a dolgokat. A végére meggyőztem magam arról, hogy Shakespeare csakis azért írta meg ezt a darabot, hogy egy ilyen pazar előadás képében szülessen újjá.

Maillot koreográfiája ötvözi a klasszikus és a kortárs balett elemeit, sőt itt-ott még az orosz néptánc motívumai is visszaköszönnek. A mozgás dinamikus, erőteljes, a táncosok minden porcikája él a színpadon. A Dajka vicces apró mozdulatai rendre mosolyt csaltak az arcomra, nem beszélve a feledhetetlen Mercutio-Benvolio párosról. Szinte hallani lehetett az ikonikus sorokat: „Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.” A címszereplőket játszó táncosokra abszolút illett a figura, mintha rájuk szabták volna: fiatalok, játékosak és bohók. Még azt az ostobaságot is elhittem nekik, hogy végül képesek megölni magukat, ha a másik nem lehet az övék. 

Korábban egyetlen feldolgozást sem láttam, ahol Lőrinc barát és Lady Capulet szerepe ennyire jelentős lett volna, mint Maillot rendezésében. Lőrinc fekete bőre a letisztult fehér díszlet előtt vészjóslón rikított, s karaktere jelentőségteljesen fűzte át egyik jelenetet a másikba, mint egyfajta égi irányító. Lady Capulet több szempontból is izgalmas. Egyrészt, az őt játszó balerina, Barabás Marianna magyar származású, a Táncművészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd külföldre költözött. Másrészt ő volt a legjobb. Talán azért, mert egy személyben játszotta Júlia apját és anyját. Egyszerre volt meg benne az apai erő és a gyengéd anyai féltés, vagy mert olyan kecsesen mozgott az első pillanattól a tapsrend utolsó mozzanatáig, hogy amint hazaértem muszáj volt megnéznem, hogy ki ez a lány. 

A koreográfus Prokofjev zenéjét használta, ami nekem különösképpen tetszett és illett a darab szövetéhez. A díszlettervező, Ernest Pignon-Ernest a már említett hófehér elemeket úgy tervezte, hogy azok pillanatok alatt változhassanak át utcarészletből erkéllyé, vagy nászágyból kriptává. S a jelmezek pont úgy hatottak a fehér elemek előtt, mint festék a vásznon.  

Elképesztő, életre szóló élményt kaptam augusztus 5-én a Margitszigeten. Ha a társulat újra Magyarországra látogat, minden bizonnyal ott leszek, hogy újra részese lehessek ennek a nem mindennapi élménynek. 

Szerző: Mészégető Marcsi

[Fotók: Éder Vera]

Titkos francia hálószobatitkok

Ha őszinték vagyunk, kit ne érdekelnének? Képmutatás lenne azt állítani, hogy nem érdekel legalább egy kis titok a francia arisztokrácia túlfűtött és egyben túlértékelt úri életéből. A Fogi-Bulvárszínháznak köszönhetően megismerhetünk néhányat, nem is akármilyen előadásban.

A francia arisztokráciát, sőt a világ összes nemzetét célkeresztbe állítva mutatja be a színdarab az olykor nevetségessé és betegessé váló emberi vágyat. Természetesen nem kizárólag az úri osztály tud beteges és nevetséges lenni, de talán mégis csak az arisztokrácia képes arra, hogy elvonul egy szanatóriumba, ahol kizárólag vagyonos, szexuális problémákkal küzdő emberek éldegélnek − ezzel tükröt állítva nekünk arról, mennyire szánalmas tud lenni az ember, ha a vágyai határozzák meg és irányítják az életét. Ilyenkor inkább hasonlít állatra, mintsem emberre. 

Természetesen az emberi vágyakról nemzeti hovatartozás, társadalmi rang és vagyoni helyzettől függetlenül beszélhetünk. Kinek ne lenne vágya? Ki ne hallott volna szerelemről, megcsalásról, szexualitásról... és még sorolhatnám. A darabban azonban a vágyak határtalan, piszok és szenvtelen módon jelennek meg, hiszen az úri embereknek nincs más dolguk, mint a „betegségüknek” élni. Hasonóan viselkedik mindenki ebben a bolond világban. Bolond világban, bolond emberek...

A néző leül a nézőtéren, kicsit izgatottan, kicsit frusztráltan. Kíváncsi, hogy mégis mit fog látni egy olyan előadásban, amelyben már a kezdetek kezdetén előrevetítik, hogy szexuális problémákkal küzdő betegek fogját szórakoztatni. Ha belegondolunk, mulatságos, hogy egy „beteg ember” szórakoztatja a másik beteget. A cselekmény folyamán kiderül, hogy az, akit a méltóságteljes főorvosúrnak (Harsányi Gábor) gondolunk, ugyanúgy szerepet játszik a szanatóriumban, mint bármely másik beteg. Miért ne érezhetné magát ezen a ponton közülük valónak a néző, hiszen ha mindenki szerepet játszik, miért ne játszana a néző is egyet?!

Az „előbb Te” elvét is megismerjük a darab folyamán: Lucienne (Fogarassy Bernadett) kijelenti, hogy míg férje, Crépin Vatelin (Beleznay Endre) meg nem csalja, addig ő sem lép a titkos vágyak ösvényére, azonban ha mégis megteszi, akkor bátran ajánlkozik fel Edmond Pontagnac (Csengeri Attila) és Ernest Rédillon (Hajnal János) szerelmének. Ez vezet el addig, hogy az színdarab nyomozássá alakul át. Lucienne és a szerelmére vágyó két férfi követik Vatelint egy motelbe, ahol ő éppen a szeretőjének, Maggie-nek (Cseke Katinka) készül megmondani, hogy az a bizonyos botlás egyszeri botlás volt, és többet nem ismétlődhet meg. A bonyodalmak itt tetőfokra hágnak: mindenki egy szállodai hálószobára fókuszál, ami a valóságban egy kórterem. Arra a hálószobára, amelyben mindenkiből kibújik az állat, és arra a hálószobára, ahol még a főorvos úr is a vágyai tengerébe zuhan. 

Hogy mi mindent rejt még ez a fergeteges kórterem, ami az előadás idejére hálószobává alakul, azt inkább mindenki nézze meg magának. 

Szerző: Tóth Regina

[Fotók: Garai Gábor András]