Tar Sándor 1995-ben megjelent A mi utcánk című novellafüzete, korpuszának legkiemelkedőbb darabjai közül való. Műve – irodalmárok szerint – a kilencvenes évek magyar prózájának egyik alapkötete, mivel szuggesztíven képes ábrázolni a vidéki munkások rendszerváltás utáni lecsúszását, és hitelesen mutatja be a peremhelyzetben élők mindennapjait. A mi utcánk egyik novellája, amely színdarabként az Istent a falra festeni címet kapta, egy elöregedő magyar falu lakóinak kilátástalan és szerencsétlen hétköznapjait mutatja be a nézők számára. A Kerék utca lakóinak sorsa közös a magárahagyatottságban és a gyermektelenségben, napjaik legnagyobb részét pedig az alkohol és a szerencsejáték mámorában élik le. A színpadon központi elemként megjelenő kocsma képezi az origót, hiszen mindenki itt gyűlik össze. Itt ülnek le kártyázni, beszélgetni és szervezkedni, illetve ide érkezik a postás is, hogy szétossza a segélyt – aminek aztán nagy részét tartozásaik ellenében azonnal vissza is kapja –, valamint itt köt ki a két idegen is, akik kezdetben magunkban hordozzák a boldogságnak és a tenni akarásnak az ígéretét. Mivel munkalehetőségük szinte semmi nem akad, így az asszonyok a szomszéd faluból lopott vizespalackok összenyomásával, majd azok szelektív hulladékként való eladásával próbálnak pénzt szerezni, de hiába, mivel férjeik azt a keveset is rendszerint elverik kártyán. A kocsmához, mint fő élettérhez képest, a vonat, illetve elsősorban a sín maga, mint viszonyulási pont jelenik meg. Mikor a vonat „bezakatol az emberek életébe”, jöttében-mentében egyfajta átjáróként funkcionál, megadva a lehetőséget a szereplőknek, hogy felszálljanak rá, ezáltal fenntartva a jobb élet potenciálját, vagy elé feküdjenek, elmenekülve a kilátástalanság fogságából. Mancika a darab folyamán többször is sínre fekszik, amit csak az asszonyok fogadnak némi aggodalommal, a férfiakra leginkább az általános apátia jellemző.
A szereplők az előrevivő cselekedetek helyett rendre hátráltató tetteket hajtanak végre: Jolika ráható kóddal meggyőzi az asszonyokat, hogy az egyetlen kiút, ha férjeiket megölik, ezáltal megbosszulják a mindennapos veréseket, míg a férfiak az új jövevény hatására végre akarnak hajtani egy bankrablást.
Végül mindkét terv kudarcba fullad, a darab pedig pontosan azzal zár, amivel nyit: cselekvésképtelen emberek haláltánca az elkerülhetetlennel.
A rendező Mészáros Tibor a darabon keresztül látszólag arra akarja felhívni a figyelmet, hogy soha nincs olyan, hogy soha és mindig van lehetőségünk arra, hogy tegyünk azért, hogy jobb legyen az életünk.
A darab filozófiáját - vélt igazságát - Mancika mondja ki:
„Az életben csak az az öröm, hogy minden elmúlik, és ez ugyan néha fájdalommal jár, de a fájdalom is elmúlik. Az meg akkor már öröm.”
Ledvényi Enikő
(Fotók: Máthé András)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése