2016. július 29., péntek

„Megegyeztünk Mihállyal, hogy helyettem ő fogja magát elvenni.”

Nyújthat-e valódi intimitást egy költő szerelme, avagy az inkább szól a nagyközönségnek, mint a kedvesnek? Szükségszerű-e, hogy a múzsa a költő kifosztottjává váljon? Egyáltalán feltétele-e a szerelmi költészetnek a valódi szerelem?

Kedvesen zsonglőrködik a darab e kérdésekkel. Válaszok? Válaszok helyett a mű játékra hív. Játsszuk azt, hacsak két órára is, hogy mi vagyunk Adyk és Lédák, Nagy Lászlók és Szécsi Margitok, Heltai Jenők és kacér hölgyek, és még sokan-sokan mások! Képzeljük, hogy mindannyian variációk vagyunk egy témára: a szerelem témájára, s „a többit,/ a többit, a többit,/ a többit (...)/ egye meg a fene!”


A darab ősbemutató, színház és koncert, XVIII-XIX-XX. századi, neves magyar költők és írók szerelmeinek hol kényesebb, hol józanabb eseményeit dolgozza fel, megpedzve, hogy „a versekben sokkal könnyebb a (költő) társának lenni, mint a való életben”. Köszönhetően annak, hogy a férfi és női szerepeket az est egésze során mindösszesen két-két színész, női oldalon Gryllus Dorka és Nagy-Kálózy Eszter, férfi oldalon Rudolf Péter és Simon Kornél ölti magára, a viszonylag gyors váltásban feltűnő irodalmi alakok szinte egymásba olvadnak. Csakúgy, ahogy a költemények, levél- és naplórészletek is átsétálnak a Kaláka együttes énekhangjainak, vonós, pengetős és fúvós hangszereinek a feleselésébe. Hol húzódik a határ beszéd és ének között, múzsa, költő és dal, költő és színész, színész és zenész között? Narrátorként a darabot ihlető kötet, az Így szerettek ők szerzője, Nyáry Krisztián kísér minket végig a magyar irodalomtörténet ezen rejtett, ám mélyen mégis sejtett jelenetei között.


A színpadon senki nem akar kitűnni, a szereplők észrevétlenül adják át a költőknek és múzsáknak a stafétabotot, a zenekar állandó jelenléte szerenád helyszínévé változtatja a Városmajort. A színi részek közben a közönség fel-felkuncog, sodródik a cselekménnyel, a zenei pillanatok alatt pedig csendesen megpihen a költeményekben: a sor szélén ülő férfi váratlanul átkarolja a párját, jobbra egy lány csókot nyom kedvese arcára, miközben egy úriember önkéntelenül dobolni kezdi ujjával a taktust. Babits, Kosztolányi, Petőfi vagy éppen Weöres Sándor életéből vett, olykor keserédes vagy bizarr, máskor meghitt életrajzi mozzanatok kedvesen sorakoznak egymás mellett, és a megértő témavezetésnek hála, még az sem esik nehezünkre, hogy egy-két jobban sikerült szerelmi ballépés láttán minden érzelmi intelligenciánkat elővéve illedelmesen elnyomjuk az arcunkra kívánkozó kaján vigyort. Kivéve persze talán az olyan jeleneteket, melyekben például Kosztolányi Dezsőné azt az emberi jótanácsot adja a férjét rossz útra terelő hölgyikének, hogy „azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon”.


Kellemes és könnyed, ugyanakkor mély és időtlen tartalommal bíró, színvonalas zenészi és színészi teljesítményt felvonultató estének lehetünk részesei, mely után a városmajori park fái között hazafelé andalogva ki-ki úgy érezheti, „megint hozzám simult a szél/ s valamit fülembe sugott,/ azt, hogy még mindig szemtelen,/ még mindig fiatal vagyok”.

Szerző: Balogh Renáta
[Fotók: Éder Vera]

2016. július 28., csütörtök

Ki, mit tud Éváról?

Rekkenő hőség és az Orlai Produkciós Iroda Mindent Éváról című előadása a Budapesti Nyári Fesztiválon.

A darab kritikáját, történetét már jónéhány nálam tehetségesebb és hozzáértőbb színházi kritikus megfogalmazta, így, ha megengedik, én csupán a saját megérzéseimet és tapasztalataimat szedném egy csokorba, nem elfelejtve, hogy mennyire különleges helyszín is a városmajori szabadtéri színház. No, de mégis mit tudunk a Mindent Éváról című előadásról? Íme a színlap: A lelkes színházrajongó, Eva Harrington kitartóan minden este ott várja kedvenc színésznőjét, Margót a művészbejárónál. Egy nap szerencséje lesz, bejuthat a vágyott szentélybe, a nagy színpadi sztár öltözőjébe, és megismerheti a színház bennfenteseinek világát, az ünnepelt sztárt, a népszerű házi szerzőt, a rettegett kritikust, és Thália szentélyének többi szereplőjét. Röpködnek a szellemességek, fergeteges komédia kerekedik, ám ez a játék nem csak játék. Sokkal több annál. 


Megtudtam, hogy...

#1 A jó díszlet bárhogy képes működni, ha kell színházi öltöző, vagy autószélvédő, esetleg házi fürdőszobatükör. Kálmán Eszter díszlettervező munkája könnyedén varázsolt el minden nézőt az 50-es évek amerikájának csillogó színészvilágába.

#2 Az egyik legjobb nevettető még mindig Hernádi Judit, akinek bár a Bajor-Gálvölgyi duó jobb partnere volt a humorban, mint Szikszai Rémusz, azért így is fogta a hasát az egész Városmajor. 

#3 Imádjuk a sztereotípiákat és ez nem véletlen, hiszen működnek. A tutyimutyi író, a számító, kezdő színésznő, a kiöregedett díva, vagy a minden hájjal megkent kritikus, mindannyiunk képzelettárában jelen van. Azonban Pelsőczy Réka rendezésének köszönhetően többet is megtudhattunk ezekről az alakokról, és elsősorban nem a szakmájukon keresztül figyelhettük meg őket, hanem sokkal inkább emberként voltak érdekesek számunkra. 


#4 Az Oscar-díjas filmekből remek színházi feldolgozások készülhetnek. Persze ez az állítás egy aprócska csúsztatás, mert a darab alapjául Mary Orr novellája szolgált, csak úgy, mint a film esetében. A hollywoodi feldolgozás  azonban történelmi jelentőségű és feltétlen említésre érdemes, hiszen a 11 Oscar-jelöléséből hatot bezsebelt, és mindennek tetejében az akkor még ismeretlen Marilyn Monroe is feltűnt egy-két jelenet erejéig a vásznon.

#5 Egyszer mindenki megöregszik, és ez a tény a nőket valamiért a kelleténél jobban zavarja. A színésznőkről nem is beszélve. Nem csoda, hiszen mindig jön egy új, egy fiatalabb tehetséges lány, óriási vágyakkal és elszántsággal. Ugyanakkor, csak az igazán nagyok képesek megőrizni a méltóságukat. Végső soron mindannyian kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy 40 évesen már nem lehet Júliát játszani, sem a színpadon, sem az életben.

#6 A Városmajori Szabadtéri Színpad klassz hely, ahova érdemes korábban érkezni, hogy az ember körbesétálhasson és lepihenhessen az égig érő gesztenyefák árnyékában, és ahol az előadás hangulatához a rigófütty és a hideg fröccs egyaránt hozzátartozik. 


#7 Az egyszerű történetek is megannyi lehetőséget és titkot rejtenek. A Mindent Éváról egy sikerhajhász lány és egy kiöregedő, ám rendkívül tehetséges színésznő rövid kis szösszenete. Nincsenek benne igazán nagy mélységek, de azért, ha az ember úton hazafelé még elgondolkodna egy kicsit, akkor erre is ad elég lehetőséget a mű. Szerintem ez leginkább Kovács Patrícia játékának köszönhető, aki épp oly hitelesen hozta a darab elején megjelenő szürke kis egérkét, mint a vadmacskát, aki semmit és senkit nem kímélve magának akar mindent a helyszínül szolgáló New York-i színház berkein belül. 

Szerző: Mészégető Marcsi
[Fotók: Takács Attila]

2016. július 27., szerda

Vidd el a szüleidet a Városmajorba!

Amikor gyerek voltam, gyomorgörcsöm volt, ha Budára kellett utaznunk. Négyéves koromig a Sashegyen laktunk, aztán elköltöztünk Pestre, és évekig azok a nagyon korai emlékek éltek bennem a legerősebben, amikben Buda nagy, barna, és az a hely, ahol felhorzsoltam a térdemet a járdán. Aztán az idén ez megváltozott; majdnem tizenöt évnyi évi egy-két látogatás per év után idén hetente kellett Budára járnom, és végre rájöttem, hogy feleannyira se nagy vagy barna, mint ahogyan az emlékeimben élt, helyette nagyon szép és nagyon nyugalmas. És ahhoz, hogy végre ’pesti’ helyett ’budapesti’ legyek, már csak egyvalami hiányzott: még egyszer sem jártam a Városmajorban. 

Minden azzal kezdődött, hogy volt két jegyem a Boeing, Boeing című előadásra a Városmajori Szabadtérin, és mivel a barátaim éppen nem értek rá, az anyukámat kértem meg, hogy jöjjön el velem. „Ez az a darab, amit meg is filmesítettek?” – kérdezte ő, de erre nem tudtam egyből válaszolni. Csak annyit mondtam, hogy francia komédia. Később egy Google-keresés után derült ki, hogy igen, filmet is csináltak belőle 1965-ben. A leírásból annyit tudtam, hogy vicces lesz, és hogy nagyon népszerű. A konfliktus lényege, hogy van ez a Bernard nevű fószer, aki építész, és valami annyira hiányzik az életéből, hogy három nővel zsonglőrködik, hogy meglegyen a változatosság, azt pedig, hogy a nők sehogyan se fussanak össze, úgy oldja meg, hogy direkt a stewardesseket célozza. 


Egyébként emiatt a leírás miatt kezdett el érdekelni maga az előadás is;  milyen élete lehet egy olyan férfinak, aki nemcsak, hogy poligámista, de még zseniálisnak is tartja az ötletét, amivel éveket vesz el nők életéből, és az érzéseikkel szórakozik? 

Július nyolcadika volt, már készülődtünk, amikor jött apukám, hogy ő is velünk akar jönni, ne hagyjuk ki a színházból, úgyhogy hárman ültünk be a kocsiba, hogy elinduljunk megnézni az előadást, remélve, hogy még tudunk majd még egy jegyet venni a helyszínen. Idegesen ültem a hátsó ülésen, megállás nélkül azt ismételgetve, hogy miért nem csináltunk útvonaltervet, így el fogunk tévedni. Nem tévedtünk, és nem csak azért nem, mert mások sokkal szerencsésebbek nálam a tájékozódásban, hanem azért sem, mert tényleg könnyen oda lehet találni a Városmajorba. Ott van a Széll Kálmán tér mögött. Egy nagy park, padokkal és asztalokkal, kicsit beljebb egy nagyon szimpatikus futópálya is van. A szabadtéri színpad rögtön a bejáratnál, valamivel a templom mellett. 

A szabadtéri színház fehér sátortetővel rendelkezik, lámpák jelzik a helyét, és igazi színházi büfé kapcsolódik hozzá. A jegyeladó lány kedvesen adta tudtunkra, hogy a teltház miatt csak akkor jut jegy apukámnak, ha lesz felszabaduló hely. Szerencsére találkoztunk egy szimpatikus családdal, akik nagyon megörültek nekünk; az egyikük lebetegedett, és el tudták adni a jegyüket apának, aki a második sorban, mellettük ülve nézhette az előadást − így mindannyian jól jártunk. 


Mire elkezdődött a darab, már valamennyire besötétedett. Barna, műanyag székekbe ültünk, és segítettünk útbaigazítani a helyüket kereső, bécsi pereccel és üdítővel rendelkező nézőket. Mire elkezdődött az előadás, elcsöndesedett a nézőtér is. 

Egy elvárásom volt: utálni akarom Bernardot nőként, emberként és mindenhogyan. És ha már ott vagyok, élvezem egy kicsit az egyik legnépszerűbb francia vígjátékot. 

Bernard a tipikus antihős. Nincsenek mélységei, és az egész attól lesz szórakoztató, hogy két dolognak drukkolunk: egyrészt hogy lebukjon, másrészt hogy az emberek, akikkel olyan igazságtalanul bánik, szintén antihősök legyenek. Felbukkan a történet igazi hőse is, Bernard iskolai kebelbarátja, Robert, akit véletlenül halottnak nyilvánítottak, és miközben azt szeretné, hogy a befolyásos Bernard elintézze, hogy újra élővé nyilvánítsák, arra kényszerül, hogy segédkezzen neki. Közben a segítségükre van a történet még igazibb hőse, Bertha, akit senki se szeret, és aki kitartóan hallatja a hangját akkor is, ha senki se figyel oda rá. Bernard menyasszonyai természetesen gyorsan összekeverednek, ez adja majd a komikumot: mind a hárman harsányak és gyönyörűek.

A Boeing, Boeing tipikus habkönnyű, régi vágású komédia. Az est csúcspontja, amikor az egyik viccen valaki tapsolni kezd, és nemsokára becsatlakozik az egész közönség is. Amilyen habkönnyű és vicces a felszín, legalább annyira furcsa belegondolni, hogy az egész vígjáték attól olyan szórakoztató és aktuális még egy fél évszázaddal később is, hogy tulajdonképpen az alaphelyzet egyáltalán nem is vicces: Bernard a végletekig képes megjátszani magát egy kapcsolat kedvéért, miközben csak kényelmi szolgáltatásként tekint a lányokra. Még arra se sikerül ráéreznie, hogy mi az, amit igazán elvárnának tőle, miközben ő azt hiszi, hogy a tökéletes udvarlót alakítja. Az ember elgondolkozik azon, hogy mit csinálna, ha hasonló szituációba keveredne. Bernard elégedetten meséli, hogy a stewardesseket külső és viselkedés alapján már előre „leselejtezik”, és akkor veti be magát náluk, amikor éppen sebezhetőek. Ha az ember nem egy francia pasas három menyasszonyának az egyike, akkor is el tud rágódni azon, hogy vajon észre lehet-e venni, ha valaki csak a külsőségek miatt kedveli, a személyisége többi részét pedig egyszerűen csak elfogadja. 


A két és fél órás darab gyorsan elmúlt. Az előadás szünetében szerencsekereket lehetett pörgetni a pénztárnál Nyári Fesztiválos ajándékokért. Apukámmal mindketten pörgettünk, de sajnos egyikünk se nyert semmit − előttünk viszont valaki belépőt kapott a margitszigeti víztoronyba. 

Amikor meg azt írom, hogy „vidd el a szüleidet a Városmajorba”, nem szó szerint a szüleidre gondolok. Vigyél el bárkit, akivel szeretnél egy emléket magadnak, mert azok egy ilyen előadáson könnyen születnek. Aztán együtt gondolkozhattok Bernardokról, filmadaptációkról... és mindig megtudhatsz valami új dolgot is: én például azt, hogy a szüleim régebben rengeteget jártak a Városmajorba, ami nincs is olyan messze, mint ahogy én azt képzeltem. 

Szerző: Sas Ágnes
[Fotók: Walter Péter]

2016. július 26., kedd

A balfácán vacsorája

Szerda este igazi balfácán-vacsorára voltunk hivatalosak a Városmajori Szabadtéri Színpadra. Elméletben és a történet szerint egy ilyen este úgy működik, hogy mindenki visz magával egy pojácát, akin aztán egész végig szórakozhatnak az egybegyűltek, ám a valóságban ez másképp nézett ki: egy teltháznyi ember nevetett a Balfácánt vacsorára szereplőgárdáján.

Elöljáróban, mondjuk úgy, előételként elmondanám, hogy bár nem újkeletű darabról van szó, csak annyit tudtam róla, hogy egy habkönnyű, francia bohózatra ülünk be, amin valószínűleg nevetni fogunk. Sokat. 
Ez így is történt. Ahogy a székekre leültünk máris egy nagypolgári lakás nappalijába csöppentünk és átadhattuk magunkat a „kulináris” élvezeteknek, hiszen két órán keresztül színészek szervírozták a jobbnál jobb poén-falatokat.


Az első felvonás egy laza, kevésbé fűszeres fogás volt, melyben balfácánunk, Francois Pignon (Gáspár Sándor) behabart minden lehetséges szálat vendéglátója, Pierre Brochant (Nagy Péter) életében; többek közt odapirított több téves telefonhívással, melynek köszönhetően felbukkant Pierre kissé spiritualista szeretője (Törőcsik Franciska), a kalamajkához hozzáöntött még egy kis félreértést a csalódott feleséggel (Tóth Ildikó), végül pedig már csak hab volt a tortán, hogy egy régi barát is betoppant egy kis kárörvendésre.

Nem vitás, hogy a legnagyobbat a darab bepalizott balfácánja, Gáspár Sándor alakította. Szinte minden mozdulata és megszólalása igazi humor-bonbon volt, amit egy élmény volt Nagy Péter alakításával együtt látni. Meg sem tudom mondani, utoljára mikor nevettem ennyit színházi előadáson.

Az első egy óra hirtelen elrepült. A szünetben gondolkodtam rajta, hogy ezt a folytonos nevettetést tudják-e majd fokozni a második felvonásban. Hogyne tudták volna! Az még borsosabbra sikerült, mint az első.

A második fogás során a káosz teljes lett, mikor az eddigi főzetbe még beledobtak egy változó kedélyű, de a fociért szenvedélyesen lángoló adóellenőrt, aki a nagy csattanó után (amit most nem lövök le azok számára, akik szeretnék megnézni a jövőben a darabot) sokszor úgy festett, mint aki flambírozáson esett át. És amikor az egész sztori felforrt, bizony, alig akadt, aki vissza tudta tartani a könnyeit − természetesen, a nevetéstől.


A desszertet pedig a nézők tálalták fel, hiszen a kisgyerekektől egészen az idősebb korosztályig mindenki vastapsban tört ki az utolsó nagyjelenet után. A színészek a végére pedig már alig bírták szusszal a sokszoros kirohanást és meghajlást. 

Bizony megfájdult a hasunk ettől a darabtól, de csakis azért mert két órán át jóízűen nevettünk. Jobb szerda esti menüt keresve sem találtunk volna!

Szerző: Horváth Rea
[Fotók: Simon Erika]

2016. július 25., hétfő

Evita: egy csillag felemelkedése és bukása

Az Evita az első bemutatkozása 1978-ban különleges volt, hiszen ez volt az első operai jellegű musical, nemcsak hangzásvilágában, hanem azért is, mert nem volt librettója, és az egész történet csak dalban fogalmazódott meg. Andrew Lloyd Webber és Time Rice új kapukat nyitott meg az Evitával, és hatalmas sikert értek el. 

A szegénysorból hatalmas magasságba felemelkedett Eva Duarte sorsa igazán mesébe illő. Törvénytelen gyermekként született, így kislányként is együttérzett a perifériára kiszorult alsó néposztállyal, később pedig már nyíltan is kiállhatott értük. Ezt a színes és hihetetlen élettörténetet vitte színpadra a szerzőpáros. 


Az előadás nem kimondottan a színészi játékot helyezi előtérbe, hanem inkább zenés jelenetek sokaságát tűzi egybe, akár egy képeslapot, Evita életének fontosabb állomásait bemutatva. Rögtön az elején a tinédzser Evitát látjuk, és annak első szerelmét, a tangótáncos Magaldit, akit követ Buenos Airesbe, hogy végre kezébe vegye a sorsát. A híres városban számos férfi legyeskedik körülötte, akiknek befolyásos kapcsolatait kihasználva egyre nagyobb népszerűségre, ismeretségre tesz szert. Színésznői álmát követve a filmezésbe is belekóstol, de az igazi siker nem itt vár rá. Az előadás fontos jelenete, amikor először találkozik Juan Perónnal, Argentína későbbi elnökével, aki hamarosan feleségül is veszi. Tanúi lehetünk a "szivárvány körútjának" is, ahol Európa több országát is meglátogatva egyengeti országa diplomáciai kapcsolatait. Volt ahol siker kísérte, és volt ahol nem igazán bocsátották meg a múltját, és származását sem fogadták el. Igaz, a körutazás inkább pozitívnak mondható, de egészségi állapota ekkor kezd rohamosan leépülni. A musical utolsó részében betegségének gyors lefolyását, és az elkezdődő perónista korszak hanyatlását öntik dalokba.

A díszlet egyszerű, jól hasznosítható, alakítható, és a híres rózsaerkély sem hiányzik. (Fodor Viola) A ruhák pedig mesések, Bianca Imelda Jeremiasnak köszönhetően.


A főszereplő Radnay Csilla erős és pontos hangja nagyon sokat ad hozzá az előadáshoz, és játéka is kiaknázza a lehetőségeket. Akció alig van, főként a dalszövegek viszi előre a történést, és a mesélő, Che, aki Evita lelkiismereteként állandóan jelen van, árnyékként követi őt, kommentálja és bírálja a lány döntéseit.
Sándor Péter, mint Che, kellemes meglepetés, üde színfolt a magyar musicaljátszás palettáján. Eddig csak  filmekben láttam, így hangi adottságait nem ismertem, de ezen az estén teljes erőbedobással volt jelen. Energikussága csakúgy vibrál a színpadon, megtöltve azt, és a nézők figyelmét egy pillanatra sem hagyva lankadni.
Egyházi Géza és Bot Gábor a budapesti (és nem budapesti) nézők számára sem ismeretlen, hisz alig van színházba járó, aki a Vámpírok báljában már ne találkozott volna velük. Tehetségük eddig sem volt kérdéses, és ezen az estén is bizonyítottak.  Egyházi Géza vitt már el előadást a hátán itt a Margitszigeten, de ezen az estén nem volt rá szükség, csak ő is hozzáadott.


Összességében egy hibátlan koreográfiát (Juronics Tamás) és egy csodálatos dalcsokorból álló estet kaptunk Miklós Tibor ma is helytálló szövegével.

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Éder Vera]

2016. július 21., csütörtök

Globe: Fesztiválzenekar Shakespeare módra

A Budapesti Nyári Fesztivál nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy idecsábít egy olyan fantasztikus előadást, mint a Két veronai nemes a londoni Globe Színház társulatának tolmácsolásában. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hihetetlen nagy élmény Shakespeare-t eredeti nyelven hallani, még ha a jelmez nem is volt korhű, ezzel is közelebb hozva a minden időben aktuális történetet.


A társulat a nyelven kívül nem igen törekedett az autentikusságra, de pont ezért volt nagyon élvezetes az egész előadás, még úgyis, hogy a szöveg értése néha nehézséget okozott, bár ennek kiküszöbölésére szolgált a magyar feliratozás. 

A színészek fiatalosak, lendületesek és nagyon lelkesek voltak. Sokszor nem is annyira színjáték volt, amit a színpadon láthattunk, hanem inkább koncertszerű előadás. A monológok látványosak voltak, erőteljesek és nem befelé, hanem inkább kifelé szólt a közönségnek.

A díszletet nem bonyolították túl, a nagy színpadon egy kisebbet állítottak fel, amin egy még újabb zenekari színpad volt, ahová a színészek néha meglepetésszerűen egy együttessé verbuválódtak, ahol dalban öntöttek ki érzelmeiket. 


Shakespeare-nek ez az egyik legkorábban született műve, ezért sokan kiforratlannak tartják, kidolgozatlan karakterekkel, ez az oka annak is, hogy nem igen szokták színpadra alkalmazni, bár én hiszem azt, hogy egy jó rendező egy egész nívós szórakoztató darabot ki tud hozni belőle, ahogy itt is történt.

A történeten és a szövegen semmit sem változtattak, csak egy-két szereplőt mostak össze. A két veronai barát, Proteus és Valentin kálváriáját követhettük nyomon. Proteus, az ifjú szerelmes egész nap az ő Júliájáról áradozik, míg Valentin kétkedve hallgatja őt. Mivel őt nem tartja itt semmi, ezért útnak indul felfedezni a világot, ám Milánóba érve őt is utoléri a szerelem Silvia képében. Később barátja, Proteus, apja parancsára szintén csatlakozik hozzá, ahol őt is megbabonázza Silvia, és ekkor követi el a kettős árulást, szerelme és barátja ellen. Ebből a kis kalamajkából egy igazi komédia kerekedett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, tele érzelmekkel: szerelemmel, árulással, megbántással és megbocsátással.


A londoni Globe Színház tagjai kétségkívül jól szórakoztattak, a sokszor inkább fesztiválzenekar jelleggel működő angol társulat vidám kis estet csempészett a budapesti éjszakába. 

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Gálos Samu]

2016. július 17., vasárnap

Shakespeare királynője

Szent Iván éjjelén vétek otthon ülni. Létezik-e jobb program, mint egy péntek estét eltölteni a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, elveszve egy csavaros, fordulatos, intrikákkal teli történetben? A romantika nyara elkezdődött. 

Június 24-én Bereményi Géza újraírt művének, a Shakespeare királynőjének bemutatójára került sor, mely darabhoz több jubileum is kötődik. Nemcsak Shakespeare halálának 400. évfordulóját ünnepeljük, hanem Bereményi 70. születésnapját is.


Shakespeare királynőjének (I. Erzsébet) szerepében Udvaros Dorottya látható, míg magát a „mestert”, Rátóti Zoltán alakítja. Essex grófjának, a királynő kegyeltjének és egyben legnagyobb riválisának megformálója pedig Hüse Csaba. A konfliktus: kié legyen a hatalom, maradjon-e Erzsébet kezében, vagy talán Essex grófja jobb vezető lenne Anglia trónján? A színen később feltűnik Jakab király is, akiről történelmi ismereteink alapján tudjuk, hogy majd Erzsébet nyomdokaiba lép. 

Különleges darabról van ám itt szó. Különlegessége többek között abban rejlik, hogy szereplői mind-mind, egytől-egyig igazi, hús-vér emberek, akik a valóságban is léteztek. Richard Burbage, Ben Jonson, Sir William Cecil, Francis Bacon, történelmi hűség, a színház eszközeinek megfelelően. És nem vonatkoztathatunk el a ténytől, hogy mindig a való élet adja a legjobb történeteket. 

De ne képzeljük azt, hogy csak egy valóság létezik. Ülünk a nézőtéren, és nézzük a színészeket, akik színészeket alakítanak, és minden kapcsolatukban színészkednek, nem csak akkor, amikor a színpadon állnak. Melyik lehet az igazi? Ki az igaz? 


Nehéz ezt eldönteni. „Ne lássák, hogy együtt vagyunk, legyünk látszatra ellenfelek.” Mindenki szövetkezik mindenkivel, a másik ellen, és akivel még tegnap szövetségben volt, másnap már lehet, a legnagyobb ellensége lesz. Az intrika begyűrűzik a színpadra is, a színház kiszolgáltatott szerepét jól mutatja a II. Richárd sorsának alakulása, hogy éppen van-e trónfosztási jelenet vagy kihagyják azt. Pedig micsoda jelenetről beszélünk, „én sírok benne, és velem zokog háromezer néző”. Mert a hatalomnak mindenbe van beleszólása, még a művészetbe is. A drámaíró hatalmát burkoltan az uralkodóéhoz hasonlítja: „mindkettő a távolból szemlél és irányítja az emberi sorsokat”.

„Ezen a színpadon minden  elfér” mondja Shakespeare, és valóban. Ezen a színpadon elfér a színpad elé vetített videojáték, mellyel Essex grófja játszik a kezdőjelenetben, elfér az iPad, amivel elkészítik a tárgyalás jegyzőkönyvét, elfér a Farmville, amivel a királynő játszik, miközben Írország sorsáról döntenek. De elfér a királynőnek rendszeres időközönként beadott nyugtató injekció, elfér a csúnya beszéd („az a francia ribancos ruha” és társai, így már tudjuk, hogy miért 16 karikás a darab), és elférnek a színpad előterében lévő lefejezett, véres nyakú próbababák is. És még ha ezen első hallásra meg is ütközünk, és kapkodjuk a fejünket, hogy most mi is történik valójában, és fogalmunk sincs, hogy mi fog még történni, a végén mégis összeáll a kép.


„A színházban a sorok között olvasás már hagyomány”  a színpadon felvonultatott szimbólumrendszer és a mögöttes tartalom egészéből a lényeget már nekünk kell leszűrni. Még egy valóságot meg kell teremteni, a saját valóságunkat, amelyben a darab értelmet nyer. Ez az értelem, azt hiszem, minden embernél egy árnyalattal bár, de különbözik. A darab elkísér minket, fogja a kezünk, és még napokkal később is jönnek elő újabb mondatok és újabb gondolatok. „Általás nélkül nincs szerelem.” Vajon van még valaki, akinek ez a mondat pont azt jelenti, amit nekem?

Szerző: Köles Hajnalka
[Fotók: Gálos Samu]

A Shakespeare királynőjének további előadásai:
Augusztus 27., 28. (szombat, vasárnap) 20 óra - Városmajori Szabadtéri Színpad

Ma is léteznek buborékok!

A Városmajori Színházi Szemle idén sem feledkezett meg a klasszikus magyar drámai művekről, hiszen a versenyprogramjában megtalálható az egyik leghíresebb drámaíró, Csiky Gergely színműve, a Buborékok is.


Nem először találkoztam már a művel, így volt némi sejtésem, hogy mit fogok kapni az előadástól. A Buborékok az a típusú színdarab, amely a Tartuffe-höz hasonlóan tükröt tart a nézők elé. Molière-nél a manipuláció, a szemfényvesztés, egymás kihasználása és a köpönyegforgatás mechanizmusai működnek, és ha közelebbről megnézzük, Csiky Gergely darabja is hasonló, szinte ugyanazon apparátust alkalmazza. Történetünk főszereplője, Somlay Ignác (megegyezik Orgon karakterével), gyáva anyámasszony katonája, jóhiszemű viselkedésének köszönhetően a család összes tagja kihasználja őt: elfogadja felesége financiális hóbortjait, rendezi lányai adósságait, a manipuláció buborékja teljesen magába zárja. Somlay Orgonhoz hasonlóan elszenvedő és egyben felelős is, hiszen naiv viselkedésével egyre csak bátorítja és támogatja a körülötte lévők magatartását. A manipuláció, taktikázás és a mesterkedés mindkét előadásban fontos szerepet kap, azonban a Buborékokban leginkább a nők azok, akik befolyásolják a férfiakat. A felsorolt eszközöket mesterien alkalmazza a cselekmény során Somlay Ignácné, aki rossz szülői mintát mutat gyermekei számára, csakis a külsőségeknek él, terrorizálja urát, valamint a realitásérzékének olyan magas szintű hiánya jelenik meg a karakterében, amit a darab rendezője Novák Eszter csakis vígjátéki formában tudott a színpadra vinni.


Az egész színdarabot a vígjátéki hangulat teszi elviselhetőbbé, hiszen Csiky Gergely, akárcsak Molière, valós emberi sorsokat mutat be, a nézők pedig csak kacagnak a színpadon látottakon, miközben felmerül bennem a kérdés: Vajon tudják, hogy mindeközben önmagukon nevetnek?

Novák Eszter, a darab szerzőjével ellentétben boldog befejezéssel zárja az előadást, hiszen a vígjátéki hangulat és az operett műfajából átvett zenei aláfestés előre determinálja a vidám finálét, ezzel is emészthetőbbé téve a nézőközönség számára a valóságot.

Szerző: Ledvényi Enikő
[Fotók: Szigligeti Színház]

2016. július 6., szerda

Bolondok tánca

Mielőtt beültem a darabra, tartottam egy kis címmeditációt – mint ahogy bárki más tenné, aki beül egy színházi előadásra. Mindazt, amit egy tragikomédiától, valamint a bolondoktól és a tánctól vártam, egyaránt megkaptam. 


A helyszínre érkezve a színpadon vörös függöny helyett csak egy hatalmas kifeszített orosz zászló lógott. Ez a zászló és a felcsendülő zene – amelyet egy komoly, de valamilyen formában mégis komikus zenész nyújtott – megadta az alaphangulatot. Amint a színészek felléptek a színpadra, rögtön a XIX. század végi, XX. századi eleji orosz forradalomban találta magát a közönség. A darab befogadásához azonban mégsem volt szükség történelemtudásra. Az előadás rögtön a bolondok táncával kezdődött, azoknak a bolondoknak a táncával, akiket az egész cselekmény során a színpadon figyelhettünk. Rögtön az elején megjelent a növény is. A növény, ami szimbóluma lett az eszméknek, a marxizmusnak – amit Kozakovnak, a csinovnyik tanoncnak köszönhetően feleleveníthettünk, ha iskolás éveinkből már nem emlékeznénk rá –, jelképezte a pénzt, a fegyvereket, és amire minden hivatalnok vágyik, a hatalmat is. Ezek az elemek már az első percben kizökkenthetetlenné tették a nézőt, hiszen kit ne érdekelne, hogy Oroszországban, a nagy Oroszországban hogyan zajlik egy forradalom.


Forradalom – az ember eszébe sem jut, hogy a kormányzó, akinek a feladata a forradalom leverése lenne, éppen a forradalom felbujtásán dolgozik. A fiatalok, az egyetemisták, akiknek pedig a forradalom tüzének folyamatos fennntartásán kéne dolgozniuk, éppen a forradalom csitításán fáradoznak. Miért ez az ellentét? Mert mindaz, amit egy forradalom képviselhet, a SZABADSÁG - EGYENLŐSÉG - TESTVÉRISÉG, ebben a darabban, mint egy saját magából kiforgatott eszme és gondolkodásmód jelenik meg. A darab az embert magát, annak gondolkodását és a világhoz való hozzáállását jeleníti meg. Meghökkentő és lenyűgöző Lev Brinszkij szürreális képe a társadalomról: a csinovnyikokkal, a titkárnővel – aki mindig mindent jobban tud, és mindig minden helyzetből remekül tud kijönni –, a „lázadozó” fiatalokkal, a zsidó-elnyomás kijátszásával, és az emberi tudatlansággal. Utóbbira remek példa Nyikita, aki egyszerű szegény parasztember, nem sokat ért a forradalomból, de még kevesebbet abból, miért jó, hogy a fia egyetemen tanulhat. Nyikita tudatlansága egyszerre emel a magasba és taszít a mélybe.


A darab mindent, ami egy ember életében fontos lehet, a komédia szálára fűz fel: a nőt, a női alakot, a vágyakat, a férfi-nő kapcsolatot, az alá-fölé rendeletségi viszonyokat, valamint az eszméket, amelyekből az ember táplálkozik, és amelyek segítségével formálja a világát, mióta csak ember. Az élet és halál is helyet cserélnek, mikor a nagy kormányzó saját maga ellen követtet el merényletet. Abszurd és komikus. A mű tetőpontja, amikor a „merénylet” elkövetése után új kormányzót rendelnek a városba, aki persze azért érkezik, hogy a leverhetetlen forradalmat leverje – hiszen mindenki, aki él és mozog a városon kívül, abban a tudatban él, hogy megfékezhetetlen lázongás folyik. Azzal azonban senki nincs tisztában, hogy a sok pénz, ami a forradalom leverésére érkezett a városba, mind a kormányzó és a titkárnője zsebében landolt. Érkezik tehát az új kormányzó, egyrészt leverni a forradalmat, másrészt megmenteni elődjét egy esetleges újabb terrortámadástól. A régi kormányzó ezért azon kezd munkálkodni, hogy forradalmat robbantson ki a városban; az anarchia látszatát kell keltenie, különen minden egyes rubelt, amit eddig az állam a rend fenntartása érdekében küldött, vissza kell fizetni. Mindeközben természetesen a forradalmárok végzik a dolgukat, amikor pedig megérkezik az új kormányzó, kiderül róla, hogy hasonló cipőben jár, mint az elődje. De hogy milyen ez a cipő, mi lesz a vége a bonyodalmaknak, ki kerül a kormányzói székbe, miért cserélődik fel a kormánypártiak és a forradalmárok tevékenysége, mi a szerepe a kormányzó vad feleségének? Nos, a válaszokat kizárólag a darabból lehet megtudni, és csak a színészek remek játékának köszönve lehet igazán megérteni. 

Szerző: Tóth Regina
[Fotók: Kovács Attila]

2016. július 5., kedd

„Itt mindenki szabad. Csak szóljon, aki nem.”

Egy 17. századi színmű álszentségről, hazugságról, félelemről. Molière Tartuffe-je aktuálisabb, mint valaha. És ezen lehet nevetni. Vagy sírni.

A közismert komédia a tatabányai Jászai Mari Színház vendégelőadásaként volt látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon 2016. június 28-án. Szikszai Rémusz neve fémjelzi a darabot, aki rendezőként többször kimozdította már a nézőt a komfortzónájából. Molière klasszikusához is úgy nyúlt hozzá, hogy megtartva a műfaj hagyományos elemeit, valami egészen megdöbbentően új is megszületett a színpadon. 
Parti Nagy Lajos szövege nem kis szerepet játszik abban, hogy az 1664 és 2016 közötti szakadék észrevétlen marad. Igazán élő magyar fordítás, mely a 21. századi ember számára érthetővé, élvezhetővé teszi a színművet merész szófordulataival, közéleti áthallásaival, finom vagy épp provokatív szóvicceivel.


Tartuffe neve évszázadok óta összeforrt a képmutató, szenteskedő kétszínűséggel. Mégsem csak az dühítő, hogy ez az ember szélsőségesen gátlástalan, hanem az is, hogy képes elvakítani majd rettegésben tartani egy tisztes családfőt, felbolygatni és kis híján teljesen tönkretenni egy polgári famíliát úgy, hogy szinte mindenki tehetetlen ellene.
Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója úgy alakítja a címszereplő figurát, hogy öt perc alatt sikerül kivívnia a néző teljes ellenszenvét, esetében ez nem kis színészi erény.
Ahogy a rendező is vallotta, az igazi főhős azonban ebben a feldolgozásban nem ő, hanem a már említett családapa, Orgon, akit Megyeri Zoltán játszik. Orgon áldozat és tettes is a történetben: áldozat, mert először úgy tűnik, határtalan jóhiszeműségében nem látja a fától az erdőt, aztán kiderül, csak nem akarja, nem meri látni. Tettes, mert sem a lánya, sem a felesége érdekeiért és védelmében nem áll ki, így férfiként is, apaként is elbukik. Nem meglepő, ha ezek után elhagyja a száját a híres bánki mondat: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.” Mégsem válik belőle tragikus főhős, egyrészt, mert komédiáról van szó, másrészt, mert bőven lett volna lehetősége letérni a helytelen útról, mégsem tette.
A nőalakok közül kiemelkedik Dorine, a komorna (Danis Lídia), aki szókimondásával igyekszik észhez téríteni az elvakult Orgont, később a dacos szerelmeseket, Mariane-t és Valért (Pilnay Sára és Schruff Milán). Úgy tűnik, ő az egyetlen olyan ember a társaságban, akinek nemcsak hogy van véleménye, de bátorsága is van ahhoz, hogy azt felvállalja, nem törődve a következményekkel.


A mű folyamatosan és nyíltan reflektál jelen korunkra – és nem csak az utolsó felvonás kifejezetten merész átiratát tekintve. Rávilágít arra, hogy rengeteg Tartuffe él körülöttünk, -nem biztos, hogy a vallásosság álarca mögött-, arra, hogy mekkora veszélyei vannak a manipuláció fel nem ismerésének vagy épp annak, ha már felismertük, de nem teszünk ellene semmit, arra, hogy a szabad véleményalkotás olykor komoly károkat okozhat, és hogy mennyire nincs ez így jól. 
A komédia műfajának sajátosságaihoz igazodva természetesen nem megy el mélyen filozofikus irányba a darab, sőt, egyik fő erénye, hogy azok számára is szórakoztató tud lenni, akik esetleg kevésbé jártasak az irodalomban, vagy nem szeretnek moralizálni, de azok a nézők is megkapják, amire vártak, akik kedvelik és értékelik az intellektuális humort. 
Mégsem sorolhatjuk a habkönnyű, felejthető vígjátékok közé, mert erőteljesen rámutat azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről még beszélni sem szeretünk. 
A humor tompítja ugyan a fájdalmas felismerés élét, hiszen mégiscsak egy nagyon erős tükröt tart elénk a mű, de a tükör attól még tükör marad, s az abban látottakat nem lehet meghamisítani. 
A keserédesen szórakoztató komédia valószínűleg évszázadok múlva is terítéken lesz még, mert ahogy a darab is üzeni: egy Tartuffe-ök nélküli világ még utópiának is merész.

Szerző: Lengyel Orsolya
[Fotók: Szvatek Péter/Jászai Mari Színház, Népház]

Felfordulás a színpadon – Ion Luca Caragiale: Zűrzavaros éjszaka

Elsősorban vígjátékairól ismert a 19-20. század fordulóján élt Caragiale, a román irodalom világszínvonalú klasszikusa. Zűrzavaros éjszaka című művét a Miskolci Nemzeti Színház előadásában láthatta a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége. 

Román kispolgári közegben játszódik a pergő eseménysor, egyetlen éjszaka alatt. Dumitrache (Gáspár Tibor), a városi polgárőrség oszlopos tagja vad féltékenységgel szereti fiatal feleségét, Vetát (Ullmann Mónika), akinek szíve azonban sokkal inkább a jóképű Chiriacért (Varga Zoltán) dobog. Nincs mit csodálkozni ezen a tényen, hiszen az indulatos férj amellett, hogy féktelen, gyakran a pohár fenekére néz. Ráadásul sajnos az intelligenciát és az éleslátást is nélkülözi, azt sem veszi észre, hogy nem a megfelelő emberre féltékeny.


A címadó zűrzavaros éjszaka konfliktussorozata félreértések tömkelegéből ered, eltévesztett házszám, félrecsúszott szerelmi vallomás, heves indulatok bogozzák össze a történet szálait. A végeláthatatlannak tűnő bonyodalmak természetesen véget érnek, még mielőtt felkelne a nap, a félreértések tisztázódnak, a kedélyek lecsillapodnak, egy vérbeli vígjátékban nem is lehetne ez másként.

Az előadás erőssége elsősorban abban a helyzetkomikumban rejlik, ami minden szituációban megjelenik, felvonultatva a klasszikus komédia szinte teljes kelléktárát. Emellé társulnak olyan nem mindennapi jellemek, mint a tűzrőlpattant, heves testvérpár, Veta és Zita (Jancsó Dóra), a csetlő-botló, lánglelkű szerelmes, Rica Venturio (Lajos András), vagy a suta, jobb sorsra érdemes Spiridon (Somhegyi György).


Említést érdemel az a nyelvi humor, ami a nép egyszerű fiainak szóhasználatát kifigurázva általános derűt okoz a nézőtéren, kielégítve azoknak az igényeit is, akik szeretik a politikai áthallásokat egy-egy poénban. A fordítás Székely Csaba nyelvi leleményességét dicséri.

A rendező, Rusznyák Gábor érdeme, hogy ez az 1879-ben bemutatott darab ma sem hat elavultnak. Nem követi már felháborodás, mint a századforduló előtti premieren, sokkal inkább érezheti úgy a néző, hogy egy könnyed, felszabadult nyáreste vidám aláfestése volt ez a komédia.

Szerző: Lengyel Orsolya
[Fotó: Gálos Mihály Samu]

„A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játékszer!”

Sokat sejtető, hosszan kígyózó sor várt a Városmajori Szabadtéri Színpad bejáratánál, bizony megannyian kíváncsiak voltak az a bizonyos hárpia megzabolázására. A már számtalan feldolgozást megért Shakespeare klasszikus  A makrancos hölgy  egy formabontó és modern köntöst kapott a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában.


Az előadás erősen eltért a korábban megszokott feldolgozásoktól. Alföldi Róbert, a tőle megszokott módon, új hangsúlyokat adott a darabnak, más megvilágításba helyezte a cselekményt. Zöldy Z Gergely díszlete és jelmezei napjainkat tükrözte, alátámasztva a lendületes és mai Nádasdy Ádám fordítást, melyet dramaturgként Vörös Róbert jegyez. Ők már nem először dolgoztak együtt Alföldivel, talán ez is indokolhatta az előadás előtt belépésre váró tömeget.

A budapesti közönségnek Bánfalvi Eszter neve lehet ismerős, korábban a Nemzeti Színház társulatát erősítő színésznő ezúttal már a szombathelyi társulat művészeként alakította zseniálisan végletes szerepének két ellentétes pólusát, vagyis a betörhetetlen, önálló fúriát, majd a szelíd, és engedelmes feleséget.


A főszereplő, Kata (Bánfalvi Eszter) szúrós természetéről és megzabolázhatatlanságáról hírhedt. Apja (Mertz Tibor) így kénytelen ultimátumot adni minden udvarlónak, aki másik lányáért (Hartai Petra) eseng: senki nem kaphatja meg Bianca kezét, míg nővérét férjhez nem sikerül adni. Amíg sorjáznak a húg kérői, addig csupán egy akad, aki Kata fejét szeretné elcsavarni, de legfőképp a hozományt megszerezni. Ő nem más, mint Petruchio, (Bányai Kelemen Barna) akinek „pénze az van, meg a birtok, otthon”, de a vagyon mégiscsak nagy úr. Egy pillanatig úgy tűnik, mindenkinek megvalósulnak az álmai, Petruchio és Kata boldogan élnek, amíg meg nem halnak, gazdagon. A menyegző után viszont mégsem alakul minden a tervek szerint, legalábbis Kata sorsa biztosan nem. Petruchio keménykézzel, vasszigorral és kíméletlen módon igyekszik betörni újdonsült felesége szilajságát, aki a darab végére már nem rendelkezik saját akarattal, és nem ismer semmi ellentmondást, alázatosan teljesíti férjeura minden óhaját, és meghajol minden kívánalma előtt. Mindeközben Bianca is férjhez megy, az őt ostromló kérők közül Lucentióhoz (Jámbor Nándor a hódoló álruhában férkőzik közel választottja szívéhez, nem kis galibát okozva ezzel.

A szereplőgárda fantasztikusan volt jelen a színpadon, sajátos és nyomot hagyó megformálás volt minden egyes karakter, megfűszerezve rengeteg humorral  sok helyzetkomikumot is produkáltak. A férfi főszereplő Bányai Kelemen Barna bravúrosan nyűgözött le mindenkit az előadás elején, valamennyien szurkoltunk a sikeréhez, majd egy ellenszenves, zsarnok macsóvá vált a darab végére.


A szombathelyi Weöres Sándor Színház remek példája annak, hogy vidéken is működhet jó és minőségi színház. Nagyszerű, hogy van egy ilyen esemény, mint a Városmajori Színpadon megrendezett Színházi Szemle, amely összegyűjti a vidéki gyöngyszemeket.

Szerző: Faragó Vivien
[Fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház és Faragó Vivien]

Jézus Krisztus szupersztár napjainkban – „Happy End”-es befejezéssel

A Városmajori Szabadtéri Színpadon idén is megrendezésre került a Városmajori Színházi Szemle, melynek keretén belül négy vidéki és két határon túli társulat előadását tekinthette meg a közönség. Elsőként a kaposvári Csiky Gergely Színház nagysikerű musicaljét, a Jézus Krisztus szupersztárt láthattuk. A darabot a magyarországi ősbemutatója óta számos rendezésben és felfogásban mutatták már be. Aki előzetesen nem nézett utána a produkciónak, meglepetésként érhette a Bozsik Yvette (Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező, érdemes művész, egyetemi tanár) által rendezett-koreografált rockopera. Yvette nem egy klasszikus, megszokott előadást álmodott és valósított meg. Egyedi, különleges, modern művet tárt elénk  ez már a zene első két üteméből érződött. Gyorsabbá, ütemesebbé vált a darab, így A lassabb zenei részek jobban hatottak, mélyebben érintették a publikumot. A mondatok, szavak más értelmet, jelentőséget kptak. A cselekmény nem változott, de a történet napjainkba helyeződött.


Egy romkocsmában találjuk magunkat. A fiatalok egy része alkoholt, kábítószert fogyaszt. Hívják Jézust is, de ő szerelmével – Mária Magdolnával – tölti az idejét. Júdás egyedül üldögél, figyeli a társaságot. Tanácstalan és tipródik. Annás és Kajafás laptoppal és mobiltelefonnal járkál, Pilátus határozott és kemény, de lélekben vívódik, Heródes transzvesztita.

Az előadás egyik kulcsfontosságú szereplője az ördög, aki többször megjelenik a színen. Lelkiismeretként is értelmezhetjük, aki segítet dönteni a nehéz helyzetekben (pl. Júdás öngyilkosságában). Néma, de mozgása, arcjátéka, jelenléte többet kifejez, mint egy-egy mondat vagy szó.

A modern köntösnek köszönhetően ütősebb és drámaiabb hatást ért el a társulat, mint a régebbi Jézus Krisztus Szupersztár értelmezések. Könnyebben át tudtuk érezni a szereplők helyzetét, velük együtt éltünk, vívódtunk mi is. Hátborzongató, szívszaggató jelenetek részesei lettünk: Pilátus kézmosása a pezsgőben; Heródes korbácsolása evés közben; Júdás hullazsákban való eltávolítása a színről; Jézus fekete csuklyája és fegyveres kísérete.


Az előadás utolsó jelenete teljes meglepetésként hatott rám. Nem a szokásos befejezéssel lett vége a darabnak. A keresztre feszítést követően angyalok jelentek meg a kereszt körül, melyről Jézus – gyönyörű zenei aláfestés mellett – lesétált…

Valóban igaz az, hogy ez a mű mindig, minden korban megállja a helyét és nem idejemúlt.

A színészek nagyobb része nem ismeretlen a fővárosiak számára, hiszen a legtöbbjük budapesti színházakban is rendszeresen szerepel. A Jézust alakító György-Rózsa Sándor kitűnő alakítást nyújtott hangilag, színészileg, játékilag egyaránt. Egy tökéletes Jézust láthattunk személyében. A Mária Magdolnát megformáló Tompos Kátya kecsessége, finomsága, kellemes hangja, megjelenése méltó párja volt Jézusnak. Bakos-Kiss Gábort láthattuk Júdásként, aki szintén remekül megállta a helyét. A Heródest alakító Vati Tamás bizarr megjelenését és ruháját feledtetni tudta színészi játéka; élt a szerepében. Pilátusként lépett színpadra Hüse Csaba, akihez eddig még nem volt szerencsém. Hangja, kiállása, játéka kellemesen meglepetett. A díszlet, mely Cziegler Balázs nevéhez fűződik, nem túldimenzionált: egy-két kisebb kellék (asztalok, székek, párnák, Örömhír), és egy nagy vas állvány, aminek a tetején és ami alatt zajlott az események sora.


A jelmezek (Berzsenyi Krisztina) is emlékezetesek, látványosak. Külön kiemelném Jézus és Mária Magdolna roppant egyszerű, mégis nagyon csinos fehér-világos rózsaszín öltözékét.

Az előadás végén a vastaps és a szűnni nem akaró ováció mindent elmondott a rockopera minőségéről. A Városmajori Színházi Szemle egy erős, szerethető és ütős előadással kezdődött el!

Szerző: Bánhidi Viktória
[Fotók: Nagy Attila]