2015. június 29., hétfő

Figaro házassága – avagy könnyed kikapcsolódás a télies időben

Figaro házassága. A címről nekem mindig Mozart jut eszembe. Vajon hány nézőnek jutott eszébe Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais francia drámaíró, aki 1778-ban írta meg a vígjátékot? 
Az eredeti darab óriási botrányt kavart, a király a szerzőt lecsukatta a kényes téma miatt. Tiltólistára került Franciaországban és Európa több országában is. Sokak meglepetésére 1785-ben mégis engedélyezték a darab a bemutatását. 1786-ban Lorenzo Da Ponte és Mozart közösen megírták az operát (első közös munkájuk).

Az 1787-es monzai bemutatóval megkezdődött a darab töretlen sikere, mely azóta is tart. Szinte a világ minden nagy színpadán látható volt, látható. 
Hazánkban 1795. szeptember 28-án került bemutatásra az előadás német nyelven a budai Várszínházban. A magyar nyelvű premierre 1858-ban került sor a Nemzeti Színházban. Azóta rengeteg feldolgozásban (opera, vígjáték, színmű) láthattuk, láthatjuk a Figaro házassága című művet az ország különböző színházaiban.  


A történet szinte mindenki számára ismert. Örökérvényű, minden korban megállja a helyét. Folyamatosan ki vagyunk téve a csábításnak legyen az vonzódás valaki vagy valami (hatalom, pénz, bosszú) iránt, ami hosszú ideig nem is fog változni.  

A mai estén a Győri Nemzeti Színház előadását láthattuk, melyet októberben állítottak színpadra a Kisfaludy teremben.

A nyárnak tombolnia kellene, ehhez képest az esti előadás idejében olyan időjárás volt, mint egy enyhe téli napon. Ennek ellenére szép számmal érkeztek a nézők. Kabát, pokróc, takaró, minden, amit elő lehetett otthon keresni nagy hirtelen. Ez nem az az este volt, mikor csinos öltözékekkel megtiszteljük a színeszeket, az előadást. Próbáltunk nem megfagyni. 

Számomra kicsit furcsa volt az első látásra díszlet és a színészek öltözéke. Főleg amit a fejükön viseltek. Se nem paróka, se nem kalap.  Kicsit megijedtem, hogy egy modern, „újra gondolt” előadás részesei lehetünk. A kezdeti félelmeim negyed óra múlva elmúltak. Hamar megszoktuk az öltözéket és egyre inkább lekötötte a figyelmünket az előadás, a történet. 

A szereplőket hamar megismertük, beazonosítottuk őket, a cselekmény kibontakozott. 

A díszlet nem, vagy csak minimálisan változott (mindkét felvonásban), kelléket nem nagyon használtak 1-2 széket, lufit leszámítva. Nem is hiányzott, mivel a szövegkörnyezetből kiderült, hogy mit láthatunk, hol járunk. 

A kosztümök látványosak, egyediek voltak, melyet a már említett fejfedő tett igazán különlegessé. Ez egy idő után furcsának sem tűnt. Az előadás végére kifejezetten megtetszett.
  

Az előadás szövegezése kellemes, követhető, érthető volt. Több helyen is utalás történt az időjárásra, a hidegre vonatkozóan, mely teljesen belefért az eladásba, nem volt erőltetett. 

A szereplők nem rejtették el az érzelmeiket, vágyaikat, álmaikat, terveiket. Mindenki érzését megismerhettük, együtt érezhettünk velük.

Az előadás végén elfagyott ujjaink ellenére is nagy tapsot sikerült varázsolnunk.
A darab sikeréhez hozzájárult a remek színészek sora (Csankó Zoltán, Agócs Judit, Járai Máté, Mihályi Orsolya, Molnár Zsolt, Mézes Violetta, Maszlay István, Ats Gyula, Sík Frida, Pozsonyi Takács László, Menczel Andrea, Koppány Zoltán), akik közül többen Jászai Mari-díjjal és egyéb kitüntetésekkel is rendelkeznek. Egytől-egyik fantasztikusan játszottak az előadásban. Több fiatal színészt láthattunk az este, akik profi módon játszották el a rájuk bízott feladatot. Mégis Járai Máté alkotta a legmaradandóbbat, akinek minden porcikája játszott, sugárzott a szeme és élt a színpadon. Természetesen a többiek is kitettek magukért, minden egyben volt. 


Egy tökéletes előadás részesei lehettünk, melyhez hozzájárult Erdeős Anna, a rendező, továbbá Baracsi Orsolya jelmeztervező is, aki ezt az egyedi és különleges kollekciót összeállította. Igazán különlegessé és egyedivé varázsolta az előadást. 

Egy élményekkel teli 2 óra 30 percnek lehettünk a részesei, melyet a közönség is élvezett a hideg ellenére is. Egy cseppet sem bántam meg, hogy ezt a programot választottam az esti kikapcsolódásnak.

Bánhidi Viktória
(Fotók: Geberle Berci, Fehér Alexandra)


2015. június 26., péntek

Smaragdzöld dallamok

Június 21-e kicsit hűvösebbre sikerült a vártnál, ennek ellenére komoly tömeg gyűlt össze a Városmajori Szabadtéri Színpad előtt, hogy részese lehessen a Firkin zenekar nyárindító bulijának. Az Ír KocsmaSó elnevezésű rendezvény hat órás kapunyitásakor már kisebb sor állt a bejárat előtt, és a rajongók hamar benépesítették a Szabadtéri Színpad kertjét. Mindenki vidáman, beszélgetve álldogált és lassan kortyolgatta a belépő mellé járó Guinness sört vagy whiskyt. Az illatok és a színek hamar ír földre kalauzolták a résztvevőket: előkerült jó néhány bográcsnyi ír gulyás és lágyan szólt egy ír duda, amitől könnyed hangulat kerekedett.


A koncertet nem sokkal hét óra után kezdte meg a Colleen zenekar. Játékuk csak fokozta a jó kedvet és lassan elfoglalták helyüket a nézőtéren a kint beszélgetők is. A tehetséges fiatalok zenéje már önmagában lenyűgözött, de az előadást lelkesedésük koronázta meg. Szalkay Olga fuvolájából, Bogár Krisztián a gitárból, Sajben Gábor a basszusgitárból, Wagner Zoltán pedig a dobból csalogatott elő igazi kelta dallamokat. Énekesük, Palágyi László elmondása szerint a zenekar célja, hogy az ír zenevilág vonalait átültessék a magyar zenébe is. Előadásukat a Titanicból jól ismert ír muzsikával zárták, melyre már mindenki szívesen táncolt volna.

A zenét ír sztepptánc bemutató követte az Erin táncegyüttes előadásában. A táncos lányok és fiúk műsorszáma igazán elképesztőre sikerült, ámulattal figyeltem, mennyire könnyedén járják táncukat, miközben mosolyuk egy percre sem válik kényszeressé.

  
Mire a városmajori katolikus templom harangja elkongatta a nyolc órát, színpadra lépett a várva várt Firkin zenekar. Mint megtudtam a firkin egy mérték, ami körülbelül 40 liter sört jelent, ez pedig még szórakoztatóbb megvilágításba helyezte a zenekart. Kárpáti Balázs a gitárral, Szuna Péter pedig a basszusgitárral teremtette meg az alaphangulatot, melybe kivételes színt vitt Virág Lili hegedűjével – és nem csak azért mert e hegedű csodazöld. Juhász Robert többször bizonyította az este folyamán, hogy nem csak a dob mellett állja meg a helyét, hanem éneklés közben is; Péter János viszont lendületes fuvolajátékával alkotott varázslatosat. Kovács Nemes Andor a tőle megszokott, karakteres hangon énekelt, mellette vendégzenészként lépett fel Göttinger Pál akusztikus gitárjával és énekléssel. Ezzel a hét emberrel minden adott volt egy igaz kelta bulihoz. Ők együtt léteztek a színpadon és közösen hoztak létre valami igazán egyedit. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy zenéjük valóban él és elbűvöli a hallgatóságot. Ahogy hallgattam már nekem is ritmusra járt a lábam, majd azt vettem észre, hogy a színpad előtt önfeledten táncolnak a lelkes rajongók. Idegenek nevetve karoltak egymásba és egyre többen szökdeltek a zene ütemére, én pedig éreztem: tagadhatatlanul itt a nyár.


A jól ismert, őrületes kelta zenén túl megszólaltak szívszorító balladák is, mellyel a Firkin bizonyította: számaik széles skálán mozognak. Előadásuk egyszerre volt szórakoztató és kellemes, laza és humoros. A koncert bő másfél órája túl gyorsan telt el, de hangulata velem maradt.

 
Hazafelé tartva elhaladtam beszélgető párok és kisebb társaságok mellett, akik mind a koncert hatása alatt álltak és nem győzték dicsérni a fellépőket. Egyetértettem velük. Valójában ez alatt a hatás alatt állok még most is, több, mint egy nappal később: önkéntelenül is a Borfohászt dúdolom és, ha lehunyom a szemem, felderengenek előttem Írország smaragdzöld partjai.

Farkas Zsuzsi


2015. június 25., csütörtök

Kizökken? Helyreáll? – Bornemissza Péter nyomán Háy János: Magyar Elektra

A kaposvári Csiky Gergely Színház előadását láthattuk másodikként a Városmajori Színházi Szemlén. Bornemissza Péter darabját Háy János átírta, Horváth Csaba a hozzá kötődő és az ő színházi nyelvét beszélő emberei (Horkay Barnabás, Fehér László, Pallag Márton) bevonásával saját képére formálta, Ökrös Csaba zenét szerzett hozzá (amelyet György-Horváth László el is hegedült), Memlaur Imre bevilágította a rendező által tervezett színpadképet és mintegy 16 színész el is játszotta nem kis energia befektetése árán. És mégis mi történt?


Az előadás hiába volt minden részletében kitalálva, az időjárás nem kegyelmezett: jelentősen lehűlt az idő, és aki nem jött kellően felkészülve (télikabátban), az megjárta. Sokan hazamentek már az első rész közben is. A távozók zaja a nézőtéri kavicsok miatt feltétlenül zavaró volt, feltehetően a kidolgozott koreográfiához alkalmazkodó és nem ritkán akrobatikus mutatványokat végrehajtó színészeknek is nehéz lehetett koncentrálni. Én két pulóverben és kabátban is fáztam, emiatt csak az agyammal tudtam, hogy egyébként én most egy szép és jó előadást nézek, de élvezni csak egy jó meleg gyapjútakaróban tudtam volna. 

Ez a Magyar Elektra egyébként sem lett volna az a tipikus nyári színházi előadás, köze nem volt a könnyű szórakozáshoz, amilyet rendszerint várnának a nézők ilyentájt, az évad végén. A darab, az átdolgozó, a rendező ismeretében nyilván senki nem gondolna hasonlókra, nyilván ez is az oka, hogy kevesen jöttek el, hiszen akiket érdekelne ez az előadás, az nem egy nyári színházban keresné.


Akik viszont mentek és végig dacoltak az alacsony hőmérséklettel, azoknak érezhetően tetszett Horváth Csaba fizikai színháza, amely az Elektra-téma kapcsán markánsabban beszélt bosszúról, széthúzásról, egymásra mutogatásról, mint általában szoktak. Háy János szavai hallatszottak ki Klütaimnésztra (Takács Kati) és Elektra (Mészáros Sára) párbeszédéből, akik filozófiai vitát folytattak a gyilkolás jogosságáról. Takács Katinak nagyon illett a szerep és a vörös ruha is, ebben a rendezésben is ő volt a rokonszenvesebb és emberibb, Mészáros Sára a saját igazságához mereven ragaszkodó Elektrája most is nyomasztó és helyenként túl harsány, amilyenek az Elektrák rendszerint szoktak is lenni. Az anya életében legalább részben jelen van a szeretet is, míg a fiatal lányt csak a gyűlölet tartja életben. A beszélgetésben a megszokotthoz képest egyetlen egy új elemet véltem felfedezni azon kívül, hogy a szokásosnál talán elvontabb síkon folyik az eszmecsere: az anya lányát megvádolja, hogy ő bujtotta fel Agamemnont Iphigénia feláldozására, mert féltékeny volt rá. Ez azért a hideg ellenére is feltűnt, és a görög mitológia minimális ismeretében másoknak is biztosan. A várakozásnak megfelelően Khrüszothemisz, a fiatalabb lány figurája a legszerethetőbb, bár kissé komikus így is. Minden feldolgozásban ő az, akivel az átlagnéző azonosulni tud, most csak az különbözteti meg Érsek-Obádovics Mercédesz alakítását, hogy karakteressé formálja a lányt és nem Elektra seszínű árnyékát látjuk. Ebben a szerepformálásban láttam leginkább, hogy előnyére vált a rendező mozgásszínházi nyelve. Ő az, aki bátran kétségbe vonja, hogy a kissé bizonytalan Oresztész (Nagy Norbert) bosszúja által nem a világrend helyreállásának, hanem az ismételt kizökkenésnek vagyunk a tanúi. Így nem örülhetünk felhőtlenül a megélhetési politikusnak tűnő Aigiszthosz megölésének sem, aki Szula László alakításában nyilván szándékosan tűnik igazi átlagembernek, akit akár életben is lehetett volna hagyni. Kovács Zsolt Oresztész mestereként az egyébként színvonalasan játszó kórust (Sipos Vera, Varga Zsuzsanna, Nyári Szilvia, Horváth Zita, Fándly Csaba és az említett Horváth Csaba-tanítványok) is túlragyogja, minden szava jelentőségteli, muszáj figyelni a színész alkalmanként erős öniróniát is sugalló mondataira. 


Az előadást Gyuricza István karvezető mondatai nyitják és zárják: a közönség erkölcsi épülésére szánják a történetet. Nem tudom, hogy ki mit szívlel meg a látottakból, milyen tanulságot von le a saját életére nézve. Egy biztos: szabadtéri előadásra muszáj pokrócot vinni.

Makk Zsuzsanna
(Fotók: Geberle Berci, Memlaur Imre)

2015. június 24., szerda

„A győztes az, aki megírja, hogy győztes” – Székely Csaba: Vitéz Mihály

A Városmajori Színházi Szemle csütörtökön Székely Csaba, a Bánya-trilógiájáról és Mc Donagh fordításairól ismert erdélyi magyar író darabjával vette kezdetét. Az író a szombathelyi színház jeligés pályázatán vett részt, 173 beérkezett műből találták a Vitéz Mihályt a legjobbnak.


A címszereplő Vitéz Mihály román nemzeti hős, akinek tevékenysége a magyar történelem oktatásban viszont éppen csak megemlítődik, így erősen valószínűtlen, hogy az átlagos néző alapos ismeretekkel érkezne a Városmajorba, hacsak nem nézett utána előzőleg, hogy miről is lesz szó. Elég hamar világossá válik azoknak is, akik a szerző korábbi életművéről sem hallottak, hogy egy áthallásos történelmi dráma ez, amely részben nyelvi utalásaival, részben a díszlet és jelmez által (Horesnyi Balázs és Pilinyi Márta a két tervező) folyamatosan ütközteti a főszereplő korát a jelen világával. Ezek a párhuzamok, a néző felismerése, hogy a világ nem változott sokat a XVI. század végétől (a politikusok beállítottsága még kevésbé), képezik a mű humorának legfőbb forrását, ezért is helyénvaló a „komikus történelmi tragédia” minősítés. A közönség hálásan fogadja a szövegpoénokat, amelyek egy része jóval a bemutató után kerülhetett a szövegbe. Emlegetnek gazdasági bevándorlókat is, akik elveszik a magyarok munkáját. A rendező, Béres Attila nem hezitál, harsány színeket használ. Az osztrák kultúra nagyságát Conchita Wurst szerepeltetése jelképezi például. Nem érti félre a közönség a főszereplő vízilabdás fürdőnadrágjának és román nemzeti színekre festett fürdőköpenyének szerepét sem, ami helyett egy idő után mégis aranyszínű öltönyt húz magára. Az osztrák udvar is folyamatosan focit néz, a román hazafiak is futballszurkolónak vannak öltözve. Az én benyomásaim szerint a darab elég erős és hatna akkor is, ha jóval kevesebb direkt utalást tartalmazna az előadás, a néző anélkül is összekapcsolná a két korszakot. A szöveg önmagában is megteszi a magáét: a mai szleng, a káromkodások archaizáló nyelvi elemekkel keverednek. (Ezáltal felidéződik a korábbi Bánya-trilógia és a Mc Donagh drámák lepusztult közege is. Székely Csaba le sem tagadhatná a szerzőségét.) Vitéz Mihály alakja nem áll messze a már korábban megismert műveletlen bunkóktól, egy közülük, de mégis formátumos a maga módján. Bajomi Nagy György.


Bajomi Nagy György Jordán Tamás Nemzeti Színházában is megismerhető volt már, majd igazgatójával tartott Szombathelyre. Ez az előadás bizonyítja, hogy a színész képes végig fenntartani figyelmünket és elviszi a vállán az egész előadást. Ezzel az összetett figurával, amely szenvedélyes, őszinte, formátumos, ugyanakkor kisstílű, hűséges és hűtlen egyszerre, számító és spontán, viszont mindezen vonások szerves egészet alkotnak és olyan, mint egy ember, Bajomi Nagy György kiemelkedik a mezőnyből és érteni véljük az okát, hogy az általa megformált Vitéz Mihály miként futhatta be üstökös-jellegű pályáját. 


Ebben az előadásban nekem ez a főszereplő tetszett a legjobban, a poénok és a rendezői megoldások hol igen, hol nem, de e színészi alakítás miatt mégsem éreztem azt a kevéssé élmény dús percekben sem, hogy feleslegesen töltöttem el három órát. 


Az előadásban elhangzik Vitéz Mihály tetteinek dokumentálása kapcsán, hogy a történelmet a győztesek írják, ők dokumentálnak. Siker az, amelyikről azt mondják, hogy az. Jelen esetben megállapítható, hogy a közönség szerette ezt a POSZT-ra is beválogatott előadást, értékelte a további színészek munkáját is. Nem hiába mentem én sem. Hazaérve azonnal rákerestem az interneten, hogy még mi tudható meg Vitéz Mihályról…

Makk Zsuzsanna
(Fotók: Geberle Berci)

2015. június 23., kedd

Szőke Nikoletta varázslata hűsítette a kánikulai hétvégét

Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok magasra tették a lécet a szabadtéri nyár összes további előadója számára. A nagyszínpadon ünnepélyes keretek közt levezényelt grandiózus nyitókoncert után másnap mégis kellemes változatossággal szolgált intimebb hangulatú térben, szűkebb közönség társaságában hallgatni minőségi zenét. A Budapesti Nyári Fesztivál legfőbb vonzereje a programkínálat lehengerlő sokszínűsége. A látványos showműsorok közt megbúvó hangulatos kamaraprodukciók nélkül ugyanúgy hiányérzetünk lenne, mintha elmaradna egy-egy opera- vagy táncbemutató. A margitszigeti szabadtéri helyszín igen jól sikerült felújítása egyébként is arra csábít, hogy minél több időt töltsünk el a Víztorony tövében. A sétahajókázással és vacsorával egybeköthető zenei programsorozat, a Jazzy Tower koncertjei tulajdonképpen hibátlan élményt nyújtanak.

(Fotó: Trunkó Bálint)

A Szőke Nikoletta Quartet a fátyolos hangú, csodaszép énekesnő mellett három egészen kiváló zenészből áll. Szakcsi Lakatos Róbert (zongora), Barcza Horváth József (nagybőgő), és Juhász Márton (dobok) teljes értékű tagokként, egységes minőségben kísérték a hat albumnyi repertoárból gonddal és kedvvel kiválogatott, majd tetszetős mintává felfűzött dalokat. Ráadás vendégként az Egotripből ismerős Fenyvesi Márton basszusgitározott. Egy-egy pillanatra úgy tűnt, mintha négy szerelmes férfi adna szerenádot szíve választottjának: a magas toronyba zárt mesebeli királylánynak. Ha valaki eddig nem figyelt fel Szőke Nikolettára, annak bőven van mit bepótolnia. Először is, ő volt a 2005-ös Montreux Jazz Festival nemzetközi felfedezettje, utána ezt a hihetetlen kezdést ugyancsak álomszerű hazai és külföldi sikerszéria (lemezfelvételek, turnék) követte, mígnem 2010-ben Bobby McFerrin élő legendával énekelt duettet a budapesti SYMA-ban. A karrier azóta is töretlen, szinte évente jönnek ki az újabb stúdióalbumok. A margitszigeti este emlékezetes pillanata volt, amikor az énekesnő felidézte legelső nyilvános szereplését: a Madonna-szerzemény Music szégyenlős prezentálását a középiskolai szalagavatón. A világsztár popdívára mostanság egyedül a szőke hajkorona emlékeztet, minden más tekintetben sikerült meghaladni a kamaszkori ikont. Nikoletta hangképzése, színpadi létezése és zenei ízlése mind-mind önazonos, kiérlelt választásnak hat, valamint a következetes munka eredményét jelzi.

(Forrás: facebook.com/NikolettaSzoke)

Nekünk tehát nem maradt más hátra, mint a bónuszba kapott epres szárazpezsgőt szopogatva elmerülni a simogató zenében és kiválasztani az este kedvenceit. Nagyon jól estek a rögtönzéses örömzenék, vagy a latinos hangzást megidéző dallamok. Érdekes felfedezéseket tettünk rongyosra hallgatott örökzöldek (Sting, Stevie Wonder, George Michael) újrahangszerelt változataiban. A kvintetté bővült Quartet ezeket kivétel nélkül mind saját magára tudta szabni, a maguk kreálta zenei univerzum részévé tudta tenni, miközben sikerült nekik az is, hogy leporolják az eredeti felvételekről féltve őrzött emlékeinket, hogy megidézzék az elsárgult pillanatképeket: mintha valami varázslat folytán két koncertet élveznénk egyszerre. Továbbá helyesek voltak Nikoletta magyarul és angolul egyaránt tökéletesre csiszolt rövid felvezetői. Az egész produkció lényegében olyan élményt jelentett, mintha régi barátokkal ülnénk egy hosszú asztal köré és hálásak lennénk az együtt töltött értékes időért. Kivételesen szépen szólalt meg a Szakcsi-Barcza-Szőke jegyezte saját szerzemény, a tévében-rádióban is sikerrel játszott Minden nap. Ha valamit keveseltünk, az talán pont az ilyen erejű személyes vallomások száma. Legalább lesz miért visszahívni őket. Jövőre már úgyis vadonatúj slágereiket fogjuk dúdolni.

Hegedűs Róbert

2015. június 22., hétfő

Koordinálatlan, megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan érzelmek

A Halálos tavasz egy olyan, századeleji világba röppent vissza, mikor az embernek, ha szerencsés helyre, ill. helyzetbe született, nem volt más dolga, mint bálba járni, pénzt szórni, keresni a legideálisabb partiét, és hiba esetén esetleg öngyilkosságot elkövetni. A Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott Halálos tavasz pedig ennek a világnak egy párhuzamos idősíkjába kalauzol, ahol a színek lágy pasztellre redukálódnak, a szereplők marionettbábként keringenek a történet körül, melynek középpontjában dr. Egry Iván áll, és Farkas Izsák virtuóz hegedűjátéka hol darabokra szabdalja, hol egymásba simítja a történetszálakat, állandó nyomást gyakorolva boldog-boldogtalanra.


A Halálos tavaszban nem a nagy események adják a töltetet – hanem az érzelmek. A koordinálatlan, megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan érzelmek, amelyek arra kényszerítik a Lengyel Tamás által megformált csibészes, eleganciát és fényűzést kedvelő dr. Egryt, hogy első látásra beleszeressen egy olyan lányba, aki talán nem is hozzá való. Mert Szabó Vera Editje nemcsak anyagi és társadalmi helyzete miatt áll jóval fölötte udvarlójának, hanem vére meghamisíthatatlan kéksége, génjeiből fakadó eleganciája is némán üvöltve jelzik: ez a szerelem halálra van ítélve, hiába cicázik Ivánnal Edit is, hiába ver néha úgy a bolond szíve, hogy az reményt adhat a férfinak. Edit még nem érett, még nem bátor ehhez a kapcsolathoz, és a kor sem engedi meg neki az olyanfajta bohémságokat, mint hogy nő létére azt tegye, amit szeretne. Legfeljebb csak ideig-óráig, hogy aztán begyógyíthatatlan sebet hagyjon mindkét félben, kétséggel és kései felismeréssel elegyítve. Ezért dr. Egry kénytelen csalódni – végső bánatából már csak egy hasonlóan szárnya törött lélek emelhetné vissza az élők sorába. Ez a feladat egy milliomos öregúr kitartott szeretőjének, Józsának adatott meg, és Ullmann Mónika megejtő igyekezettel próbálja felnyitni a férfi szemét az élet szépségeire, de sajnos esélye sincs azzal az érzéssel szemben, amit úgy hívnak, hogy szerelem. A más nő felé érzett szerelem. Ezzel pedig főhősünk sem tud mit kezdeni. Egyre mélyebbre taszítva magát a lejtőn végül kénytelen önkezével véget vetni szenvedéseinek.


A Halálos tavaszból nem hiányzik a humor sem, Cecile (Györgyi Anna), Csokonai (Miklós Marcell) és Margit (Sipos Vera) karakterei mind arra hivatottak, hogy ezen az érzelmi hullámvasúton némi kacagtató csemegét kínáljanak a nézőknek, miközben nyíltan, vagy éppen észrevétlenül igyekeznek Iván hóna alá nyúlva lökdösni őt a továbblépés, a boldogság felé. Mert az élet szép – még ha néha csalódnunk is kell. Csak ezt a tényt észre kell venni.

Frányó Kriszta
(Fotók: Nagy Attila)


2015. június 18., csütörtök

Zenészektől és tücsköktől volt hangos a Margitsziget

A pokolba vezető út mennyei élménnyel volt kikövezve. Talán így lehetne összefoglalni egy mondatban a Budapesti Nyári Fesztivál nyitókoncertjét, ami talán soha vissza nem térő, varázslatos hangulattal ajándékozta meg a többezres tömeget. 

Már magam sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára olyan erős impulzusú koncertélményt, hogy azt a helyszín elhagyása után ne tegyem le könnyedén, hanem magammal vigyem a mindennapjaimba, az otthonomba. Pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon látott Liszt és Dante nevet viselő hangverseny bizony ilyen volt. Olyan magávalragadó hatással volt rám, hogy éjszakába nyúlóan tudtam róla áradozni és tudok a mai napig, holott már eltelt azóta pár nap, de az élmény semmit nem fakult. 

A soha nem nyugvó város zajától távol, a természettől viszont csupán egy karnyújtásnyira, a Margitszigeten olyan rendkivüli koncertet adtak a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai, amire még nagyon sokáig emlékezni fogunk.


A kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Kocsis Zoltán karmester vezényletével az est első felében hallható volt Liszt Ferenctől az Éji menet és a Mephisto-keringő, valamint a Haláltánc. Előbbiben Oravecz György zongoraművész is közreműködött. A program második részében a Nemzeti Énekkar Női Kara (karigazgató: Antal Mátyás) csatlakozott a kiváló zenészekhez. A szintén Liszt által jegyzett Dante-szinfónia utolsó részében kaptak fontos szerepet. A komponista életművének egyik alapdarabját Dante Isteni színjátéka inspirálta, amelyben az olasz szerző nemcsak a korra jellemző vallási, kulturális és tudományos nézetekről ad átfogó képet, de saját vágyairól és félelmeiről is beszél benne. A zenei mű három nagyobb részből áll: Inferno (Pokol), Purgatorio (Purgatórium) és a Paradicsom helyett, a rövid, kétrészes Magnificato alkottja. Mindez hasonló az irodalmi mű hármas beosztásához. 

Az első felvonásban színre lépő Oravecz György kotta nélkül, virtuóz módjára játszott a zongorán, tele élettel és olyan színpadi jelenléttel, hogy minden tekintetet magához vonzott.  A második rész végén angyali hangon szólalt meg a női kar, akik közül Szalai Ágnes szopránénekesnő szólót is énekelt. Az ő közreműködésük csak emelték az est színvonalát. 

A tizenkettedik alkalommal megszervezett Nyári Fesztivált Bán Teodóra üdvözlő szavai után Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes nyitotta meg, elmondván, hogy a fesztivál olyan hagyomány, amely meghatározó Budapest arculatában, „egy igazi ajándék”. És valóban az volt.


Ámulva forgattam a fejem a koncert kezdete előtt. Nehezemre esett elhinni, hogy néhány üres széket leszámítva minden sor zsúfolásig megtelt. A zenekar tagjainak pillanatok alatt sikerült egy hullámhosszra kerülniük, Kocsis Zoltán karmester pedig olyan elemi erővel rántotta össze az egyébként is együtt lélegző, egyszerre mozduló hangszereseket, hogy lehetetlen volt nem a hatásuk alá kerülni. Figyeltem, hogy néhány perc elteltével, amikor már mindenkinek sikerült ráhangolódnia a zenére, a közönség is elkezdett egyszerre „létezni” a zenekarral, egy-egy mű kiteljesedésében pedig, ahogy a zene erősödött vagy épp halkult, lehetett érezni, hogy az ezres tömeg egy emberként hogyan tartja vissza a lélegzetét vagy éppen hogyan vesz levegőt. Katartikus élmény volt, ez nem is vitás, a közönség pedig percekig tartó vastapssal köszönte meg a muzsikát. Az apró hangulatfestő elemek pedig, úgy mint a naplemente, a fák lombjainak halk susogása, a tücsökciripelés vagy éppen az az eltévedt denevér a fejünk fölött mind-mind hozzátevődtek ahhoz, hogy még felejthetetlenebb legyen ez az este. Először éreztem meg például a nyár illatát. Nem is kívánhattak volna jobb kezdést a szervezők a fesztiválnak. A hangverseny szünetében megnéztük a Margitszigeti Víztoronyban a száz éve született Szeleczky Zita színművésznőről és a Szőke Gábor Miklós installációiról összeállított különleges vetítéseket, ami egész nyáron látható lesz a helyszínen, végül pedig megcsodáltuk az éjszakába burkolózó város panorámáját az épület tetejéről.

Kovács Eszter
(Fotók: Geberle Berci)