Emlékezni a legendára

Ma már szerencsére Budapesten igen sok zenei rendezvény van. Mivel gyakran csukott szemmel járok az utcán, majdnem elmentem a koncertjük mellett. Szerencsére az egyik legjobb barátom még időben szólt, hogy játszanak, ráadásul „Adios”, és még sikerült jegyet is vennem. A helyszínen többen már hiába próbálkoztak, telt ház volt.

A világzenei koncert pontosan kezdődött, és már az első percekben remek hangulatot teremtettek a zenészek.

Omara Portuondo csak a második órában lépett a színpadra, érkezését hatalmas tapsvihar és ováció üdvözölte. Nagyon helyes volt, az egyik számának kezdetén, amikor leült a zongorista mellé, viccesen konstatálta a mögötte nagy vásznon kivetített élőben közvetített önmagát a következő dalba való belekezdés helyett - ekkor már a zongorista rég elkezdett játszani és jött volna a belépője…

Ez már valóban egy búcsú koncert volt, de nem csak a pályájukat lezáró zenészeket láthattuk a színpadon. Emlékeztek. Megható volt, hogy a zenekar egykori, mára eltávozott tagjait a számok alatt képösszeállításokkal idézték meg.

Az est végén, miután elköszöntek, az amúgy is többször állva tapsoló közönségnek sikerült visszatapsolni őket a színpadra, és nem egy, hanem rögtön két szám erejéig. És ez még mind semmi. Már úgy tűnt, végleg kivonultak, színpadi lámpák és kivetítő ki, hangszerek le, közönségtér fény fel. Már-már lemondóan meg is indultak a nézők a kapuk felé, de továbbra is kitartott a lelkes taps. Így telt el néhány perc, és akkor a közönség legnagyobb örömére még egyszer visszatértek. Ilyet még nem láttam.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Buena Vista Social Club ezen az estén is jogosan kapta közönsége háláját.

Köszönjük, hogy itt jártak újra, itt jártak utoljára.

Akik ezen a napon a nézőtéren ülhettek, fognak emlékezni.

Sokáig.

Tukacs Emánuel Dávid / Kovács Zsuzsa

MERT NÉHA MUSZÁJ RÖHÖGNI - Kulturáltan rúgtunk ki a hámból

Kikapcsolódásra vágytam, hát megkaptam. A vígoperák a Városmajori Szabadtérin nagyot szóltak. Nem csak a zene, de a hahotázás is messze szólt. Be kell vallanom: pozitívan csalódtam, és minden „tiltakozásom” ellenére élveztem az estét. 

Őszinte leszek, kisebb előítélettel vágtam neki a péntek esti színházi túrámnak, holott szeretem az operákat. A vígopera fogalma mégis olyan komolytalannak tűnt számomra – valahogy nem fért össze a komédia sokszínű, de egészen egyedi műfaja és az opera előkelő fennköltsége a fejemben. Éppen ezért kíváncsivá tett a dolog. Most így utólag töredelmesen be kell ismernem: hatalmasat tévedtem. Igazi, ízig-vérig vígjátékot láttam, ráadásul egymás után kettőt is, megkérdőjelezhetetlen színvonalban, nem akármilyen zenei, szövegi és történeti körítéssel. Újra rá kellett, hogy ébredjek tehát: operára járni bizony életstílus. Nem is akármilyen. Kétszer kilencven percig élvezhettük a különleges bohózatot.

A csengő
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A két nagy olasz szerző művei, Donizetti A csengője és Cimarosa A titkos házassága klasszikus kabaré sztoriknak is beillenének. Ám pénteken még ennél is többet kaptunk. A valaha az úri közönség szórakoztatására született történetek egy budapesti nyári estén, immáron sokadjára, újra bizonyítottak: a több száz éves vígjátékok, a mai komikus filmek és kabaréműsorok ősei, a modern világban is megkérdőjelezhetetlenül megállták a helyüket. Izgalmasak volt a klasszikus szerelmi háromszög- va

gy éppen „még több szög” sztorik teljes kavalkádja, az egyszobás díszlet ellenére is. Kinek azért, mert magára ismerhetett, kinek azért, mert ha nem is saját mására, de rokonára vagy barátjára lelhetett a legjellemzőbb komikus karakterek gyűjteményében. Válogatni legalábbis, volt miből, az önkritikára pedig szépen lassan rá lehet érezni.

 

A titkos házasság
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A két szerző azonban még a jól ismert helyzeteken is csavart egy-egy marékkal, jókora adag humorral fűszerezve az életből vett anyagot. Így a titkos szerető sem az volt igazából, akinek képzeltük volna, a féltékeny szerelmes ifjú pedig Ludas Matyit meghazudtolóan leckéztette meg a vén vőlegényt. Tulajdonképpen az ismert karakterek meglepték az elkényelmesedett nézőket.

Nem is húzom tovább a dolgot, elégedett voltam, jól éreztem magamat. Azt hiszem, ennyi lenne a lényeg. Hazaérve pedig a bárgyú nővér dalát dúdoltam, és azt kívántam, bárcsak minden péntekem így telne.

koko

Meta-esszenciális élmény

Bár az eső miatt nem lehetett az eredeti terv szerint megtartani a Budapesti Nyári Fesztivál Filmzene a világ körül koncertjét, a szombati esőnap időjárása kárpótolt minket: egész nap kellemes meleg idő volt, és az esti előadáson sem kellett esőtől, de még széltől sem tartanunk. A tavalyi James Bond 60 koncert-show után idén a filmzene-történelem klasszikusaiból válogattak a szervezők, ami a maga egyértelmű nehézsége mellett is remekül sikerült.

Az Universal Studios szignáljával kezdeni egyszerűen olyan nagyszerű geg volt, amely tökéletes felütést adott az estének, az utána következő népszerű Indiana Jones téma pedig remekül megalapozta a hangulatot. Az időnként fel-felbukkanó moderátor „keretet adott a koncertnek”, és néhány kellemes plusz információt csepegtetett a kalandhoz: a különböző blokkok ismertetésével, átvezetéssel és extra érdekességekkel szolgált az utazás állomásainak követéséhez, és az ezeknek megfelelő átlényegüléshez.

Szintén kiemelendő a vizuális élmény. Mindenképpen dicséret illeti a videóanyagok összeállítóját és vágóját is. A képek mindvégig igazodtak a zenéhez, követték annak ívét, összesimultak vele az elsőtől az utolsó hangig. Sőt, kedvem támadt (újra) megnézni a filmeket, szóval lesz mivel kitölteni az esős estéket egy darabig.

Tény, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad minden alkalommal lenyűgöző adottságai remekül kiszolgálták a témát. A színpadot és a nézőteret körülölelő évszázados platánfák, a fények mögött felbukkanó „természetes reflektor”, a hold mind hozzásegítettek a képzeletbeli utazáshoz, egy színház- vagy koncertteremben vélhetően teljesen másképp hatott volna a dolog. Így azonban a környezet, a kép és a zene összhatásának köszönhetően elképzeltem magam Párizs utcáin egy kávéházban Tom Hankset figyelve, a Selyemúton, Szicília poros útjai mellett egy leomló kőfalon üldögélve, egy olasz pizzázóban, egy tradicionális észak-amerikai, lengőajtós kocsmában, vagy épp New York utcáin.

A filmzenék mindig valamilyen mély, erős érzelem kifejezésére hivatottak. Szerelem, szeretet, fájdalom, keserűség, veszteség, kín, harag, várakozás, felismerés. A mozik során a filmzenék alatt fogadjuk barátunkká a szereplőket, válunk eggyé a történettel. A jó filmzene mindig magasztos pillanat, esszenciája a felemelő, katartikus érzéseknek. A szombat esti muzsikák együttzengése valódi meta-esszenciális élménnyé vált, végig kitartva egy emelkedett, végtelen pillanatot. Ha a határ a csillagos ég, akkor irány a végtelen, és tovább: még nagyon sok dal van, amit érdemes előadni.

Nánai Eszti

Vetítős színház és tömegjelenetek négy szereplővel

Főhősünk berohan, üldözi két rendőr. Pisztolylövés, lassítva látod a golyót, ő elhajol előle, majd a másik oldalon álló rendőrt találja el, fröccsen a vér, a rendőr összeesik. Jelenetváltásnál egy pillanat alatt változik a háttér, vadászrepülők csapnak le a menekülő gonosztevőre.

Igen, mindezt a színházban láttuk. Hogy hogyan? Vetítéssel. Hogy hogyan fér össze a színház a vetítéssel? Remekül. A 39 lépcsőfok című krimi-vígjátékban ezt remekül be is bizonyították.

Korábban nem ismertem a történetet, nem olvastam sem a regényt, sem a Hitchcock-féle filmet nem láttam. Így az előadás teljes mértékben az újdonság erejével hatott rám. Mikor a főszereplő hirtelen egy gyilkosság kellős közepén találja magát, és természetesen ő az elsőszámú gyanúsított, ugyanúgy izgultam, mintha velem történt volna meg. Titkok, rejtélyes mondatok és álruhába öltözött gazfickók jellemzik az egész történetet, aminek csak a végén derül ki, mi is az a 39 lépcsőfok. Bár erre jelen állás szerint még most sem tudnék válaszolni, mert az utolsó jelenetek annyira pörgősek, és annyira sok információ hangzik el, hogy én elveszítettem a fonalat a titkos képlet kifejtésének valahol a harmadik és negyedik sora között.

fotó: Körtvélyesi László

Apropó 39: összesen négy színész játszik a darabban, viszont ők négyen összesen közel ennyi szereplőt jelenítenek meg. Tömegjelenetek, amiket négyen adnak elő, de egy pillanatig sincs olyan érzésed, mintha felolvasnák a párbeszédet, bár nagyjából csak a férfi és a női szereplőket tudod megkülönböztetni egymástól. A figurák, jellemek és egyéniségek egytől egyig aprólékosan kidolgozottak, elhiszed, hogy egyik pillanatban a bajszos kalauzt, másodpercekkel később az újságot áruló rikkancsot látod. Arról nem is beszélve, amikor a férfi szereplő eltűnik a színpad jobb oldalán, és egy perccel később megjelenik a másik oldalon teljes női öltözékben, parókában, harisnyában, magas sarkúban. Már ettől fogod a hasad a nevetéstől, de ha ez még nem lenne elég, a „nő” meg is szólal: az ő szájából az „Aranyoskám!” valami olyan erővel söpört végig a közönségen, hogy lefordultunk a székről.

fotó: Körvélyesi László

A társaságunkból nem mindenkinek tetszett a színház és a „mozi” effajta egyvelege. A fanyalgók szerint ez megöli a hagyományos színházat, a rajongók szerint viszont erre azért is szükség van, mert a fiatalabb korosztálynak már unalmas lenne egy hang- és vizuális effektek nélküli előadás. Ebben is van valami. Lehet, hogy pont ez volt a rendező célja? Végül is, ha azt akarjuk, hogy az akciófilmeken nevelkedett generáció is bejöjjön a színházba, ki kell szolgálni őket. Mindenesetre engem megvettek, így bátran kijelenthetem: szeretem a vetítős színházat.

Zs@n

Formabontó újítás, tradicionális dallamok

Riogatás, mégpedig évtizedek óta nem csituló, hogy az opera válságban van. Látni kellett volna a Margitszigeti Szabadtéri Színpad óriási nézőterét, amely, mint barátoktól tudom, nemcsak azon az estén telt meg, amikor nekem volt szerencsém a Carmen-produkciót látni, hanem a másikon is!

Telitalálat volt a csodálatos, igazi Carmen-alkatú Rinat Shaham megnyerése a címszerepre. Joggal hirdették úgy a bemutatót, hogy ő a világ legkapósabb Carmenje. Ösztönös természetességgel énekelt, hangja szép tónusú, és még a legindulatosabb jeleneteknél sem vitte túlzásba a hangerőt, és közben játszani sem felejtett el. Vagyis a szerepet is átérzéssel formálta, megint csak túlkapások nélkül. Kihasználta a legösszetettebb színpadi műfaj, az opera minden adományát. Ő, meg a világ színpadain legtöbbet felcsendülő Bizet-opera jól ismert, akárhányszor szívesen hallgatott csodálatos dallamai varázsosak voltak.

A színlapot felsorolni hosszadalmas lenne, így csak a főbb szereplők közül emelem ki nem csupán udvariasságból, hanem kimagasló színvonala miatt legelőször Micaelát, vagyis Létay Kiss Gabriellát. De Escamillo is szépen szólalt meg Kálmándi Mihály baritonján, ahogy Don Joséként Kiss B. Atilla tenorja is. A Kesselyák Gergely vezényelte filharmonikusok szintúgy kitettek magukért.

Fotó: Kaiser Ottó

Az opera vélt válsága miatt aggódó színháziak előtt két út áll. Vagy maradnak a műfaj színpadi hagyományainál, bízva a közönség tradíciótiszteletében, és abban, hogy a zeneértő fiatalok gyakran sokkal maradibbak az éltesebb korosztályoknál, ragaszkodnak a megszokotthoz, vagy ott áll az operaelőadásra vállalkozók előtt a másik lehetőség: újítanak. Ez utóbbit világszerte és itthon is mind nagyobb előszeretettel követik. Nem ritkaság, hogy prózai rendezőre bízzák az opera színrevitelét, aki leporolja, letörölgeti róla az évszázados mázt, felfrissíti a produkciót. Ez történt most is: Oberfrank Pál kapta a rendezés jogát, és mai, modern Carment álmodott.

Csak az első percekben volt meglepő, hogy sehol semmi andalúziai jelleg, cigányos tarkaság, hogy mai szabású ruhát viselnek a szereplők, és a táncbetétek szokatlanok. Jó ötlet a nyitányoknak a játéktérbeli „holt idejét” valamiként mozgalmassá tenni. Attól, hogy ilyenkor nem statikus a színpad, nem terelődik el a figyelmünk a Bizet-dallamoktól. Vagyis nem vagyok ellene az újításnak, sőt. De azért szeretem, ha átgondolt, összefogott és nem túlzásokba eső a modernizálás. Oberfrank Pálnak volt egy-két indokolatlannak tűnő elgondolása, még itt is, meg még ott is dúsítani akarta valami még meghökkentőbbel az alapötletet.

Fotó: Kaiser Ottó

Ám a librettó ugyebár a látványban megmutatkozó újítás ellenére nem változott. A katonák nála mégis a mai rohamrendőrökét imitáló, földig érő pajzzsal álltak sorfalat, a szegény dohánygyári munkásnők meg nagy halomnyi narancsot osztogattak szét a körben téblábolóknak, miközben műszak végeztével kiözönlöttek az üzemből. Miből tellett nekik erre? És ha mai közegben gondolkodunk, akkor máris jöhetett volna a munkaügyi felügyelőség, mert a gyerekkórus tagjainak a darabbeli utcát kellett takarítaniuk. Később még egy, az elgondolásból kilógó tisztogatási jelenet akadt, amikor az óriási tükördíszleteket pamacsos ablaktisztítóval suvikszolták néhányan. Ezek esetén gondolhatja úgy az újra egyébként fogékony és a modernitást üdvözölni kívánó néző, hogy a kevesebb bizony több lett volna. Kár volt ezekért a – különben könnyedén elhagyható –, koncepcióidegen részletekért a formabontóan, mai közegbe elképzelt Carmenben.

A nagy truvájt a végére hagytam: a fő díszlet, az öt óriási, a színpad felé döntött tükör igazán impozáns keretbe foglalta a játékteret, még tágasabbá tette, megsokszorozta az amúgy is méretes, a kórusokat is kényelmesen befogadó színpadot.

Fotó: Kaiser Ottó

Mátraházi Zsuzsa

A „KÓBOJ” és az erdélyi verbunk

A jó darabokról nem lehet írni. A zseniálisakról pedig még úgyse. Ahogy felidézed az előadást, képek villannak be, dallamok csendülnek fel, és olyan poénok, élmények és érzések keringenek benned, amelyeket egy kívülállónak lehetetlen átadni. A temesvári Parasztoperánál fantasztikusabb előadást még nem láttam. A darab, a zene, a rendezés és a kivitelezés egyszerűen briliáns. Hogyan lehet ezt prózában elmesélni? Sehogy. Énekelni kellene!

Az első néhány percben konstatálod, hogy itt bizony egy árva betűnyi prózai szöveg sem fog elhangzani, cserébe viszont magyar és erdélyi népdalokkal és népzenével teleszőtt zeneszövegeket hallgathatsz. Zenés daraboknál nem meglepő, hogy a szereplők belső monológjait áriákon, duetteken keresztül ismerjük meg, de amikor a cselekmény fontos részletei a párbeszéd helyett énekben bontakoznak ki, ráadásul még érted is, nem úgy, mint egy hagyományos operaelőadásnál, az elég izgalmas. Egészen az első káromkodásig, amikor egy laza B… MEG énekelve hangzik el az egyik szereplő szájából. Ebben a pillanatban ugyanis lefordulsz a székről a nevetéstől. Igen, ha eddig nem derült volna ki a beszámolóból, meglehetősen szókimondó darabról beszélünk, szigorúan felnőtteknek.

Fotó: Bíró Márton

Esküvőre készülünk, megesett a menyasszony, másba szerelmes a vőlegény, eladtalak két hold szőlőért, nem ő az igazi apád, a rokonodhoz akarsz férjhez menni… - típusú jelenetek kergetik egymást, nem lehet azt mondani, hogy akár egy percig is unatkozna a néző. Látványos tömegjelenetek, megható többszólamú búcsúének, az esküvői szertartást hirtelen félbeszakító biciklin berobbanó részeg állomásfőnök, verekedés helyett verbunkos, jó magyar szokás szerint folyamatos pálinkázás.

Fotó: Bíró Márton

Már az elején megjelenik egy alak a színpadon, akitől kiráz a hideg. Érzed, hogy megfagy körülötte a levegő, és egyetlen intéssel ő irányít mindent: fényt, embert, figyelmet. Földöntúli ereje van, és tudod, hogy nem egy átlagos szereplő. Igen, ő az: a Halál. Mindvégig irányítja a szereplőket és a jeleneteket, ő fűzi össze a múltat a jelennel, felidézi a „KÓBOJ”-t, aki miatt az egész bonyodalom kialakul, és aki a kapocs a szereplők között. Mindezt úgy, hogy nem szól egy árva szót sem, mégis érzed, hogy ő mozgatja a szálakat.

A görög drámákat is meghazudtoló végkifejletben a gyerekgyilkosság, a vérfertőzés és öngyilkosság láttán már nem is csodálkozol, hogy csaknem mindenki meghal. Egyszerűen ezt a katarzist mással már nem is lehetett volna fokozni. A Halál persze elégedetten vezeti szereplőinket a purgatórium és végül a vastaps felé. A harmadik visszatapsnál a színészek meglepődve jönnek vissza. Nem szoktak volna ekkora sikerhez? Hihetetlen. Én még mindig a „Svédországba, nem Amerikába, nem Amerikába…” refrént éneklem. Nagyon fontos kérdés: mikor játsszák legközelebb Budapesten?

Zs@n