2017. július 18., kedd

Amadeus - korának meg nem értett zsenije

A tavaly elhunyt Peter Shaffer egyik leghíresebb drámája az Amadeus, amely Miloš Forman filmje és nyolc Oscar-díj által vált halhatatlanná 1984-ben. Shaffer számos színművet papírra vetett (hasonlóan ismert pl. az Equus is), amelyek szép sikerrel futottak a világ legnagyobb színházainak színpadán.


Az elmúlt években magyar nyelven is többször rendezték meg az Amadeust, legutóbb Budapesten 2014-ben láthattuk a Belvárosi Színházban, idén pedig a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjában szerepelt a Szabadkai Népszínház előadásában, Béres Attila rendezésében.

Az előadás a középszer és a zsenialitás témakörét boncolgatja a két komponista, Mozart és Salieri kapcsolatán keresztül. A darab főszereplője nem Mozart, hanem Salieri, hiszen az ő a szemszögén keresztül kerül elénk a történetet. A zeneszerzők harca áll a középpontban, azzal, hogy míg Salieri valóban harcol Mozart ellen, addig Mozart erről a rivalizálásról tudomást sem vesz.  Éli a zsenik laza és bohém életét, kisujjából rázza ki a csodálatos hangjegyeket, és várja, hogy elismerjék, megbecsüljék, megfizessék. A hatalmasok és a mecénások helyett viszont éppen Salieri az, aki felismeri korának egyedülálló művészét, ezzel egyben elismeri azt is, hogy ő maga csak a középszer talaján lavírozik. Míg Salieri ismeri az etikettet, tudja hol és hogyan kell kopogtatni, sikeresen eladja a közepest is, addig Mozart mindennek az ellenkezője: szertelen, büszke, önfejű és nem hajlandó az alázatra. Mindezek miatt Amadeust könnyű ellehetetleníteni, és ebban áll Salieri sikere: mindent megtesz azért, hogy Mozart tehetségének felismerését és elismerését megakadályozza.


A vívódás, a saját lelkiismeretével való szélmalomharc, és a sok kérdés, amely az ellensége halála után gyötri, egészen emberi figurává teszi Salierit. Nem egyértelműen gonosz, hiszen mindeközben mérhetetlenül tiszteli Mozartot, egója azonban mégsem engedi, ezt a zenei nagyságot támogassa.

Balázs Áron Salierije egy egész életutat formál meg a színpadon, a nagyravágyó és tudatosan karriert építő szorgalmas férfitől egészen a kivénhedt, megrokkant aggastyánig. Jól bánik a hangjával, az arcjátéka is természetes és hiteles mindkét szerepben. 

Pálfi Ervin Amadeusa néhol idegesítő, szinte tenyérbemászó, néhol szórakoztató és önfeledt kamasz, aki viszont teljes mértékben tisztában van csodálatos kvalitásaival, és ezt nem hajlandó egy pillanatig sem véka alá rejteni, még akkor sem, ha adott esetben ez vinné előrébb a pályafutását. Nem képes „üzleti fejjel” gondolkodni, csak a művészetben való ösztönös kibontakozás érdekli. A színpadkép és az előadás statikusságát remekül ellenpontozza Pálfi örökmozgékonysága.


Kiemelkedő még Csernik Árpád II. József szerepében. Hihetetlen feszültséget tud teremteni maga köré. Pókerarccal várja tudatlan és a zenéhez nemigen értő alattvalói véleményét, majd egy pillanat alatt elbizonytalanítja őket válaszuk helyességében. 

Constanze Weber szerepében Pálmer Csilla igazi társa Amadeusnak, az előadás elején még önfeledt, pajzán kis menyecske, aki a zenészóriás minden infantilis játékában szó nélkül részt vesz, és élvezi is annak minden pillanatát. Később igazi nő és rajongásig szerető asszony, egy kisebb megingás után hűséges és kitartó feleség. 

A Szabadkai Népszínház Amadeusa főként Salieri belső vívódásait, bűntudatát teszi terítékre. Nem lehet rá tiszta szívből haragudni, valahol érthető irigysége és emberi esendősége. A gyarlóság ott munkál mindannyiunkban, csak van aki, ahelyett hogy elnyomná, inkább szabadjára engedi.

Szerző: Piros Csilla
[Fotók: Kovács Attila]

2017. július 14., péntek

Egy mesébe illő szerelem a múlt századból

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megrendezésre került a Színházi Szemle a Városmajori Szabadtéri Színpadon, melynek programjában 6 vidéki és határon túli színház előadása szerepelt. Június 22-én láthatta a közönség az első versenydarabot, a Tisztelt Ház (Vadnay László – Békeffi István – Márkus Alfréd) című zenés vígjátékot, melyet a csíkszeredai Csíki Játékszín hozott el Budapestre. A társulattal már évekkel ezelőtt megismerkedhettünk, legutóbb 2015-ben az Édes Annát láthattuk tőlük.


1934. Budapest, Országház
Takácsot (Veress Albert) két hónappal ezelőtt képviselővé választották. Politikai karrierje felívelőben. Egy fiatal hölgy megzavarja a képviselők munkáját, leszalad a karzatról, Takács urat szidalmazza. Szepes (Kosztándi Zsolt) szerkesztő úrnak ez jól jön, hiszen egy nem szokványos cikkel kápráztathatja el az újságot. Gyorsan ki is faggatja a fiatal lányt – Halmi Verát (Sándor Anna) –, aki elmeséli, hogy két évvel ezelőtt Takács úr megkérte a kezét, de nem tartotta be az ígéretét, eltűnt. Másnap az újság tele van Takács képviselő úr és Halmi Vera fényképével.
Vera mosolyogva olvassa a róla megjelenő cikket a ruhaüzletben, ahol vénlány nővérével, Zsuzsával (Szabó Enikő) dolgozik együtt. Vera szerelmes a képviselő úrba, aki persze nem ismeri őt. Kénytelen cselhez folyamodnia, hogy megismerkedjenek, bízva abban, hogy szerelme viszonzásra talál. Takács úr megjelenik a boltban, kérdőre vonja a fiatal lányt. Vera elnézést kér, hiszen összekeverte egy másik férfival, aki korábban valóban házassági ajánlattal hitegette. Takács úr felajánlja segítségét a férfi megtalálásához… 
Vera nem számol Valival, a színésznővel (Zsigmond Éva Beáta), aki a képviselő úr menyasszonya. 
Szepes úr figyeli a társaság minden lépését, írja a cikkeket, de egy idő után nem a hírnév lesz a legfontosabb a számára. 
A képviselő úrnak egyre szimpatikusabb lesz a vagány lány, azonban a politikai karrierjének nem tesz jót a botrányok sorozata. Verára mégsem tud haragudni…


A prózai jelenetek között néhány dal is felcsendült, melyek nagyon illettek a jelenetekhez – színesebbé, különlegesebbé varázsolták az előadást. Hamis hangot nem hallhattuk, a színészek énekesként is méltón megállták helyüket. 

Azt hiszem, nem kell – és nem is lehet – külön kiemelnem a színészeket, mert egytől egyik maradandót alkottak prózában, énekben, játékban egyaránt. Vonzották a nézők figyelmét, érződött a levegőben, hogy a közönség együtt lélegzik a művel. 


A Lendvai Zoltán rendezte darab annak ellenére, hogy 1934-ben játszódik, a mai kornak is megfelelő. A fiatalabb generáció is felfedezheti benne a bájt, a finomságot. Ez érződött a közönség reakciójából: a nevetésekből, a tapsból, a hirtelen jövő sóhajokból, a kuncogásból is. Nem lankadt a figyelem egy percre sem. A közönség élvezte az előadást, elmélkedett. Szerethető vígjátékot látott, egy időutazást a mobiltelefonok és az internet előtti időkbe. Az élet akkor is zajlott, csak egy kicsit másként.

A Tisztelt Ház egy igazi könnyed, humoros, nyári estére való színdarab. Elfeledteti velünk a jelent, a problémákat. Meggyőz minket, kikapcsol. Átadjuk magunkat az eseményeknek, mosolyogtunk, nem gondolkodunk. 

Jó kezdés, erős versenyprogramnak nézünk elébe.

Szerző: Bánhidi Viktória
[Fotók: Sándor Levente]

2017. július 13., csütörtök

Remek hangú énekesek, kiváló alakítások, jó dalok, kevés mondanivaló

A Sztárcsinálók volt az első magyar rockopera, amelyet a Rock Színház alapítói, Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás írt színpadra 1981-ben, a győri sportcsarnokban mutatták be abban az évben, majd számos előadás született belőle számos helyen, több társulattal, mindig nagy renoménak örvendve.


Egy kisebb szünet után a tatabányai Jászai Mari Színház úgy döntött, hogy ideje elővenni a darabot, és egy olyan rendezőre bízta, Nagy Viktorra, aki már többször is sikerre vitte azt. Anno Miklós Tiborék kimondottan a Rock Színház színészeire írták a dalokat, amelyeket a mostani szereposztásnál is kitűnő hangú művészek prezentáltak. A színház februárban tartotta a bemutatót, a Városmajorba már egy jól összeszokott csapat érkezett június 16-án, ahol három estén át játszották telt ház előtt az előadást.

A császárkori Rómában játszódó darab hűen ábrázolja Néró felemelkedését és gyors bukását, amelyet anyja, Agrippina, és annak hű barátja, Seneca, egyben a fiú nevelője, idéz elő. Pillanatok alatt elteszik láb alól a már kiöregedett és vezetésre alkalmatlan Claudiust, hogy Nérónak biztosítsák a trónt.  A két cinkostárs biztos abban, hogy marionett bábuként lehet majd a fiút irányítani, és amint császárrá választatják, még inkább belevetik magukat az ármánykodásba. Mindenkit elintéznek, aki útjukba áll, azzal viszont nem számolnak, hogy az ifjú uralkodó maga is ráérez a hatalom ízére, és lerázva magáról anyja befolyását és Seneca tanácsait, vad duhajkodásba, majd szörnyű pusztításba kezd. Beleveti magát az éjszakába, kétes helyeken tölti az idejét, nem törődve az anyja által ráerőszakolt feleség, Octavia érzéseivel sem. Sőt, idővel Róma legszebb asszonyával, Poppeával megismerkedve teljesen kikelve önmagából, a nő hatására elkezdi a művészi hírnevet is hajszolni, és a színház színpadát is bitorolni akarja „bármi áron”.


Néró, megrészegülve a hatalomtól, hamar elfelejti régi kedvesét, Ulricát is, majd ő maga is átveszi anyja eszközeit, és gondolkodás nélkül bárkit legyilkoltat. A lány egy vallási fanatikus szektához kerülve a bosszúban látja az élet értelmét. Ebben a szélsőséges csoportban hamar társakra lel, egy véletlennek köszönve pedig egy ál Jézus (Kiprios) segítségével szinte hadsereggé szerveződnek, és megindulnak Róma ellen.

A sztori jó és izgalmas, a színészek is otthonosan mozognak a Csík György által megálmodott autentikus díszletben, Gyenes Ildikó és asszisztense, Hajdú Anita tűpontos koreográfiájára.

A darab mozgalmas, bár én néha elvesztettem a fonalat, és nem pontosan tudtam, hogy egy bizonyos gyilkosság éppen Néró, vagy Agrippina és Seneca kettősének köszönhető  a szálak kibogozásában segítségemre volt a krónikás. Mikola Gergő Juvenalisa „végigvonult” az estén, és dalaival narrátorként vezette a történéseket. Keretként is funkcionált: ugyanazzal a dallal zárta az előadást, amivel kezdte, és maga a jelenet is megismétlődött, mintegy jelezve az élet körforgását. Hangja kimagaslóan szólt, és azért nehéz ezt tovább ragozni, mert ezen az estén ő volt az, aki végig kiválóan működött a darabban.


A Nérót alakító Sándor Péter hangja tavaly már az Evitában meggyőzött arról, hogy „rockszínpadra” született. Most a játéka is lenyűgözött, hiszen egyedül neki volt lehetősége megmutatni ezernyi arcát, a naiv és kamasz fiút, majd az öntudatra ébredő férfit, végül pedig a diktátorként elborult uralkodót. Mindezt zseniálisan csinálta.

Hangilag még lenyűgöző volt Kósa Zsolt, aki Pálként nem sok vizet kavart a darabban, de fő dalával óriási ovációt váltott ki, megérdemelten.

A két sztárcsináló, Agrippina és Seneca, Majoros Melinda és Jegercsik Csaba szerepük megformálásában inkább tűntek kikarikírozott művészmenedzsereknek, mint hataloméhes bábúmozgatóknak – ezzel oldották a vérengzések brutalitását.

Ulrica szerepében Szabó Emília nagyszerűen alakította az először még vakon szerelmes, majd később gyűlöletbe forduló, mégis Isten nevében harcoló lányt. Az ő szerepe is többdimenziós volt, dalai széles skálán mozogtak, így megmutathatta sokrétű tehetségét. Szívesen megnézném más előadásokban is.

Nagyhegyesi Zoltán Kiprios/ál Jézus szerepében viszont nem bontakozhatott ki annyira, a figurából viszont maximálisan kihozta, amit lehetett.

Bakonyi Csilla Poppeaként hitelesen hozta az intrikus és gonosz irányítót, talán ő volt az egyetlen igazán negatív figuráját a darabnak.


A Városmajori Szabadtéri Színpadon a Jászai Mari Színház-Népház által ezen az estén remek hangú énekeseket és néhány kiváló alakítást láthattunk, jó dalokkal, de sajnos kevés mondanivalóval, pedig ebben a történetben több is van.

Szerző: Piros Csilla
[Fotó: Fűrjes Viktória]

2016. szeptember 28., szerda

Orlai java

Az Orlai Produkciós iroda futó előadásai közül egy-egy nyaranta kiszabadul a Városmajorba. Aki teheti, ilyenkor nézze őket, mert ebben a térben mutatnak a legjobban. A meleg hónapokban, amikor a kőszínházak zárva, sehol máshol nem látni ennyi jó színészt együtt játszani. Arról nem is beszélve, hogy a könnyedebb darabok természeteses közege a friss levegő és a jó idő. Idén két darabjukat tettem egymás mellé. A vadonatúj Egy fenékkel két lovat bohózatot és a komolyabb kommersz Száll a kakukk fészkére feldolgozását. 

Sosem értettem, hogy magyar színpadon miért kell felülreprezentálni az angolszász darabokat. Nem a fordítás ténye ellen van kifogásom, hanem hogy miért pont ebből a kultúrkörből kell kölcsönöznünk a leggyakrabban. Kétségtelen, hogy a világnyelv befolyása és piaci szempontok diktálnak, és ezt elégséges érvként is fogadom el a filmforgalmazás terén, de továbbra sem érzem meggyőzőnek a színházra vonatkoztatva. Ugye nem lesz magyar Downton Abbey vagy Sherlock Holmes a jövő évadban? Richard Bean 2011-es sikerdarabja Goldoni Két úr szolgáját írja tovább. (A szerző megannyi darabját jegyzik a szigetországban, nálunk lényegében ismeretlen). Szerencsére készült néhány éve a Pestiben egy jól sikerült eredeti változat (Gothár Péter rendezése), így annak ismeretében könnyebb képben lenni, hogy mire is épül az újragondolt sztori. Röviden: van egy kedves naplopó, aki nyerészkedésből két urat is szolgál, persze ügyetlenül és lomhán, de annyira szerethető, hogy mindvégig neki szurkolunk, szemben a pökhendi úri népséggel, akik problémáival alig-alig tudunk azonosulni, és akiknek a mi támogatásunk nélkül is jól megy a soruk. De miért tesszük az 1743-as keltezésű velencei darabot 1963-ba, Brightonba? Nem mi, az angolok. Ők azért, mert hagyományosan inkább újraírják, mintsem újszerű rendezéssel átértelmezik a régi klasszikusokat. Elsősorban a szöveget igazítják, hangolják magukhoz, nem a készen átvett szövegre húznak rendezői ötleteket. A szereplők a játszók anyanyelvén szólalnak meg hitelesen, valamint a történet újabb fordulatai is a célország adottságainak ismeretében nyernek jelentést. Az olasz tájnyelv például ír dialektusként szólalhat meg, az újgazdag fiatalok társalgási szlengje a beatnemzedék jassznyelvére fordítható át, a kaszinókról elhíresült tengerparti város lesz a bűnözők menedéke, ahol brit popikonok neveivel dobálóznak, stb. Zöldi Gergely magyar változata ebből keveset ad vissza (oda a poénok fele). Ahogy a darabválasztás miértjére sem kapunk választ Pelsőczy Réka cuki rendezését nézve. Valahogy pont ez a vígjáték került elő, és ebből kellett kihozni a legtöbbet. A főszereplő Nagy Dániel Viktor elsődleges érdeme, hogy sikerrel jártak. Úgy pakol temérdek energiát és leleményt a szerepébe, mintha szenet lapátolna egy lassan startoló gőzmozdonyba. Remek mozgással, ügyes tempóváltásokkal, megnyerő szövegmondással és énekléssel, kamaszos sármmal, erős jelenléttel viszi végig a színpadi történéseket. A többiek mintha eleve feladnák, hogy ezt az iramot tartsák, vagy csak saját kulcsjeleneteikben teszik oda magukat eléggé. De még így is kiemelkedően jó Friedenthal Zoltán, Fodor Annamária és Lukáts Andor egy-egy pillanata. Végeredményben mindenkinek jutnak hálás momentumok, és a legvégére társulatként ragyog fel a csapat. A tehetséges Boros Anna nézőként szerepeltetése és Máthé Zsolt cameoja ritka színházi csemegék.


A másik előadás, Ken Kesey One Flew Over the Cuckoo's Nest regényének sokadik feldolgozása nyilván az ikonikus Miloš Forman-film (főszerepben Jack Nicholsonnal) miatt lehetetlen vállalkozás. Znamenák István korrekt rendezésében a legelső pillanatnál eldől, hogy el kell engednünk az előzetes elvárásainkat. Sem az amerikai közeg, sem az elmegyógyintézetek valósága nem kérhető számon rajta. Leginkább a magyar színházi állapotok tükröződnek benne. Szereposztási tévedések, ingerszegény színpadkép, lötyögő ritmus, a magyar mondatok mögül kihallatszó angol nyelvű párbeszédek, félig álmos közönség – és hogy mindezek ellenére is furcsán szerethető az egész. Szabó Kimmel Tamás, a szabadságot hajkurászó fenegyerek helyett szemtelen szépfiút ad, Makranczi Zalán a túlhajszolt, elfásult, akaratgyenge orvos helyett szimplán léha papucsférjnek tűnik, Kocsis Pál a nagydarab néma indián helyett tulajdonképpen bármelyik másik férfiszerepre alkalmasabb lenne, de legalább Péterfy Bori az, akinek a darabban mondják: a rideg precízió és a mindenkit gúzsba kötő, szeretetmentes hatékonyság legyőzhetetlen papnője. Viszont hiába jó a csellista, ha a vonósnégyes többi tagja össze-vissza játszik. Illetve így azon az abszurd felismerésen kapjuk magunkat, hogy a lelketlen főnővér irányában érzünk rokonszenvet, miközben gyűlölnünk illene. Na, de akiktől mégis élvezetes lesz az este, az a bentlakókat megjelenítő fiatalok kara. Megint jó Nagy Dániel Viktor, aki egyfolytában a nem létező többieknek számolna be az eseményekről; jól él a lehetőséggel Dékány Barnabás, aki az uralkodó anya terrorja alatt megtört fiú hálás szerepében lép fel, és Formán Bálint is teljes figurát formál a házassága elől az intézetben meghúzódó, annak szabályai közt fesztelenebbül viselkedő karakterből. Valamint jók a néhány mondatos további szereplők. Ők tényleg egy kottából játszanak, és egy pillanatra nem érződik, hogy ugyan már, itt a nyári színpadon akár lazulni is lehet. De igazat kell adnom a mellettem ülőnek, aki azt súgja, hogy mintha diákszínjátszók izgatott lelkesedésétől remegne a színpad. Ha valóban így van, az nem róluk állít ki rossz bizonyítványt. Ez a Zabhegyezővel (új címén Rozsban a fogó) rokon darab az idealizált szabadságkeresésről annál természetesebben szólal meg, minél fiatalabb közegben meséljük újra. A Városmajor közönsége talán már túl sokat látott ehhez. 


Orlai előadásairól ritkán születik kiemelkedően dicsérő kritika, pedig nagyon becsületes, szimpatikus munkát végez benne minden közreműködő. Szakmailag sincs vele nagy baj, a közönségnek is jól szokott esni, de elképzelhető, hogy túl nyugodt körülmények közt zajlik a munka, mert nyilvánvalóan hiányzik az előadásokból valami elemi feszültség, amitől kiszakadnak a falak, amitől a néző másnap új emberként ébred, és amiért a színházzal egyáltalán foglalkozni érdemes. 

Szerző: Hegedűs Róbert
[Fotó: Takács Attila]

Houdini halott, de él

A Margitszigeti Szabadtérin lassan hagyománnyá válik, hogy saját gyártású produkciókat állítsanak ki a nagyközönség elé. Ettől a vállalástól lesz rá esély, hogy a befogadó intézményből saját márka épülhessen. Bán Teodóra és kreatív csapata ráadásul nem szeretik elaprózni a munkát: több világklasszis műsorszámot egyetlen estébe sűrítve mutatnak be, jórészt elsőként Magyarországon. A tavalyi éjszakai revü sikere után természetesen kíváncsian vártuk a kötelező folytatást.

[Christian Farla]

Múlt nyáron az ének, a tánc és az újcirkusz elemeiből állt össze a show: a szórakoztatóipar aktuális trendjei mentén. Felmerül a kérdés: innen hová tovább? Annyira gyorsan azért nem születnek új műfajok, hogy évente összeálljon belőlük egy friss csokorra való. A válasz adja magát, mégis zseniális ötlet: utazzunk vissza a régmúltba! Keltsük életre a varázslatot, amiről talán már a nagyszüleink is múlt időben beszéltek. Képzeljük magunkat az internet, a mobil, sőt a mozik előtti korba, és néhány órára lépjünk ki a saját időnkből. Idézzük meg a századfordulós vándorcirkuszok és a Houdini-féle szabadulóművészet tetszhalott világát. Hagyjuk, hogy elbűvöljön egy naivabb, gyermekibb valóság. Ugyanerre az élményre épül két vadonatúj tévésiker: az 1700-as évek skót-angol viszályát megidéző Outlander és amerikai vadnyugatba repítő Westworld. Mindkettő ki-be lépeget a mesekönyvszerű történelmi díszlet és a modern kor között, azaz folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy a képzelet játéka az egész. A Margitszigetből sem válik mezítlábas szekérszínház; továbbra is a legújabb technikával, dübörgő zenével, fényjátékkal és látványos színpadképpel kápráztatják el a nézőt. Csakhogy idén mindezt a múlt bűvöletében. A Magic Night este címkéje: a nagy illuzionista show, ahol a legnagyobb trükk az elképzelt időutazás.

[Vincent Vignaud]

A produkció központi eleme a kettéfűrészelt nő, legalább háromféle verzióban látjuk prezentálni. Hol összemegy, hol szétszakad a csodadoboz, mindegyik szerkezet másként halálos. Szerencsére a feláldozott alanyok mind egyben maradnak és rendszerint azonnal táncra perdülnek, ahogy elhagyják a veszélyes kalickát. Valóban mesteri, hogy egyetlen egyszer sem lóg ki a lányláb, csak azért sem tudjuk lefülelni a csalást. Ráadásul a pillanatok művészete a nevezett mutatvány, hiszen kettőt pislogunk, és máris el- vagy előtűnik az áldozat. Ha valami, akkor a feszített tempó a jelen közönségére van szabva. Így lesz egyszerre mutatós és izgalmas, amit látunk. A francia Vincent Vignaud, a spanyol David Climent, és a holland Christian Farla díjakkal elismert nagyágyúk, mindhárman erőlködés nélkül uralják a színpadot. Fegyelmezett profizmust képviselnek. Mégis elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a magyar Nagy Molnár Dávid emlékezetesebb a külföldi sztárfellépőknél (és egyedül az ő neve nem hat drag queen neveként). A magyar bűvész odafigyel, hogy a lényegi attrakció hibátlan levezénylésén felül a legapróbb részletek (a kellékek, a jelmezek, a kerettörténet) is valami plusz poénnal bírjanak, és ettől ő hat a legeredetibb fellépőnek. Igazi színfolt.

[David Climent]

Viszont van egy lényeges dolog, amiben nem történt változás az elmúlt 100 évben. Miért mindig a férfi varázsolja el a nőt? A latin szerető/vakmerő kalandor (aktív) és a hajlékony/ártatlan szépség (passzív) párosai mellé ideje lenne odavarázsolni egyenlőbb munkamegosztást vállaló párokat, ahogy arra a tavalyi akrobataszámok közt már láttunk is példát. Máskülönben csak a régieket utánozzuk, és nem emeljük át az illúziót a mába.

[Nagy Molnár Dávid]

Apropó régi mesterek. Az egyetlen név, amelyik még ismerősen cseng ebből a rég letűnt korból, az természetesen Harry Houdini. Az életéről készült filmfeldolgozásokból (legutóbbi: a részben magyar színészekkel forgatott 2014-es minisorozat) tudjuk, hogy magyar zsidó származását – büszke amerikai létére – fontosnak tartotta, vissza is járt a hazai közönséghez európai turnéi során. A világhírű szabadulóművész örökségéhez nekünk is sajátos közünk van tehát. Kikerülhetetlen, hogy belevegyük egy e féle játékos időutazásba. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás Houdinit megidézni és egyben túltenni rajta. Kicsit olyan, mintha megpróbálnánk túljárni Einstein eszén, javítgatni Picasso képein, vagy lekörözni Michael Phelps-t kétszáz pillangón. Christian Farla pedig pont ezzel kísérletezik. Minden elismerésünk, hogy beleásta magát a múltba, és előkereste Houdini hagyatékából azt a tervezett mutatványt, amin halála idején dolgozott, de soha elő nem adhatott (ha nem igaz a történet, akkor is merész elgondolás). Houdini attól volt egyszeri és megismételhetetlen, hogy bármikor beáldozta volna a saját életét az illúzió életben tartásáért. A mi korunk attól sajátos, hogy mindent többszörösen bebiztosítunk, és szeretjük az illúzióról lerántani a leplet. Ennyiben a show legvégére tulajdonképp vissza is érkezünk a jelenbe.

[Kolovratnik Krisztián]

Az angol nyelvű promó videók bejátszása után a konferálás az este hungarikuma. Kolovratnik Krisztián ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta: akkor van elemében, amikor a nemek különbözőségére vonatkozó fanyar élceket sorol, miközben csinos lányok gyűrűjében lezserkedik. És végre bevállalt ő is egy-egy trükköt, amiket múlt évben feltűnően került. Karakterében vegyíti a konferansziét a bohóccal, ahogy az egész este billeg a komolyan vett szakmai brillírozás és a tét nélküli bolondozás közt. Vajon jövőre melyik irányban folytatódik a játék? 

Szerző: Hegedűs Róbert
[Fotó: Gálos Mihály Samu]

2016. szeptember 23., péntek

Világszínvonalú koncert az államalapítás ünnepén

A tavalyi évhez hasonlóan idén is a Virtuózok gálakoncertje tette emlékezetessé sokunk számára az államlapítás ünnepét. Az idei koncert mottója a A kultúra és a sport élvonalában! volt. (Ez nem is szorul külön magyarázatra az olimpia utolsó napjaiban.) Egy sportoló élete ugyanúgy lemondásokkal jár, mint egy zenészé (virtuózé) – a szorgalmat, kitartást és elhivatottságot sok siker és boldogság kíséri. 

Bán Teodóra igazgató asszony egy szívhez szóló beszéddel kezdte meg az ünnepélyes és megható koncertet. Elgondolkodtató mondatokat hallhattunk, melyektől kicsit kizökkentünk a valóságból, ünnepi hangulatba kerültünk.


Műsorvezetőknek olyan jeles személyiséget választottak, akiknek meghatározó szerepet játszik a sport az életében. Miklósa Erikát nem kell bemutatni senkinek. Sportolónak készült, de a zene világában teljesedett ki, emellett a mai napig része az életének a sport. Műsorvezetőtársként Szécsi Zoltán (vízilabda) állt a színpadon. 

A nézők között foglalt helyet Imre Géza (párbajtőr), Kökény Beatrix (kézilabda), Somfai Péter (párbajtőr), Dr. Hargitai András (úszás), akiket a műsorvezetők külön köszöntöttek. Ők a sportélet kiemelkedő személyiségei, akikre méltán felnézünk. A kitartásuk, elhivatottságuk, hitük, akaraterejük példaértékű. Erőt adnak nekünk, mint ahogy a koncerten fellépő zenészek is. 


A virtuózok fiatal koruk ellenére hatalmas példaképek kicsik és nagyok számára egyaránt. Egytől egyik tehetségesek, ügyesek és alázatosak. A tekintetük boldogságot sugárzik, ugyanakkor erőt, határozottságot, megnyugvást. Elkötelezettek. Csodás rájuk nézni, hallgatni őket. Ezekre a tehetségekre (is) méltán lehetünk büszkék, és hálánkat fejezhetjük ki azért, hogy élőben hallhattuk őket játszani a Margitszigeten.

A koncert alatt a nézők csendben, áhítattal figyelték a kis művészeket. Figyeltük és hallgattuk, ahogy megszólaltatják a hangszereiket, és szárnyaltunk, repültünk velük együtt mi is. Egy más világba kerültünk, kizökkentünk a mindennapi valóságból és csak a zenének éltünk. Elgondolkodtunk. Átszellemültünk.

A szünetben kivetítőn keresztül a tűzijátékot is megcsodálhattuk. Nem sokkal ezt követően visszacsöppentünk a varázslatba. A koncert folytatódott, mi tovább utaztunk, habár a székünkön ültünk, szinte mozdulatlanul. Megszűnt a külvilág létezni. 


Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a fellépők mellett. Az első részben megismerkedtünk az idei év korcsoport győzteseivel.  Kökény Tamással, aki bőgőn kápráztatta el a közönséget hatalmas sikerrel. Úgy éreztem a játéka alatt, hogy nem csak hegedű tud sírni, hanem a bőgő is. Holozsai Eszter fuvolajátékával varázsolt el bennünket, az élményhez egy csinos kis ruha is párosult. Hallhattuk Váradi Gyulát hegedűn játszani, őt szintén nagy szeretettel fogadta a közönség. Többek nagy kedvence, Váradi László is zongorázott nekünk.   

A koncerten fellépett még Jakab Roland hegedűn. Megcsodálhattuk Jónás Dániel klarinétjátékát, valamint Abouzahra Mariamot és testvére Abouzahra Amirat átszellemült hegedűmuzsikáját. 


Nem feledkezhetünk el a tavalyi szériából megismert versenyzőkről sem. Fellépett Boros Misi, akiről megtudtuk, hogy idén közel 300 koncertet adott és még mindig nagyon szeret focizni. Igen, gondoljunk csak vissza a műsor mottójára... 
Operarészletet hallhattunk Mészáros Levente, Nagy Zsófia és Sárközi Xénia előadásában. Fellépett még Demeniv Mihály (harmonika) és Szüts Apor, aki amellett, hogy zongorázott, több darab hangszereléséért is felelős volt. Sztárvendég is érkezett Balázs János zongoraművész személyében. Miklósa Erikától Olympia áriáját hallhattuk. A Hegyvidéki Solti György Zenekar kísérte a fellépőket. Bolyky Zoltán vezényelt. Hatalmas volt az összhang a karmester és a fellépők között.

Együtt élt minden fellépő és néző a műsor alatt. Felejthetetlen és varázslatos koncertet hallhattunk. Egy világszínvonalú, lélekmelegítő élményben volt részünk. „Elrepült az idő.” 

Szerző: Bánhidi Viktória
[Fotó: Éder Vera]

2016. szeptember 21., szerda

Egy kis romantikus éji zene és ami az énekórából kimaradt

Augusztus 11-én egy zenei időutazáson vehettek részt azok, akik a Városmajori Szabadtéri Színpadot és Rákász Gergely orgonakoncertjét választották kikapcsolódásnak. Az előadó nem ismeretlen a Budapesti Nyári Fesztivál látogatói előtt, hiszen tavaly is láthatta és hallhatta őt a közönség a #bachalley című látványkoncerten. Az Egy kis romantikus éji zene cím első hallásra talán egy „komoly” zenei koncertnek tűnhet, de nem a szó szoros értelmében volt az.  
A közel másfél órás koncerten nemcsak Mozart műveiből hallhattunk részleteket, hanem néhány olyan zeneszerzőtől is, akik valamilyen módon Mozarthoz kötődnek. A művek között a zeneszerzők életéről és alkotásaikról is hallhattunk érdekességeket. Rákász művész úr laza volt és kedves, a nézők áhitatosak és mosolyogósak.


Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) 260 évvel ezelőtt született. Kezdésként egy olyan zenei variációt hallottunk, melyet 22 évesen komponált egy francia gyermekdalra, melyet mi a Hull a pelyhes fehér hó... dallamaként ismerünk. Gondolatainkba merülve csendben, élvezettel hallgattuk. Gyönyörködtünk az orgonaművész játékában. A színpadon több kamera is vette a kéz- és lábjátékot, a kép egy kivetítőre került. Így a hátul ülőknek is olyan élményben lehetett részük, mint az első sorban ülőknek, minden mozdulatot, pillanatot láthattak. Ezt követte a Kis éji zene egy részlete, melynek külön érdekessége, hogy egy rossz fordítás folyományaként hívjuk az említett módon. Eredetileg Egy kis szerenád néven írta meg Mozart. Ebből hallhattuk a Románc című tételt, melynek komponálása közben Mozarta nagysikerű Don Giovanni operán is dolgozott.


Mozart után Johann Sebastian Bach (1685-1750) következett, akire Mozart mindig felnézett. Bachról megtudtuk, hogy mikor Lipcsében élt, nem keresett túl jól, ezért kávéházakban is fellépett. Szviteket adtak elő egy-két szólistával. Táncolni ugyan senki nem táncolt ezeken az esteken, de a kávéházi fellépések felelevenítéseként egy tánctétel sort is hallhattunk. 

Bach-ot Liszt Ferenc (1811-1886) követte, aki szintén évfordulós idén, 130 évvel ezelőtt távozott közülünk. Tőle egy különleges – és számomra eddig teljesen ismeretlen – darabot hallhattunk, mégpedig a B.A.C.H. fantáziát. Liszt is felnézett Bach-ra, ezért a nevére komponált egy művet, melynek minden ütemében benne van a BACH szó (fúga téma). A mű meghallgatása előtt Rákász Gergely elmesélte, hogy mi a különbség egy zongorista és egy orgonista között. 

Ezután Ludwig van Beethoven (1770-1827) következett, akit emberkerülő személyiségnek ismertek a kortársai, de ugyanakkor nagy szívvel és kedvességgel is rendelkezett. Volt, hogy nem megfelelő öltözék miatt elvitte a rendőrség. Mikor kiderült, hogy lánya anyagi gondokkal küzd, koncertet adott, melynek bevételével segítette a csemetét. A Holdfény szonáta legendáját és I. tételét is megismerhettük, mely gyönyörűen szólt. Egy pisszenést sem lehetett közben hallani a nézőtéren, csodálatos volt.

Utolsó műsorszámként Wilhelm Richard Wagner (1813-1883) Tannhäuser-nyitányából hallhattunk egy részletet. Wagner kedvelte Beethovent és Liszt lányát vette el feleségül, így az est programjához több szálon is kötődik.  

Az előadás végig emelkedett hangulatban telt. Aki eddig esetleg nem kedvelte a komolyzenét, az most bizonyára megszerette, hiszen nem egy tömény orgonakoncerthez volt szerencsénk, hanem egy művészettel átszőtt ismeretterjesztő koncertelőadáshoz. 

Szerző: Bánhidi Viktória