Ha színházba megyek, minden alkalommal igyekszem függetleníteni magam a korábban hallott és olvasott kritikáktól, véleményektől. Így volt ez a Hair esetében is: ugyan pozitív összmérlegű beszámolóba egybe sem ütköztem, de várakozva, mindenre nyitottan ültem be az előadásra, amiről az előre tudható volt, hogy még véletlenül sem a film adaptációjáról van szó (ezt a színészek is sulykolják a nézőkbe, elég hosszasan). Rendben, jöjjön valami nagyon új, nagyon más! De sajnos így sem sikerült megbarátkoznom az előadással..
Igazi történetről alig beszélhetünk – ez a Hair inkább kaleidoszkópszerűen villant fel különböző társadalmi kérdésekre adott válaszokat egy szabadelvű hippicsoport tolmácsolásában, és ez csak lazán illeszkedik egy olyan szálhoz, ami egyik társuk bevonulásához és vietnámi halálhoz vezet. Mélyebb törésvonalat jelent a feketékkel szembeni általános gyűlölet, mint az, hogy Vietnámban értelmetlen háború folyik, amelyben ezrek veszítik életüket – mindez persze nem baj, hiszen ez a Hair nem az a Hair. Csakhogy ez a Hair nem ad komplett válaszokat, inkább csak ide-oda is belecsíp, aztán egy káromkodáshalmokkal tűzdelt vitában vagy egy mindenki által ismert nótában kicsúcsosodik, és lezárás nélkül elkallódik. De úgy, hogy még esélyünk sincs azonosulni egyik fél álláspontjával sem, mert meg sem ismertük azokat. A Mohácsi testvérek remek érzékkel szoktak hozzányúlni a színpadra alkalmazott művekhez, megtalálva a komplex történetben azokat a pontokat, amiben még a görbe tükörnek is görbe tükröt lehet tartani – sajnos a Hair esetében azt érzi a néző, hogy túl sokat markoltak, de keveset engedtek ki belőle.
Pedig remek alapanyag állt a rendelkezésükre: ha a film történetét el is kellett dobniuk, a dalok mind megmaradtak. Ráadásul olyan színészgárdát kaptak, amely egyrészt tökéletesen el tudja énekelni az anyagot, másrészt a számok közti réseket is olyan fiatalos hevülettel, lendülettel tölti fel, hogy mindent elhiszünk – hiába figyelmeztetnek folyton a színészek, hogy ez bizony csak szerep. Szabó Kimmel Tamás nyegle, nemtörődöm, örök lázadó Bergerében ugyan nincs meg az az erő, ami bandavezérként a többiek fölé helyezné, mégis annyi fifika szorult belé, hogy folyamatosan hatalmat gyakorol. Radnay Csilla kristálytiszta hangján bármit el tud énekelni, Sheliaként is bizonyítja, hogy a törékenység és az erő harmonikusan megfér benne. Lovas Rozi túlvezérelt, izgága Jeannieként igazi energiabomba, kiegészülve Nagy Dániel Viktor simulékony, meleg Woofjával tökéletes páros, míg a csapat kisebb szerepeket játszó művészei remekül járkálnak egyik karakter bőréből ki, a másikba be. Az előadás igazi meglepetése azonban mindenképpen a Claude-ot alakító Formán Bálint: egy végtelenül szimpatikus srác, aki a rossznak mondott és a jónak vélt között vergődik – nem mellesleg szintén gyönyörű énekhanggal.
Szóval fura elegy ez a Hair, de aggódni nem kell: végül úgyis felcsendül a Let The Sunshine.
Frányó Kriszta
(Fotók: Takács Attila)
Azt a t. cikkíró tudja, h a Hair eredeti színpadi verziójának semmi köze a közismert filmhez? A filmet átírták az eredeti színdarabhoz képest, megváltoztatva a darab mondanivalóját.
VálaszTörlés