Zsüti 100!

Akik július 13-án este eljöttek a Városmajori Szabadtéri Színpadra, mind emlékezni jöttek. Vagyis inkább felidézni olyan dalokat, amelyeket még ma is hallgatunk, dúdolunk. Meglehet talán nem is mindig tudjuk, hogy a sorok, amelyek olykor nem jutnak eszünkbe egy-egy dudorászás alkalmával, kinek a tollából születtek meg. Pedig a főszereplőről nem illik megfeledkezni. Száz éve született Zsüti, azaz G. Dénes György. 

Az első énekes személyében a kellemes megjelenésű, időközben nővé érett, kirobbanó energiájú Radics Gigit üdvözölhettük. Megáll az idő – hangzik el az ismert nóta refrénje. Egy pillanatra talán ez így is van, de csak azért, hogy visszarepítsen minket letűnt korok kávéházaiba, mulatóiba és megidézze azok hangulatát. Az est házigazdája Harsányi Levente volt, aki egy jó konferansziéhoz híven szellemes és informatív megjegyzéseivel vezette a nézők figyelmét egyik számtól a másikig. A dalok a Budapest Bár énekeseinek és zenészeinek tolmácsolásában hangzottak el. A különleges alkalomra csatlakozott hozzájuk Tompos Kátya (énekesnő-színésznő), s a már korábban említett Radics Gigi is. Az első pár nótát hölgyektől hallhattuk. Őket követte Kollár-Klemencz László (Kistehén Tánczenekar) Csinibabája, amely pezsdítően hatott mindannyiunkra. Az egyik szám, ami leginkább magával ragadott, a Munka után, estefelé volt, amelyet Zsüti  Karády Katalinnak írt, s amit most Németh Juci énekelt a közönségnek. Se túl vidám, se túl szomorú nem lesz tőle az ember, éppen illik egy ilyen nyári estéhez. 

Harsányi Leventétől megtudhattuk, hogy Zsüti egy Duna-parti szálloda teraszán rendezkedett be az írásra, s ott fogadta a művészeket, akiket megajándékozott egy-egy szerzeményével. Konferansziénk azt is elmesélte róla, hogy legendásan jókedvű, s az öniróniát sem nélkülöző, kiemelkedő humorérzékkel megáldott alkotó volt.  

Az emlékest során színpadra lépett Behumi Dóri, az egykori Jazz+Az énekesnője is, aki hol komorabb, hol vidámabb dalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Mező Misi (Magna Cum Laude) a Bordalt énekelte el a Hegedűs a háztetőnből. A dal nem tévedésből került be a műsorba, mivel Zsüti musicalek fordítójaként is tevékenykedett. 

Egyfajta ráadásként a Budapest Bár nemrégiben megjelent lemezéről (Klezmer) játszott el egy számot. Ezzel lehetőségünk nyílt egyedül a zenészekre koncentrálni, akiket csak csodálni lehetett, amiért ilyen szeretettel és odaadással muzsikáltak. Úgy érzem sikerült Zsütit méltóképpen megünnepelni. Örüljünk, hogy ilyen zenészeink, énekesink és dalszerzőink vannak… voltak… és reméljük lesznek is. 

Horváth Fruzsina

Egy transzban eltöltött este története

Az embernek néha ki kell lépnie a komfortzónájából – állítom már jó ideje, mégsem teszem meg olyan gyakran, mint szükségét érezném. Palya Bea zenéjét hallottam már, nem volt teljesen ismeretlen számomra, mégsem jutott eszembe egészen eddig, hogy egy koncertjén is részt vegyek. Boldog vagyok, hogy éltem a lehetőséggel, hiszen fergeteges élményben volt részem a Városmajori Szabadtéri Színpadon! 

A koncert nyolckor kezdődött, addigra minden korosztályból felsorakoztak a nézőtéren az emberek: kicsik, nagyok, fiatalok idősek, párok, barátok, barátnők, családok. Látszott, hogy mindenki ismeri Palya Bea zenéjét, és tudja, bátran elhozhat rá bárkit. Izgatottan és kíváncsian vártam  a kezdést.

A színpadra először a fiúk, a zenekar érkezett meg; Bodoczki Ernő a nagybőgőhöz állt, Gerzson János először a furulyát vette kézbe, de az este folyamán játszott különféle hangszereken is (oud, buzuki, kalimba), Czirják Tamás a doboknál foglalt helyet, Szokolay Dongó Balázs az este folyamán játszott furulyán, szaxofonon, dudán és kavalon is, ifj. Tóth Pisti pedig a gitárt vette kézbe.

Miután ők elhelyezkedtek, befutott Palya Bea is, mezítláb, egyszerű, hosszú szoknyában, teljesen természetesen, mosolyogva, majd minden szó nélkül énekelni kezdett. A hangja betöltötte az egész teret, valószínűleg hangosítás nélkül is megállta volna a helyét. A mozdulatai eleinte különösnek tűntek, talán eltúlzottnak is, de néhány másodperc múlva már teljesen természetesnek hatottak. Az az érzésem támadt, hogy egy sámánt figyelek, aki megbabonázza az egész közönséget. A koncert alatt szinte transzba estem.

Az első dalok a Nő c. lemezéről csendültek fel. Látszott, hogy a közönség ismeri és szereti az anyagot, hiszen voltak, akik együtt énekeltek az énekesnővel. Miközben ún. kívülállóként hallgattam a zenét, a teljes szabadság érzése fogott el.

Felcsendültek a legújabb, még meg nem jelent lemez dalai is. Az első a Tükör címet viselte. Az őszinte, szókimondó, gátlásoktól mentes szöveg a világon élő összes nőhöz szólt, és azt a jól ismert érzést taglalta, amikor tükörbenézés után legszívesebben összetörnénk a tükröt.

Aki nem hallotta még Palya Bea zenéjét, annak azt mondanám, hogy rétegzene, de ez nem teljesen igaz. Különféle stílusok csendültek fel: rappelt is az énekesnő, de volt, hogy kicsit rockosabbra vette a formát. Mintha egy kaméleont hallgatnál, aki tud énekelni. 

A koncert végére egy teljesen más világba kerültem. Magával ragadott a hangulat és a saját életút ihlette szövegek. Az utolsó szám előtt Bea elmondta, hogy ezt a dalt a kislányának szokta énekelni altatóként, úgy énekli most nekünk is. Annyira őszinte és szép volt, hogy bár a közönség szívesen visszatapsolta volna, mégis tudtuk, hogy ez a vége, egy gyönyörű befejezése egy felejthetetlen koncertnek!

Nyíri Sára

Tűsarkú léptei

Szűcs Gabi és zenekarának tavalyi nagysikerű koncertje után ismét meghívást kaptak a Budapest Nyári Fesztiváltól, hogy a közönség számára bemutassák milyen is a Dolce Vita életérzés. A Városmajor színpadán Gátos Iván billentyűkön, Gátos Bálint basszusgitáron, Tiba Sándor dobon, Tornóczky Ferenc gitáron, Weisz Gábor szaxofonon, valamint a két vokalista Moravszki Enikő és Gőbölös Krisztina segítségével Szűcs Gabi megteremtette a színpadon az 50-es, 60-es évek zenei világát. 

Az énekesnő neve sokak számára ismerős, hiszen a Cotton Club Singers együttes alaptó tagja volt, valamint pár hónappal ezelőtt részt vett A Dal című műsorban – Eurovíziós Fesztivál hazai versenye - ahol az Úgysem felejtesz el c. száma bekerült a legjobb 30 közé. Az év elején megjelent magyar nyelvű lemeze Tűsarkú lépteim címmel, amin a dalok elkalauzolnak minket a francia, az amerikai és az olasz dallamok világába. A koncert első felvonásában a Dolce Vita-hangulatot teremtette meg számunkra a magyar és külföldi számok segítségével, valamint közreműködött pályatársa és egyben barátnője is Zséda. Mindkettőjük előadásmódjában a nőiesség és a csajosság érvényesül és ez a stílus vezérfonalként működött a koncert során. Saját számai mellett a jazz zenei korszak legkiemelkedőbb képviselőinek dalai is szerepeltek repertoárjában: Imelda May, Duffy, Laura Vane és Amy Winehouse. Az énekesnő számai dallamos és mámorító, emellett táncolható, és mindezeket ötvözi azzal, hogy az 50-es, 60-es évek dalait modern köntösbe öltöztetve, dolce vita hangulatú jelmezekkel kombinálták a színpadon. A Going to the chapel c. szám emlékezetes pillanatként él bennem, hiszen a zenei csavar mellett némi színpadi pluszt is alkalmaztak: az énekesnő és a vokalisták menyasszonynak öltöztek be – tüll szoknya és fátyol segítségével – és a dalt nászindulóval kötötték össze, így egy komplett színpadi jelenetet kaptunk, amelynek keretében a lányok megélhették gyermekkori vágyukat.

A második részben Szűcs Gabi saját dalai mellett, kedvenc (Tarantino) filmzenéivel és favorit számaival ismerkedhetett meg a néző – a mashupok megszólaltatásában Zséda, valamint a zenekar összes többi tagja is részt vett énekesként. A közel két órás koncert alatt többször is zavaró tényezőként mutatkozott meg, hogy a hangosítás nem volt megfelelő, mivel a túl hangos zene sok esetben elnyomta az énekesnő hangját, így a szöveg nagyrészt nem volt hallható és érthető. Az apró hibák ellenére az est zárásaként Szűcs Gabit a nézők nem csak vastapssal, de ajándékokkal is elhalmozták. Egy élvezetes jazz-koncertnek lehettünk részesei.  

Ledvényi Enikő

Jazz a sziget szívében

Nem tudtam mire is számítsak pontosan, mikor a Margitszigeti Víztoronyhoz érkeztem szombat este. Egy hosszú, viharos hét után már mindenhez fáradtnak éreztem magam és elég fásultan léptem át a Szabadtéri Színpad kapuját. Azonban ismét bizonyítást nyert, hogy a zene képes kiszakítani az embert a hétköznapokból.

A Jazzy Tower-koncertek különleges élményt nyújtanak, ez már az érkezéskor kiderül. A Víztorony körül U alakban sorakoznak apró, zöld terítős asztalok, a körülöttük lévő székeken pedig kedélyesen beszélgető emberek ülnek. A kellemes légkör Balaton környéki kerthelységek hangulatát idézi. Az asztalokkal szemközt kis színpad áll, melyre július 11-én a Kozma Orsi Quartetet várta a közönség. A koncert nem sokkal nyolc óra után el is kezdődött, amikor felcsendült a hamisítatlan jazz. A lágy zene mellett, akár beszélgetésre is lett volna lehetőség, mégis mindenki a színpad felé fordult és elmélyülve hallgatta az előadást. 

A Kozma Orsi Quartet már hét éve jeles képviselője a jazz zenének hazánkban. Saját számaikkal és feldolgozásaikkal egyaránt nemzetközi elismerést vívtak ki maguknak, több rangos díjat elnyerve. Orsi már több, mint 15 éve fontos tagja a magyar zenei életnek, ami nem is csoda, hiszen különlegesen tiszta hangja egyszerűen balzsam a léleknek. Hárs Viktor bőgőn és gitáron játszik, illetve alkalmanként ő a vokalista is. Pusztai Csaba lendületes dobjátéka már önmagában a tehetség bizonyítéka, de emellett minden üteme szívből szól. Cseke Gábor a zenekar zongoristája, ő játszik a billentyűs hangszereken és ő szerzi zenéjüket is. A koncert alatt az együttes minden megmozdulása komoly összhangról árulkodott.  

A szünetben lehetőségünk nyílt felmenni a Víztoronyba is. Ezelőtt még nem volt alkalmam a torony tetejéről megszemlélni a várost, de mára biztos vagyok benne: innen mindenkinek körbe kell egyszer néznie. Az üvegborítás lehetővé teszi, hogy háromszázhatvan fokban pillanthassunk a Margitszigetre; az erkélyekre kilépve pedig szemügyre vehető a fák fölött, magasodó Vár, a Mátyás-templom, a Halászbástya és a Parlament. Alattunk hosszan nyúlik el maga a Szabadtéri Színpad, a másik oldalon pedig jól látható, milyen színeket festenek a nap utolsó sugarai az égre.

Az este folyamán szinte csak ismert számok csendültek föl a Quartet megjelent lemezeiről és híres előadóktól is. Meghallgathattuk a kissé melankolikus, de igazán magával ragadó Holnap című számot, mely könnyen belopta magát a hallgatóság szívébe. Ugyanígy történt a Love Dance című dallal és egy balladával Soulprints című albumukról, illetve megtudtuk, hogy a Twins című dalt Orsi gyönyörű ikerlányai ihlették. Érdemes megjegyezni, hogy Getaway Pass című számukból alig egy hete készült el a klip, mely már megtekinthető az interneten. Hallhattuk még Sting If you love somebody című dalának feldolgozását, ahol Orsi kérésére a közönség lelkesen énekelte, hogy „Free free set them free”. Azonban 10 óra körül, mintegy végszóként az LGT-től talán kevéssé ismert, de gyönyörű Eső és én c. számmal búcsúzott a Quartet.   

Hazafelé még ringatózhattunk egyet a Dunán, amíg a sétahajó elvitt minket a Vígadó térig. A különleges koncert még bennem visszhangzott és biztos voltam benne, hogy a letisztult zenei világ és a produkció bármelyik nemzetközi színpadon megállná a helyét. Elhaladva hidak alatt és gyönyörű nevezetességek előtt, mint annyiszor máskor, ismét megérintett a város nyugalma. Írhatnám, hogy úgy éreztem magam, mintha nem is a fővárosban lennék, de ez nem igaz. Hiszen Budapest pont ilyen egy júliusi szombat estén: nyüzsgő, csodálatos és dallamos. Egyedülálló.

Farkas Zsuzsi

Ki is itt a Balfék? – Georges Feydeau - Mohácsi testvérek: Balfék

Szeret, nem szeret? ... Megcsal, nem csal meg? A mű egy klasszikus témájú polgári komédia, s bár Feydeau alkotásai nem tartoznak a kedvenceim közé, a színlapon olvasható mondat után mégis kíváncsian vártam az előadást: „A darab sikerének záloga a Mohácsi testvérpár egyéni munkamódszere, amely az adott helyzetben az adott társulatra alkalmazza az általuk fordított és átírt művet.”

Vajon mi újat lehet még kihozni A hülyéje alapanyagából? A válaszról már az első részben megbizonyosodhatunk: még több helyzetkomikumot és egy ütős szövegkönyvet. A színtér csupán egy egyszerűen berendezett szoba, de már valószínűleg a falai sem tudják számon tartani a köztük létrejövő szerelmi kombinációkat. Újabb és újabb viszonyokra derül fény, mindenki megcsal, és mindenki megcsalt… a szálak összegabalyodásával válik az előadás komédiagépezetté.

Vatelin – aki ráadásul válóperes ügyvéd – saját magánéletét sem tudja rendben tartani, felesége, Lucienne pedig azonnal visszacsalná az első szembejövő férfival. Plüplü csak akkor kaphatja meg Pontagnac vagyonának felét, ha az 24 órán belül megcsalja 3 másik nővel. Az ilyen bohózatokban természetesen ez is lehetséges. A női szereplők a színházigazgató és a drámaíró kegyeibe férkőzve próbálnak előrébb jutni, több-kevesebb sikerrel. „Ez a nő a színpadon borzalom. De ha lejön a színpadról, maga a pokol.” A történet egészéről annyit, hogy „szóljon aki már nem bírja, az orvosi táskámban mindig van morfium!”.

Végül az ágyba csempészett csengőkkel sikerül leleplezni (vagy inkább még összetettebbé tenni) a bonyodalmakat, de a komédiához híven a legtöbb dolog hamar tisztázódik. Mohácsi János kecskeméti előadása nem okozott csalódást, kicsit hosszú, azonban nagyon szórakoztató este volt.

Halasi Vivien

Csendtől csendig – Carl Orff: Catulli Carmina & Carmina Burana

Nagy kíváncsisággal érkeztem a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nézőterére. Az előadást megelőző napokban már sokszor találkoztam az estét hirdető plakáttal a városban. A kép egy táncosnőt ábrázolt, lába alatt a puszta földdel. Nagyon vártam már, hogy ez a kiragadott pillanat vajon miképpen fog kibontakozni a Szabadtéri nézőközönsége előtt.

Szeretem, amikor egy előadás csendben kezdődik, és valóban oda kell figyelni ahhoz, hogy észrevegyük: „Bizony már történés van a színpadon, itt az ideje, hogy megérkezzünk, és átadjuk magunkat a ránk váró különleges alkalomnak.” Ebben az esetben is „észrevétlenül” vette kezdetét a közös utazás. Piros-feketét viselő nők és fekete-fehérbe öltözött férfiak csoportja jelent meg a színpad két ellentétes oldalán. Mindkét nem képviselőnek arcát festék borította. Szöget ütött a fejemben, vajon mit is jelenthet ez, de nem sokáig törődtem az ilyen és ehhez hasonló gondolataimmal, inkább hagytam magam sodródni. Gyakran vagyok „bajban” a táncelőadásokkal, mert sokszor azon kapom magam, hogy sikerül teljesen elkalandoznom, és fejben teljesen máshol járok. Aztán mindig megnyugtatom magam, hogy ez végül is normális dolog, sőt az előadás pozitív hozadékául könyvelhető el, hiszen sikerült kizökkentenie a való életből. Ez az elkalandozott állapot nem tartott most sem sokáig, mondhatnám rapszodikus hullámzássá fajult az este során. Ki-be kapcsolás, folyamatos ingadozás a jelenlét és a „nem ottlét” között. 

Az előadás korán értésünkre adja, miről kíván szólni. Még ha korábban nem is olvastunk bele a szóróanyagba, akkor is gyorsan felmérhetjük: ezúttal a két nem között lévő vonzások és ellentétek, erőviszonyok szerteágazósága kerül terítékre. Már éppen belefeledkezhetnénk a tánc és a zene összjátékába, amikor is vége szakad mindennek, kigyúlnak a fények.

A szünetről visszatérve egy átrendeződött színpadkép fogad minket. Két oldalt földig érő láncok függenek alá, a színpad deszkáit kiszáradt fű és föld borítja. A háttérben most is ott a kórus és a zenekar. Szinte berobban a térbe a mindenki által jól ismerhető O, Fortuna. A táncosok ebben a felállásban kabátokban, pasztell színekbe öltözve mutatják be egy másik közösség életét. Az ebben a részben látott koreográfia magához láncol, előredőlök a székemben. Szeretném magam minél közelebb tudni a zenéhez és a mozdulatokhoz. Számomra egy olyan élet képei elevenedtek fel, amelyek talán időben távolabb állnak a mai világunktól, de én mégis közelebbinek érzem magamhoz. Nem szeretném, hogy vége legyen ennek a messze földön tett látogatásnak, de sajnos nem én szabok keretet az időnek. Az utolsó percekben visszatér a nyitó képben látott koreográfia, amely most is elementáris erővel hat. Nem választható szét egymástól a kórus, a zenekar és a táncosok. Az ő közös energiájuk tettek minket az este folyamán egy olyan közösség részévé, amelyhez jó volt tartozni. Hosszas taps és bravózás… Köszönöm, hogy befogadtak.

Horváth Fruzsina

(Fotók: Kotschy Gábor, Dusa Gábor)

Tengo famiglia! – Joe Dipietro: A folyón túl Itália

„A család, a hit és az ennivaló – a nagyszüleim szerint az élet három fő pillére.” – mondja Nick, azonban ezeket a dolgokat egy fiatalabb generáció tagjaként ő már máshogy látja.

De hogyan fér meg egymás mellett a kétféle értékrend? Joe DiPietro darabjából kiderül, s miközben megértjük a mű fő üzenetét, egy kedves olasz család mindennapjainak válhatunk részeseivé. 

Négy (nehezen kibírható) nagyszülő (Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva), valamint unokájuk (Szabó Kimmel Tamás) és a menyasszonyjelölt Caitlin (Cseh Judit) élete és problémái tárulnak elénk – mindez finom humorral megfűszerezve. 

A nagyszülők a Nickkel töltött idő alatt felidézik ifjúságuk emlékeit, mégis annyira megragadtak saját korukban és hűek kultúrájukhoz, hagyományaikhoz, hogy elvetnek minden új, vagy idegen dolgot – persze ezt is rendkívül szórakoztató módon. Számukra szentek az olasz ételek, felháborítónak tartják, ha Nick kínait vacsorázik, hisz az „gyomorrák édes-savanyú mártásban.”

A tizenhét évesen házasodó nonna fő életcélja az, hogy megérje már huszonkilenc éves unokája esküvőjét, aki viszont ennyivel intézi el az ügyet: „Jól van szívem, szóljál majd ha gyengélkedsz és kerítek valakit.” 

Megszokott életüket azonban mégis feldúlja egy váratlan fordulat: Nick munkahelyi előléptetésének okán Seattle-be költözne. Választás elé kényszerül: Mi fontosabb, a nagy lehetőség, vagy a család? (Akiknek bár fogalmuk sincs a marketingről –„az kicsoda? Büszke vagyok rád, bármit is jelent, amit mondtál.” – csöppet sem örülnek a nagy bejelentésnek.)

„De ki ne akarna elmenni, ha módja van rá? Nincs semmi, ami itt tartson.” 

Jobb élet várhat Nickre Seattle-ben? Számára nagyszülei múltja egyenlő a régi fekete-fehér filmekkel. Ő új dolgokra vágyik, keres valamit, amit talán az új helyen megtalálhat.

Manapság ezt sok más fiatal gondolja hasonlóképp, ezért az Orlai Produkció előadása (rendező: Znamenák István) kétségtelenül aktuális. Nick világot lát, míg nonna csak otthon érzi jól magát, mert nonno építette neki a házat, s ide kötik az emlékek.

A család jelentőségét a színpadkép szobabelsőjének falára aggatott fényképek is tanúsítják (realista díszlet: Znamenák István / Szalai József). Az olasz világot idéző zenei aláfestések (Mambo Italiano, Marina…) jól beleillenek a darabba, s egy kellemes nyár esti, méltán teltházas előadás bontakozik ki két órában. Szórakoztató, mégis elgondolkodtató, épp ezért nem áll ki egyik generáció igaza mellett sem.

Halasi Vivien

(Fotók: Geberle Berci, Takács Attila)