2016. július 29., péntek

„Megegyeztünk Mihállyal, hogy helyettem ő fogja magát elvenni.”

Nyújthat-e valódi intimitást egy költő szerelme, avagy az inkább szól a nagyközönségnek, mint a kedvesnek? Szükségszerű-e, hogy a múzsa a költő kifosztottjává váljon? Egyáltalán feltétele-e a szerelmi költészetnek a valódi szerelem?

Kedvesen zsonglőrködik a darab e kérdésekkel. Válaszok? Válaszok helyett a mű játékra hív. Játsszuk azt, hacsak két órára is, hogy mi vagyunk Adyk és Lédák, Nagy Lászlók és Szécsi Margitok, Heltai Jenők és kacér hölgyek, és még sokan-sokan mások! Képzeljük, hogy mindannyian variációk vagyunk egy témára: a szerelem témájára, s „a többit,/ a többit, a többit,/ a többit (...)/ egye meg a fene!”


A darab ősbemutató, színház és koncert, XVIII-XIX-XX. századi, neves magyar költők és írók szerelmeinek hol kényesebb, hol józanabb eseményeit dolgozza fel, megpedzve, hogy „a versekben sokkal könnyebb a (költő) társának lenni, mint a való életben”. Köszönhetően annak, hogy a férfi és női szerepeket az est egésze során mindösszesen két-két színész, női oldalon Gryllus Dorka és Nagy-Kálózy Eszter, férfi oldalon Rudolf Péter és Simon Kornél ölti magára, a viszonylag gyors váltásban feltűnő irodalmi alakok szinte egymásba olvadnak. Csakúgy, ahogy a költemények, levél- és naplórészletek is átsétálnak a Kaláka együttes énekhangjainak, vonós, pengetős és fúvós hangszereinek a feleselésébe. Hol húzódik a határ beszéd és ének között, múzsa, költő és dal, költő és színész, színész és zenész között? Narrátorként a darabot ihlető kötet, az Így szerettek ők szerzője, Nyáry Krisztián kísér minket végig a magyar irodalomtörténet ezen rejtett, ám mélyen mégis sejtett jelenetei között.


A színpadon senki nem akar kitűnni, a szereplők észrevétlenül adják át a költőknek és múzsáknak a stafétabotot, a zenekar állandó jelenléte szerenád helyszínévé változtatja a Városmajort. A színi részek közben a közönség fel-felkuncog, sodródik a cselekménnyel, a zenei pillanatok alatt pedig csendesen megpihen a költeményekben: a sor szélén ülő férfi váratlanul átkarolja a párját, jobbra egy lány csókot nyom kedvese arcára, miközben egy úriember önkéntelenül dobolni kezdi ujjával a taktust. Babits, Kosztolányi, Petőfi vagy éppen Weöres Sándor életéből vett, olykor keserédes vagy bizarr, máskor meghitt életrajzi mozzanatok kedvesen sorakoznak egymás mellett, és a megértő témavezetésnek hála, még az sem esik nehezünkre, hogy egy-két jobban sikerült szerelmi ballépés láttán minden érzelmi intelligenciánkat elővéve illedelmesen elnyomjuk az arcunkra kívánkozó kaján vigyort. Kivéve persze talán az olyan jeleneteket, melyekben például Kosztolányi Dezsőné azt az emberi jótanácsot adja a férjét rossz útra terelő hölgyikének, hogy „azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon”.


Kellemes és könnyed, ugyanakkor mély és időtlen tartalommal bíró, színvonalas zenészi és színészi teljesítményt felvonultató estének lehetünk részesei, mely után a városmajori park fái között hazafelé andalogva ki-ki úgy érezheti, „megint hozzám simult a szél/ s valamit fülembe sugott,/ azt, hogy még mindig szemtelen,/ még mindig fiatal vagyok”.

Szerző: Balogh Renáta
[Fotók: Éder Vera]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése