2016. július 5., kedd

„Itt mindenki szabad. Csak szóljon, aki nem.”

Egy 17. századi színmű álszentségről, hazugságról, félelemről. Molière Tartuffe-je aktuálisabb, mint valaha. És ezen lehet nevetni. Vagy sírni.

A közismert komédia a tatabányai Jászai Mari Színház vendégelőadásaként volt látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon 2016. június 28-án. Szikszai Rémusz neve fémjelzi a darabot, aki rendezőként többször kimozdította már a nézőt a komfortzónájából. Molière klasszikusához is úgy nyúlt hozzá, hogy megtartva a műfaj hagyományos elemeit, valami egészen megdöbbentően új is megszületett a színpadon. 
Parti Nagy Lajos szövege nem kis szerepet játszik abban, hogy az 1664 és 2016 közötti szakadék észrevétlen marad. Igazán élő magyar fordítás, mely a 21. századi ember számára érthetővé, élvezhetővé teszi a színművet merész szófordulataival, közéleti áthallásaival, finom vagy épp provokatív szóvicceivel.


Tartuffe neve évszázadok óta összeforrt a képmutató, szenteskedő kétszínűséggel. Mégsem csak az dühítő, hogy ez az ember szélsőségesen gátlástalan, hanem az is, hogy képes elvakítani majd rettegésben tartani egy tisztes családfőt, felbolygatni és kis híján teljesen tönkretenni egy polgári famíliát úgy, hogy szinte mindenki tehetetlen ellene.
Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója úgy alakítja a címszereplő figurát, hogy öt perc alatt sikerül kivívnia a néző teljes ellenszenvét, esetében ez nem kis színészi erény.
Ahogy a rendező is vallotta, az igazi főhős azonban ebben a feldolgozásban nem ő, hanem a már említett családapa, Orgon, akit Megyeri Zoltán játszik. Orgon áldozat és tettes is a történetben: áldozat, mert először úgy tűnik, határtalan jóhiszeműségében nem látja a fától az erdőt, aztán kiderül, csak nem akarja, nem meri látni. Tettes, mert sem a lánya, sem a felesége érdekeiért és védelmében nem áll ki, így férfiként is, apaként is elbukik. Nem meglepő, ha ezek után elhagyja a száját a híres bánki mondat: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.” Mégsem válik belőle tragikus főhős, egyrészt, mert komédiáról van szó, másrészt, mert bőven lett volna lehetősége letérni a helytelen útról, mégsem tette.
A nőalakok közül kiemelkedik Dorine, a komorna (Danis Lídia), aki szókimondásával igyekszik észhez téríteni az elvakult Orgont, később a dacos szerelmeseket, Mariane-t és Valért (Pilnay Sára és Schruff Milán). Úgy tűnik, ő az egyetlen olyan ember a társaságban, akinek nemcsak hogy van véleménye, de bátorsága is van ahhoz, hogy azt felvállalja, nem törődve a következményekkel.


A mű folyamatosan és nyíltan reflektál jelen korunkra – és nem csak az utolsó felvonás kifejezetten merész átiratát tekintve. Rávilágít arra, hogy rengeteg Tartuffe él körülöttünk, -nem biztos, hogy a vallásosság álarca mögött-, arra, hogy mekkora veszélyei vannak a manipuláció fel nem ismerésének vagy épp annak, ha már felismertük, de nem teszünk ellene semmit, arra, hogy a szabad véleményalkotás olykor komoly károkat okozhat, és hogy mennyire nincs ez így jól. 
A komédia műfajának sajátosságaihoz igazodva természetesen nem megy el mélyen filozofikus irányba a darab, sőt, egyik fő erénye, hogy azok számára is szórakoztató tud lenni, akik esetleg kevésbé jártasak az irodalomban, vagy nem szeretnek moralizálni, de azok a nézők is megkapják, amire vártak, akik kedvelik és értékelik az intellektuális humort. 
Mégsem sorolhatjuk a habkönnyű, felejthető vígjátékok közé, mert erőteljesen rámutat azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről még beszélni sem szeretünk. 
A humor tompítja ugyan a fájdalmas felismerés élét, hiszen mégiscsak egy nagyon erős tükröt tart elénk a mű, de a tükör attól még tükör marad, s az abban látottakat nem lehet meghamisítani. 
A keserédesen szórakoztató komédia valószínűleg évszázadok múlva is terítéken lesz még, mert ahogy a darab is üzeni: egy Tartuffe-ök nélküli világ még utópiának is merész.

Szerző: Lengyel Orsolya
[Fotók: Szvatek Péter/Jászai Mari Színház, Népház]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése