Szerda este igazi balfácán-vacsorára voltunk hivatalosak a Városmajori Szabadtéri Színpadra. Elméletben és a történet szerint egy ilyen este úgy működik, hogy mindenki visz magával egy pojácát, akin aztán egész végig szórakozhatnak az egybegyűltek, ám a valóságban ez másképp nézett ki: egy teltháznyi ember nevetett a Balfácánt vacsorára szereplőgárdáján.
Elöljáróban, mondjuk úgy, előételként elmondanám, hogy bár nem újkeletű darabról van szó, csak annyit tudtam róla, hogy egy habkönnyű, francia bohózatra ülünk be, amin valószínűleg nevetni fogunk. Sokat.
Ez így is történt. Ahogy a székekre leültünk máris egy nagypolgári lakás nappalijába csöppentünk és átadhattuk magunkat a „kulináris” élvezeteknek, hiszen két órán keresztül színészek szervírozták a jobbnál jobb poén-falatokat.
Az első felvonás egy laza, kevésbé fűszeres fogás volt, melyben balfácánunk, Francois Pignon (Gáspár Sándor) behabart minden lehetséges szálat vendéglátója, Pierre Brochant (Nagy Péter) életében; többek közt odapirított több téves telefonhívással, melynek köszönhetően felbukkant Pierre kissé spiritualista szeretője (Törőcsik Franciska), a kalamajkához hozzáöntött még egy kis félreértést a csalódott feleséggel (Tóth Ildikó), végül pedig már csak hab volt a tortán, hogy egy régi barát is betoppant egy kis kárörvendésre.
Nem vitás, hogy a legnagyobbat a darab bepalizott balfácánja, Gáspár Sándor alakította. Szinte minden mozdulata és megszólalása igazi humor-bonbon volt, amit egy élmény volt Nagy Péter alakításával együtt látni. Meg sem tudom mondani, utoljára mikor nevettem ennyit színházi előadáson.
Az első egy óra hirtelen elrepült. A szünetben gondolkodtam rajta, hogy ezt a folytonos nevettetést tudják-e majd fokozni a második felvonásban. Hogyne tudták volna! Az még borsosabbra sikerült, mint az első.
A második fogás során a káosz teljes lett, mikor az eddigi főzetbe még beledobtak egy változó kedélyű, de a fociért szenvedélyesen lángoló adóellenőrt, aki a nagy csattanó után (amit most nem lövök le azok számára, akik szeretnék megnézni a jövőben a darabot) sokszor úgy festett, mint aki flambírozáson esett át. És amikor az egész sztori felforrt, bizony, alig akadt, aki vissza tudta tartani a könnyeit − természetesen, a nevetéstől.
A desszertet pedig a nézők tálalták fel, hiszen a kisgyerekektől egészen az idősebb korosztályig mindenki vastapsban tört ki az utolsó nagyjelenet után. A színészek a végére pedig már alig bírták szusszal a sokszoros kirohanást és meghajlást.
Bizony megfájdult a hasunk ettől a darabtól, de csakis azért mert két órán át jóízűen nevettünk. Jobb szerda esti menüt keresve sem találtunk volna!
Szerző: Horváth Rea
[Fotók: Simon Erika]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése