A kilátástalanság kocsmája – Mészáros Tibor: Istent a falra festeni

Tar Sándor 1995-ben megjelent A mi utcánk című novellafüzete, korpuszának legkiemelkedőbb darabjai közül való. Műve – irodalmárok szerint – a kilencvenes évek magyar prózájának egyik alapkötete, mivel szuggesztíven képes ábrázolni a vidéki munkások rendszerváltás utáni lecsúszását, és hitelesen mutatja be a peremhelyzetben élők mindennapjait. A mi utcánk egyik novellája, amely színdarabként az Istent a falra festeni címet kapta, egy elöregedő magyar falu lakóinak kilátástalan és szerencsétlen hétköznapjait mutatja be a nézők számára.  A Kerék utca lakóinak sorsa közös a magárahagyatottságban és a gyermektelenségben, napjaik legnagyobb részét pedig az alkohol és a szerencsejáték mámorában élik le. A színpadon központi elemként megjelenő kocsma képezi az origót, hiszen mindenki itt gyűlik össze. Itt ülnek le kártyázni, beszélgetni és szervezkedni, illetve ide érkezik a postás is, hogy szétossza a segélyt – aminek aztán nagy részét tartozásaik ellenében azonnal vissza is kapja –, valamint itt köt ki a két idegen is, akik kezdetben magunkban hordozzák a boldogságnak és a tenni akarásnak az ígéretét. Mivel munkalehetőségük szinte semmi nem akad, így az asszonyok a szomszéd faluból lopott vizespalackok összenyomásával, majd azok szelektív hulladékként való eladásával próbálnak pénzt szerezni, de hiába, mivel férjeik azt a keveset is rendszerint elverik kártyán. A kocsmához, mint fő élettérhez képest, a vonat, illetve elsősorban a sín maga, mint viszonyulási pont jelenik meg. Mikor a vonat „bezakatol az emberek életébe”, jöttében-mentében egyfajta átjáróként funkcionál, megadva a lehetőséget a szereplőknek, hogy felszálljanak rá, ezáltal fenntartva a jobb élet potenciálját, vagy elé feküdjenek, elmenekülve a kilátástalanság fogságából. Mancika a darab folyamán többször is sínre fekszik, amit csak az asszonyok fogadnak némi aggodalommal, a férfiakra leginkább az általános apátia jellemző.

A szereplők az előrevivő cselekedetek helyett rendre hátráltató tetteket hajtanak végre: Jolika ráható kóddal meggyőzi az asszonyokat, hogy az egyetlen kiút, ha férjeiket megölik, ezáltal megbosszulják a mindennapos veréseket, míg a férfiak az új jövevény hatására végre akarnak hajtani egy bankrablást.

Végül mindkét terv kudarcba fullad, a darab pedig pontosan azzal zár, amivel nyit: cselekvésképtelen emberek haláltánca az elkerülhetetlennel.

A rendező Mészáros Tibor a darabon keresztül látszólag arra akarja felhívni a figyelmet, hogy soha nincs olyan, hogy soha és mindig van lehetőségünk arra, hogy tegyünk azért, hogy jobb legyen az életünk.

A darab filozófiáját - vélt igazságát - Mancika mondja ki:

„Az életben csak az az öröm, hogy minden elmúlik, és ez ugyan néha fájdalommal jár, de a fájdalom is elmúlik. Az meg akkor már öröm.”

Ledvényi Enikő

(Fotók: Máthé András)

Ahol a bossa nova szív dobog

Vasárnap este, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Pátkai Rozina és együttese mutatta meg, hogy tudja enyhíteni a fullasztó kánikulát az andalító zene. Szokás szerint nyolckor léptek színpadra az este főszereplői és azonnal a húrok közé is csaptak. Tóth Mátyás gitárral, Pecze Balázs trombitával, Rozsnyói Péter zongorán, Cseh Balázs dobbal, Ávéd János szaxofonnal, Soós Márton pedig nagybőgővel teremtette meg a könnyed jazz alaphangulatát. A lágy felvezetés után a közönség lelkes tapssal köszöntötte Pátkai Rozinát, aki egy George Gershwin balladával kezdte meg a koncertet.

Pátkai Rozinát és a zenekart már nem kell bemutatni, hiszen brazil és spanyol dallamvilágot képviselő zenéjükkel egyre népszerűbbek itthon és külföldön is. 2013-ban az Independent Music Awards közönségdíját nyerték el Vocé e Eu című dalukkal, a tavalyi évben pedig El Hombre Que Yo Ame című számukat választotta a zsűri a legjobb vokálisjazz-dalnak. A csapat a nemzetközi sikerek mellett is olyan természetes könnyedséggel játszik a színpadon, hogy arról sugárzik a szene iránti szeretet.

Az este folyamán felcsendültek legújabb kislemezük, a Samba Chuva, dallamos számai. A kislemez különlegessége, hogy a dalok felvételében, hangszerelésében Helik Hadar, Grammy-díjas hangmérnök segédkezett. Rozina angol és portugál nyelven énekel, az angol szövegeket Pátkai Marcell szerezte, a portugálokat pedig Bán Zsófia. 

Az énekesnő pár szóban elmesélte nekünk a számok tartalmát, mielőtt előadta volna azokat. Így megtudhattuk, hogy kislemez címadó dala, a Samba Chuva, esőtáncot jelent és egy olyan esőről szól, mely messze viszi, elmossa a rossz dolgokat. Különleges hangulatú klipje elérhető az interneten. 

Az Al Nao egy kapcsolat végéről, egy szakításról, a Slow című, portugál nyelvű szám pedig egy merengő, emlékező délutánról mesél.  A zeneszámok egytől egyig a semmivel sem összetéveszthető latin érzelmek világba kalauzoltak, elvarázsolva a jelenlévőket. Az előadás alatt megszólaltak spanyol és brazil dallamok, a klasszikus jazz, a flamenco és a bossa nova, melyek mind megtáncoltatták a lelkeket.

A második felvonást Rozina kezdte meg Pilinszky János Tilos csillagon című versének megzenésített változatával. Az éneket zongorán kísérte Rozsnyói Péter, melynek segítségével mindenkit megérinthetett Pilinszky János csodálatos szövege. 

Hallhattuk még a jól ismert Willow Weep for Me című blues balladát és az East of the Sun (and West of the Moon)-t is. Majd Rozina teljes átéléssel elénekelte az Águas de Março című brazil dalt, mely a márciusi esőről és a brazil folyókról szól. Nekem, személy szerint ez az ének tetszett a legjobban, az esti kánikulában tényleg úgy hatott, mintha eleredne az őszi eső.

A különleges dallamvilág és a kiváló előadás túl hamar átrepítette a hallgatóságot a koncert két óráján és meglepve vettem észre, hogy tíz órát kongat a templom harangja. Végig úgy éreztem, mintha nem is Buda közepén lettünk volna, hanem egy álmos spanyol kisváros főterén. A portugál és spanyol szövegeket ugyan nem értettem, de hangulatukkal meséltek, messze, messze vittek és a zene nyelvén szóltak a szívhez.

Farkas Zsuzsi

(Fotók: Zsólyomi Norbert)

A mesés Közel-Kelet, a romantikus opera ragyogása és a nézők szeretete

Mióta világszerte elterjedtek a mozivásznas operaközvetítések, többé nem egy szűk elit kiváltsága bekukkantani a világ vezető operaházaiba, úgymint a MET, a Royal Opera House, vagy a Scala. Ezért is nagy elismerés, hogy a hazai operajátszás töretlenül sok nézőt vonz, méghozzá egyre értőbb és egyre igényesebb nézőket. Miután hallották Joyce DiDonatot énekelni és látták Richard Eyre rendezéseit, nem olyan könnyű bármit eladni az itthoni közönségnek sem. Ugyanezen indokok miatt különösen okos húzás olyan darabokat műsorra tűzni, amelyeket nem feltétlenül látni most máshol, vagyis az élményt akár azzal is lehet fokozni, hogy kifejezetten nekünk készül a bemutató. Goldmark Károly Sába királynője ilyen választás. Zeneileg és színpadi kiállításában is meggyőző, dramaturgiailag a zenés művek legjobbjait idézi: a történet úgy izgalmas, hogy nem követhetetlenül kusza, és épp annyira érzelmes, hogy megindítson, de ne csorduljon túl. Továbbá a buja természeti háttérrel rendelkező szabadtéri helyszínnek, illetve a kánikulai estnek is épp megfelel a távoli kultúrába tett utazás, ráadásul a szerző évfordulóját ünnepeljük. Apró gesztusokból így áll össze egy emlékezetes színházi este.

Káel Csaba nyilvánvalóan csak akkor fog rendezésbe, ha nagyon közelről érinti az alapanyag. Saját maga vallja, hogy ezúttal leginkább a külső elvárások és a belülről szorító makacs vágyak közti feszültség érdekelte. Az egykor fényesebb napokat látott Közel-Kelet mítoszok övezte történelmi múltjába repít vissza a látványos opera, de sokkal inkább a főszereplők egészen intim lelki tusáiba ad betekintést. Tetszetős az alcím: egy végzetes találkozás története. Salomon Hermann Mosenthal (osztrák költő) eredeti szövegkönyvét Orbán Eszter vette kezelésbe és szintén az ő érdeme, hogy a hátulról is tökéletesen látható feliratozást könnyen követhető elrendezésben adagolják nekünk. Ha valaki jól ért németül, elég hallgatóznia. Minden értelemben kiváló a felújított színpad akusztikája. Tulajdonképpen ideális körülmények garantálják, hogy kedvünkre elmerüljünk a hatalmi játszmákról is szóló szerelmi történetben. 

A világszép Sába királynője (Gál Erika) látogatást tesz bölcs Salamon királynál (Kelemen Zoltán). A diplomáciai megaesemény hátterében személyes sorsok kuszálódnak. A főpap lánya, Szulamit (Sümegi Eszter) az ifjú hadvezért, Asszádot (a hangos ovációval fogadott thai énekes: Nutthaporn Thammathi) imádja, akit ellenben végzetesen megigézett az idegen királynő. Hogy hányszor szeretünk rosszul, és hogy ennek milyen tragikus következményei vannak, arról sokat olvashatunk Shakespeare-nél, Csehovnál, és a kortárs mestereknél egyaránt. Vannak örökzöld témák, amiket érdemes akár százszor is átélnünk, hogy megértsük, milyen az emberi természet és hogy mi magunk sem vagyunk különbek. Az operák világához kevésbé szokott látogatót eleinte furcsa érzéssel töltheti el, hogy a szerepeket az előírtnál némileg idősebb énekes prezentálják, de amíg a hangok és az érzelmek tisztán szólalnak meg, kitart az illúzió. Ezen az estén nem lehetett panasz egyik énekesre sem.

Külön öröm, hogy a jövőre Augsburgba szerződő Héja Domonkost éppen láthattunk hazai színpadon vezényelni. Érdekes volt a többnyire kihasználatlanul hagyott nagyszínpadot végre megmozdulni látni. Ez vonatkozik a forgószínpadot is ügyesen használó sokarcú díszletre (Szendrényi Éva), a sűrű jelmezkavalkádra (Németh Anikó), a minden jelenetet átszövő, helyenként egészen meglepő pillanatokban megelevenedő koreográfiára (Venekei Marianna) és úgy általában, a szereplőket, a táncosokat és a sokfelől jött énekkart lenyűgöző összhangban terelgető rendezésre. Mondhatnánk, hogy erről kár volt lemaradni, de tudomásunk szerint ősztől az Erkelben továbbjátsszák Sába királynőjét.

Ha előadás előtt vagy után nincs időnk rákeresni a mű eredetére, a közreműködők szakmai múltjára és jelen darabbal való ambícióikra, a régimódian elegáns programfüzet mindenben eligazít. A szünetben pezsgőt kortyolgatva és a partnerünkkel egymást legyezve szétteregethető színházi magazint olvasni igazán romantikus pillanat. A Margitszigeten tett nyári színházlátogatás egyre inkább a nosztalgiáról is szól. A szervezők pontosan tudják, hogy nem innen fognak legjobb előadásokat választani a kritikusok, de ettől függetlenül rendületlenül hisznek a tartalmas és változatos szórakoztatásban, és megbízhatóan színvonalas, könnyedségükben is kuriózum előadásokat tesznek a nézők elé. Jó karban lévő, mégsem túljátszatott művészeket hívnak; a kényeztető ráadás szolgáltatások köre bővül, mégsem kerül háttérbe a színpadon látott főattrakció; következetes marketingmunka zajlik, mégsem lesznek a bemutató idejére „lerágott csontok” a produkciók: a varázslat tehát megmarad. Felmérni az igényeket, és valamivel a fölé pozícionálni magunkat, nincs is ennél felelősebb kultúraszervező vállalás. Lelkesen asszisztálni ehhez rendületlenül nyitott befogadóként hálás feladat.

Hegedűs Róbert

(Fotók: Geberle Berci, Nagy Attila - Fanatics Film)

Fekete-fehér, avagy a drámai felüdülés – Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Tudván, hogy mire neveztünk be, biztosan senki sem számított egy könnyed nyári színházi estére. Lorca darabja nyomot hagy bennünk, ha akarjuk, ha nem. Pláne akkor, ha az élet, a legnagyobb játékmester még rá is tesz egy lapáttal. 

Az előadás rendezője, Béres László a kezdés előtt a közönség elé állt, és egy szomorú hírt jelentett be. Ponciát, Bernarda szolgálóját alakító Kara Tünde ugyanis egy korábbi szívroham miatt még korházban fekszik, az előadáson így nem vehetett részt. De a rendező és társulat úgy döntött, nem helyettesítik beugrással a színésznőt, hanem vetítéssel és hangbejátszásokkal pótolják majd hiányát. Első hallásra mindez rémítően hangzik, s nem is igazán tudom elképzelni mindez hogyan is történik majd.

De szerencsére nem volt sok idő a töprengésre, hiszen az érzelmektől túlfűtött spanyol falu máris életre kelt a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán. A forró hangulatról folyamatosan gondoskodott a zene és tánc által megidézett flamenco világa. Ahogy felgördül a függöny, gyászol a falu, de legfőképpen Bernarda és lányai, elhunyt a családfő. Ám itt nem egy egyszerű gyászról van szó, hanem egy olyasfajtáról, amely mélyen szunnyadó indulatokat gerjeszt az anyában. Az egy fedél alatt élő, fogságra ítélt nőknek csak a szenvedés jut, s a kegyetlen Bernarda nem ismeri többé az anyai szeretet fogalmát. Minden alkalommal, amikor valamelyik szereplő már nem tudja magába fojtani keserű érzelmeit, vagy pergő ritmusú táncba kezd, vagy dobpergés kíséri a tetteit. Ettől néha furán érzem magam, mert hát látom én, hogy szegénynek éppen most nagyon rossz, de megpróbálok ettől elvonatkoztatni, s inkább azokra a pillanatokra koncentrálni, amelyeket főként a két kisebb lányt alakító színésznők játéka ad. Jólesik, hogy visznek magukkal, ott vagyok, velük érzek.  Szerencsésen bebizonyosodik, hogy aggodalmaim fölöslegesnek bizonyultak a hiányzó szereplőt illetően. Kifejezetten jól működött, hogy Poncia fontosabb jeleneteit egy óriási vásznon követhettük végig, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ő volt az egyetlen olyan alak, aki szembe mert szállni Bernarda zsarnokságával. Kara Tünde hiánya kézzelfogható, de mégis, még így is, tud adni az előadásnak, ott van a lányok oldalán, nem adja fel a harcot.  

Az este hosszan tartó tapssal zárul, ami jár is az alkotóknak, amiért erre a szűk két órára sikerült minket elrepíteniük spanyol földre. A Berbarda Alba háza egy olyan világba enged bepillantást, amelyet érdeklődve figyelünk, de biztosan nem fogunk szomorkodni, amiért nem akkor és ott élünk. Ahogy magunk mögött hagyjuk a széksorokat, magunkban azért örülünk, amiért ez „csak” színház volt, és nyugodtan (?) elsétálhatunk a fülledt pesti éjszakában.

Horváth Fruzsina

Zene, ahogy a nagyok játsszák

Azt hittem, tudom mi kell egy könnyed, jó hangulatú nyárestéhez, de a Swing á la Django vasárnap este bebizonyította, hogy mégsem. Nem sokkal nyolc után a színpadot birtokba vette a zenekar, a hallgatóságot pedig bűvkörébe vonta zenéjük. 

Az erős kezdést még erősebb folytatás követte: Lombos Pál (bőgő), Kardos Dániel (gitár), Csurkulya József (cimbalom), Seres Vilmos (klarinét, harmonika), Horváth Márk (gitár) és Gazda Bence (hegedű) a Városmajori Szabadtéri Színpadon mutatták meg, hogy kell teljes szívből játszani. A Swing á la Django ismét bizonyította, hogy a francia manouche swing, magyar autentikus zene, a jazz és a tangó különleges keverékének mestere. Előadásukkal újra megidézték Jean „Django” Reinhard szellemiségét és az 1920-30-as évek hangulatát.

Pálmai Panna színpadra hívásával a zenekar átalakult a Pankastic!-ká, majd előadták Tavasz, nyár, ősz, tél című számukat. A django-pop műfajú dalok feldobták a közönséget, a Dal című műsorból jól ismert Kicsi a világ, de nagy világ ritmusára legtöbbünk minden bizonnyal táncra perdült volna. Később elkápráztattak még egy Amy Winehouse-feldolgozással is, amely a pénteki Drogellenes világnap alkalmából rendezett gálakoncerten debütált. 

Az első felvonás végén színpadra lépett Micheller Myrtill énekesnő, aki egyedi hangjával, tökéletes francia kiejtésével és őszinte átéléssel koronázta meg az estét. Ő minden bizonnyal azok közé az előadók tartozik, akik életre tudják kelteni a zenét, melytől táncot jár a lélek.

A rövid szünet után már Dohnányi Big Band-ként érkeztek az előadók: A Swing á la Django kiegészült a Budapest Saxophone Quartet-tel, a Corpus Quartet-tel, a Dohnányi Zenekar Trombita szólamával, Puskás Csabával a trombitánál, Tóth Mariannal a zongoránál és Nagy Zsolttal a dobnál. 

A hallgatóságnak különleges élményben volt része, hiszen részt vehettünk Szentpáli Roland tubaművének ősbemutatóján, melynek előadásában Tímár Albert és Körömi Péter tubaművészek vették át a főszerepet. A továbbiakban hallható volt Szentpáli Roland egy másik művének, a Concerto for Saxophone Quartet and Orchestra-nak, 2. és 3. tétele, melyet oly tökéletes összhangban adtak elő a zenészek, hogy öröm volt hallgatni. Rendkívüli művészet ez: hallhattuk, ahogy a komolyzene elemei összeállnak valami igazán szórakoztatóvá és ez az egész csak úgy áramlik a közönség felé. A bódító dallamokból Myrtill varázsos hangja rángatott vissza minket a valóságba, aki líraibb vizekre evezett. 

Közeledve tíz órához, az est zárásaként, az összes fellépő előadásában hallhattuk a Nem kell bonbon című Pankastic! számot, ami méltó befejezése volt ennek az egyedi koncertnek. Elvarázsolt, pedig nem történt semmi különös: hűvös nyári este, könnyed melódiák és fellépők, akik tudnak és szeretnek játszani. Zenéjük olyan múltról mesélt, melybe sose jártam, de a dallamoktól mégis szívembe költözött.

Farkas Zsuzsi

A jellem, avagy kik vették körül Annát – Kosztolányi Dezső: Édes Anna

1919. július 31. Kun Béla repülőgépén menekül az országból. Krisztinaváros, Attila utca 238. Vizy Angéla és férje, Vizy Kornél lakása, ami jelen esetben a Városmajori Szabadtéri Színpad. Ovális asztal, zöld székek, szekrény, mosdó, zongora, kanapé, ajtó. Az akkori kornak teljesen megfelelő. Szép összkép tárult elénk, mellyel fokozatosan bele tudtuk képzelni magunkat az akkori korba, időbe, helyzetbe. Fontos része volt az előadásnak a díszlet, annak ellenére, hogy a középre elhelyezett és mozgásban lévő ajtón kívül a többi elem szinte mozdulatlanul állt. 

Az előadás különlegessége a narrátorban (Keresztes Szabolcs) és az általa életre hívott képekben (Vizyné régi cselédjeinek felsorakoztatása, román hadsereg budapesti megszállása, Anna és Jancsi közti szerelem kibontakozása), jelenetekben rejlett. Az előadás nem Annára összpontosított. Nagyobb hangsúlyt kaptak a regényben megjelenő mellékszálak, melyek felgöngyölítésével, megismerésével, megértésével kerülhettünk egyre közelebb a szereplőkhöz, ismerhettük meg Annát. Középpontban végig az „úr-szolga” kapcsolat állt. 

Az előadás egyik kulcsfontosságú jeleneteként azt láthattuk, mikor Vizyék meghívták a barátaikat egy délutánra, hogy Anna különlegességéről ők is meggyőződjenek. Megkínálták piskótával, de visszautasította. A vendégek kinevették, ám Moviszter doktor (Lőrincz András Ernő), – aki az egyetlen reálisan gondolkodó ember a társaságban –, felvilágosította a baráti kört, hogy Anna is ember. Anna igenis szereti a piskótát. Ne az emberiséget nézzék és vizsgálják, ne a társadalmi hovatartozást, hanem az EMBERT, az egyént. Az a fontos.  Nagy vitába keveredett a többiekkel emiatt.

A szereplők megismerésével nemcsak Anna életével tudtunk azonosulni, hiszen a többi szereplő is ugyanolyan áldozat. A kor áldozatai. Mindenki valami álmot kergetett, menekültek az életük elöl, nem akartak/nem tudtak a valósággal szembenézni, nem tudták azt megélni. Vizyné (Bartalis Gabriella) rögeszmés ideális cseléd megtalálása, és annak elvesztése; Vizy Kornél (Veress Albert) politikai karrierje; Stefi (Moviszterék cselédje – Fekete Bernadetta) kitörni vágyása a cseléd sorból; Patikárius Jancsi (Bede Sándor - Vizyék egri rokona) külföldi álmai. Az orvos azért is érzi át Anna helyzetét, mert fiatal felesége félrelép, és ezzel a férj is tisztában van.   

Anna (Czikó Juliánna) mint egyén az orvoson kívül a többieket nem foglalkoztatta. 

A Balatonon született lányt mostohaanyja elkergette, Budapesten szolgál 3 éve. Előző munkahelyén egy Bandika nevű kisfiúra kellet vigyáznia, onnan került Vizyékhez.  Anna az, aki meg akart felelni mindenkinek. Ő csak dolgozott, érzéseit, érzelmeit elrejtette, úgy tett mindent, ahogy az az „urak” mondták. Tudta, hogy a cselédnek „szolgálnia kell”, ezért nem is ellenkezett, mikor az úrfi megjelent a szobájában. Semmi ellen nem lázadt. A kéményseprő házassági ajánlatát is visszautasította Vizyné miatt. Olyan, mint egy gép. Pedig neki is voltak érzelmei, érzései, melyeket elnyomott, hogy ne fájjon.  Azonban egye több fájdalom és csalódás érte. Azon a bizonyos este bort ivott és enni kezdett. Hajnalban megölte a Vizy családot. 

Magát a gyilkosságot nem láthattuk. Azonban annak már szemtanúi lehettünk, mikor a szomszédok – akik eddig szerették –, Anna ellen fordultak. Mindenféle rosszindulatú pletykát terjesztettek róla. Az orvos az egyetlen, aki kiállt mellette.

A különleges estét a Csíki Játékszín társulata varázsolta elénk Lendvai Zoltán rendezésében.  Mélyen megérintett mindenkit az előadás, hiszen néhány pillanatig döbbent csend volt, a taps csak ez után következett. Egy eseménydús, mozgalmas és látványos darab részesei lehettünk, ahol a mondanivalóra, az emberek jellemeinek megismerésére helyeződött a hangsúly.  A darab segítségével egy teljesen új megközelítésben élhettünk, érezhettünk együtt a krisztinavárosi emberek életével. Nem csak a házban élőkkel ismerkedtünk meg, hanem az egész ország társadalmába, életébe láthattunk bele általuk. Épp ezért is hatott rám másként az előadás vége, mint amire előzőleg számítottam. Nem azt éreztem, mint a könyv olvasásakor anno. Vélhetően azért, mert nem csak Anna életével tudtunk azonosulni, hanem a többiekével is.

Összességében egy kellemes, de mégsem túl drámai előadás részesei lehettünk.

Bánhidi Viktória

(Fotók: Geberle Berci, Sándor Levente)

Tragikomikus szeretet – Örkény István: Tóték

Üzenet jön messze, messze földről,
Halványzöldszín, tábori levél,
Aki írta a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél

- énekli Karády Katalin és felemelkedik a kikeményített fehér férfi ingekből épült függöny, majd megelevenedik a II. világháborús hátország egy családjának, Tótéknak tragikomikus szenvedése a Városmajori Szabadtéri Színház színpadán.

A második világháború idején járunk. Amikor a férfiak a fronton harcolnak a bolsevikokkal, a család, pedig aggódva várja a harctérről érkező tábori leveleket. Csakhogy Mátraszentannán Gyurika (Ódor Kristóf), a postás bizonyos leveleket kézbesít, néhányról pedig úgy gondolja, jobb ha nem érnek célba. Így aztán a Tót család sem értesül arról, hogy Gyula fiuk hősi halált halt és így sajnos feleslegesen hagyják magukat gyötörni két héten át fiuk nárcisztikus őrnagyától (Görög László).

  

Örkény kisregényét abszolút hitelességgel vitte színre Béres Attila rendező és nemcsak a Miskolci Nemzeti Színház színészeinek letisztult játéka, hanem az egyszerű színpadi berendezés és a közbeszúrt kép-, hang- és videofelvételek (Horthyról, Hitlerről és a masírozó náci hadseregről) is közrejátszanak abban, hogy a néző az első pillanattól kezdve ért és érez mindent, ami a szeme előtt történik. 

Rögtön megértjük például azt a határtalan szeretetet, amit Tóth Lajos (Szatmári György) a fia iránti érez, hiszen köztiszteletben álló, büszke ember lévén elviseli, hogy az őrnagy megalázza. 

Ágika (Czakó Júlianna), Mariska (Nádasy Erika) és Lajos csatasorba rendeződve dobozolnak éjjel-nappal az őrnagy parancsára, egyre több és egyre nagyobb dobozokat készítenek az őrület határán csak azért, hogy az őrnagy elégedett legyen és Gyulát a fronton maga mellé vegye.

Béres Attila egyik szélsőségből a másikba löki a nézőt. A tragikomédia egyik pillanatban meghasad a szívünk, mert a szemünk előtt fosztanak meg egy férfit a méltóságától, egy kislányt a tisztaságától. A másik pillanatban, pedig a hasunkat fogjuk a nevetéstől, azon ahogy „édes Lajoskám” a szemébe húzott kalapjában (mert az őrnagyot zavarja, ha a szemébe néznek), berogyasztott lábakon (hogy az őrnagy ne érezze magát alacsonyak), az álmosságtól kóvályogva jön-megy a színpadon. 

A második felvonás végére, pedig a kezdetben őrült őrnagy idegei teljesen kisimulnak, ezzel szemben a Tót családot övező egykori idill szertefoszlik. Így aztán nem váratlan az a fordulat sem, hogy Tóth Lajos végül nem bírja tovább és saját kezével vet véget a szenvedésüknek.

De a valódi fájdalom csak ezután jön, amit a rendező a néző képzeletére bíz és csak egy katonai egyenruhába öltöztetett szobainas eldöntésével sejtet. 

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor.
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
Mindig a Te leveledet várom, 
És csak te rólad álmodom az álmom...

Dubinyák Réka

(Fotók: Geberle Berci, Dubinyák Réka)