Amikor Oszvald Marika
és Bajor Imre mindenkit megnevettetve népi viseletben szórakoztat a színpadon, azt mind imádjuk. De hogy mi köze a Mágnás Miska („cudarvilág”) című szombathelyi előadásnak az operetthez? Semmi!
Hát ez bizony sok
nullával több lett, mint az eredeti. Ez a szemtelenül 21. századi előadás
magyaros ruhák helyett hozta nekünk a piros tornacipőt, a miniszoknyát és
rengeteg káromkodást.
A dalok ugyan
felcsendültek itt-ott, bár azt nem mondanám, hogy a színészek el is tudták
énekelni. Az egyetlen igazi hang a háttérben álló kék hajú vokálos lányé volt.
Bár a tankcsapdás pólóban színre lépő tinédzsert (Rolla szerepében Sodró Eliza)
látva nem is tudom, miért számítottam másra. A horror filmeket megszégyenítő
aláfestő zenéket leszámítva nem állíthatjuk, hogy zenés produkciót
láttunk.
A szereplők
felismerhetők voltak, bár a nagymamától (Vlahovics Edit) lehetett volna kicsit
nagyobb az a bizonyos durranás. Ami azonban teljesen nyitva maradt a nézők
előtt, hogy mi lett Pixivel és Mixivel? Sokszor marad kérdés egy darab végén,
de hogy egy szereplő lényegi története ne derüljön ki, az
már ritkábban esik meg.
A díszlet volt szinte
az egyetlen reálisan a múlthoz kötődő elem. Leszámítva a képregényszerű,
becsúszó autót, a színes italbárt és a háttérben álló kivehetetlen, érdekes
képet egy emberi szív rajzával a tetején. Mindemellett így is szerethetővé
tették a darabot az alkotók, és az operettek szerelmeseit néhol sokkolva, de
azért magával rántott az előadás.
 |
| Fotó: Mészáros Zsolt |
Napjaink drámái remekül
tükröződtek vissza a kisstílű bűnöző, a hős szerelmes és az önérzetét stabilan
a zsebében tartó autószerelő küzdelmében. Remek adaptációja a mai kornak az
Afrikából érkező Tasziló Gróf, akit Miska egészen egyszerűen négernek álmodott
meg, afrikai viseletben, fekete fejjel, fehér lábbal. Ez a húzás egyszerre volt
szórakoztató, és tükre annak, hogyan is megy az élet szegény gazdagéknál.
Miska (Kovács Gergely)
revansa, amellett hogy mi nevettünk, szinte az egyetlen
üzenete volt az egész előadásnak. Amikor a szegény beosztott bosszút áll a
főnökön.
Az előadás vége
szenvedős volt, amikor Baracs István szerepében Kőmíves Csongor nem tudta
eldönteni, hogy marad-e, vagy elutazik a fénybe (én azt ajánlottam volna, hogy
inkább menjen). Egy egészen bizonytalan tévelygést láttunk a színpadon, de
aztán megkaptuk az egyébként már oda nem illő Cintányéros cudar világot, és
ezzel el is felejtettünk mindent, hogy az eredeti operett hangulatával és
dallamaival térjünk haza. Vagyis majdnem…
 |
| Fotó: Mészáros Zsolt |
Az első felvonás egy
meglepő, azonban nyugodt feldolgozása volt az
eredetinek, a második felvonás viszont sokkolóan ment
át egy heroin mámoros after party-ba. Az ember hirtelen a Hajógyári sziget egyik
reggel öt órakor nyíló termében találta magát, és nem tudta eldönteni, beszálljon-e
a mulattságba vagy sem. Ha húsz évvel idősebb lennék, valószínűleg hiperventilláltam
volna a székemben, így viszont egy igazán „korhű” és pimasz, az operett műfaját
darabokra tépő előadásban volt részem. És ez így volt rendjén.
Kóródi Sziszi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése