Zenészektől és tücsköktől volt hangos a Margitsziget

A pokolba vezető út mennyei élménnyel volt kikövezve. Talán így lehetne összefoglalni egy mondatban a Budapesti Nyári Fesztivál nyitókoncertjét, ami talán soha vissza nem térő, varázslatos hangulattal ajándékozta meg a többezres tömeget. 

Már magam sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára olyan erős impulzusú koncertélményt, hogy azt a helyszín elhagyása után ne tegyem le könnyedén, hanem magammal vigyem a mindennapjaimba, az otthonomba. Pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon látott Liszt és Dante nevet viselő hangverseny bizony ilyen volt. Olyan magávalragadó hatással volt rám, hogy éjszakába nyúlóan tudtam róla áradozni és tudok a mai napig, holott már eltelt azóta pár nap, de az élmény semmit nem fakult. 

A soha nem nyugvó város zajától távol, a természettől viszont csupán egy karnyújtásnyira, a Margitszigeten olyan rendkivüli koncertet adtak a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai, amire még nagyon sokáig emlékezni fogunk.

A kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Kocsis Zoltán karmester vezényletével az est első felében hallható volt Liszt Ferenctől az Éji menet és a Mephisto-keringő, valamint a Haláltánc. Előbbiben Oravecz György zongoraművész is közreműködött. A program második részében a Nemzeti Énekkar Női Kara (karigazgató: Antal Mátyás) csatlakozott a kiváló zenészekhez. A szintén Liszt által jegyzett Dante-szinfónia utolsó részében kaptak fontos szerepet. A komponista életművének egyik alapdarabját Dante Isteni színjátéka inspirálta, amelyben az olasz szerző nemcsak a korra jellemző vallási, kulturális és tudományos nézetekről ad átfogó képet, de saját vágyairól és félelmeiről is beszél benne. A zenei mű három nagyobb részből áll: Inferno (Pokol), Purgatorio (Purgatórium) és a Paradicsom helyett, a rövid, kétrészes Magnificato alkottja. Mindez hasonló az irodalmi mű hármas beosztásához. 

Az első felvonásban színre lépő Oravecz György kotta nélkül, virtuóz módjára játszott a zongorán, tele élettel és olyan színpadi jelenléttel, hogy minden tekintetet magához vonzott.  A második rész végén angyali hangon szólalt meg a női kar, akik közül Szalai Ágnes szopránénekesnő szólót is énekelt. Az ő közreműködésük csak emelték az est színvonalát. 

A tizenkettedik alkalommal megszervezett Nyári Fesztivált Bán Teodóra üdvözlő szavai után Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes nyitotta meg, elmondván, hogy a fesztivál olyan hagyomány, amely meghatározó Budapest arculatában, „egy igazi ajándék”. És valóban az volt.

Ámulva forgattam a fejem a koncert kezdete előtt. Nehezemre esett elhinni, hogy néhány üres széket leszámítva minden sor zsúfolásig megtelt. A zenekar tagjainak pillanatok alatt sikerült egy hullámhosszra kerülniük, Kocsis Zoltán karmester pedig olyan elemi erővel rántotta össze az egyébként is együtt lélegző, egyszerre mozduló hangszereseket, hogy lehetetlen volt nem a hatásuk alá kerülni. Figyeltem, hogy néhány perc elteltével, amikor már mindenkinek sikerült ráhangolódnia a zenére, a közönség is elkezdett egyszerre „létezni” a zenekarral, egy-egy mű kiteljesedésében pedig, ahogy a zene erősödött vagy épp halkult, lehetett érezni, hogy az ezres tömeg egy emberként hogyan tartja vissza a lélegzetét vagy éppen hogyan vesz levegőt. Katartikus élmény volt, ez nem is vitás, a közönség pedig percekig tartó vastapssal köszönte meg a muzsikát. Az apró hangulatfestő elemek pedig, úgy mint a naplemente, a fák lombjainak halk susogása, a tücsökciripelés vagy éppen az az eltévedt denevér a fejünk fölött mind-mind hozzátevődtek ahhoz, hogy még felejthetetlenebb legyen ez az este. Először éreztem meg például a nyár illatát. Nem is kívánhattak volna jobb kezdést a szervezők a fesztiválnak. A hangverseny szünetében megnéztük a Margitszigeti Víztoronyban a száz éve született Szeleczky Zita színművésznőről és a Szőke Gábor Miklós installációiról összeállított különleges vetítéseket, ami egész nyáron látható lesz a helyszínen, végül pedig megcsodáltuk az éjszakába burkolózó város panorámáját az épület tetejéről.

Kovács Eszter

(Fotók: Geberle Berci)

Ilyet alkotott a legendás L'Art Pour L'Art a Budapesti Nyári Fesztiválon

NOOORMÁLIS?!

Valószínűleg nem, mert ilyen műsort úgy nevezett "ép ésszel" összerakni szinte lehetetlen. De jól is van ez így: míg a társulat tagjai kitűnően mulattak, a közönség sem unatkozott: egész este nevettünk, s a bolondságért, valamint a megfejthetetlen, sőt, utánozhatatlan hülyeségért ezer köszönet a jó öreg Naftalin Ernőnek, Besenyő Pista bácsinak, és persze a többieknek is. Ismét felejthetetlen este részesei lehettünk, egy szokatlanul hideg nyári estén.

Kitűnő előadást láthatott az, aki múlthét szerdán a hideg ellenére is a Városmajor szabadterét választotta: a L'art Pour L'art tagjai ugyanis hivatalosan és hivatásosan bolondak, persze csakis a szó legjobb értelmében – s azt hiszem ezt egy este alatt (újra) be is bizonyították. Ennek a fergeteges tulajdonságuknak – mármint az eszementségnek - köszönhetően egy komplett, műfajilag megfejthetetlen, stílusában hál'istennek behatárolhatatlan darabot kaptunk. Amolyan kabarét, de mégsem. Hiszen a Postás megeszi a leveleket, minden volt, csak nem megmagyarázható. Éppen ezért joggal kérdezhette a darab minden szereplője, hogy egyáltalán "normális"? És igen, lehet, hogy mégis az. Hiszen végül a kavalkádban is történet szövődött a jól ismert mesébe, s a már sztárnak számító karaktereket újabb komikus szereplők cserélték, majd megint a kedvenc arcok jöttek elő. A "mesék" viszont újak voltak, nyitva hagyva a kvázi egyértelmű és persze csupán költői kérdést, hogy hogy lehet ennyi hülyeséget, s egyben (mégis értelmes) marhaságot összehordani? A Postás megeszi a leveleket ugyanis egy tökéletesen össze- és odaillő poénokkal teli, megkérdőjelezhetetlen helyzetkomikummal ragasztott est volt. Csak ámultunk – ha volt időnk a röhögés közben.

De minek is meséljem, ezt látni kell, ezen ott kell lenni..

/ko

Itt a bőrönd, hol a bőrönd?

A főszereplő, Bertrand Barnier még javában az igazak álmát alussza, mikor a történet elkezdődik. Valószínűleg még ébredése pillanatában sem sejti, hogy egy délelőtt alatt képes többször is felfordulni az ő kis rendezett polgári élete. Persze senki nem mondta, hogy könnyű egy huszonéves lány apjának lenni.

Fotó: Szalontai Gabriella

Az alaptörténet nem éppen meglepő: fiatal lány, aki már férjhez akar menni, de a szülei nem engedik akárkihez, ezért elhatározza, hogy rászedi őket, és azt mondja, hogy terhes, csak hogy végre elmehessen a szülői házból. Ez persze így túl egyszerű lenne. Felbukkan Bertrand Barnier egyik alkalmazottja, aki feleségül kéri annak lányát. Viszont nem az igazi Barnier-lányt, mert akiről azt hiszi, hogy a főnöke gyermeke, az igazából csak kitalálta, hogy ő a szappangyár örököse, hogy ne nézze le őt a férfi. Ilyen bonyodalmak között indul a fordulatos, vicces és könnyed nyáresti színdarab.

A szereplők egytől egyig ezekre a karakterekre lettek teremtve: az igazgató, aki a saját családjában éppúgy meg akarja mondani, hogy kinek mit kell tennie, mint a gyárban, mégis mások irányítják, és kijátsszák az éberségét. A naiv, de leleményes lány, aki a folytonos nyalókaszopogatásával az őrületbe kerget, és a hisztirohamaitól is a falra lehet mászni, viszont szerepében zseniálisat alakít. Az anya belépője „operettes”: zene indul, a „bárónő” lesétál a lépcsőn, férjével ejt egy könnyed táncot. Igazi butácska gazdag feleségnek tűnhet, mégis a férjét tartja szánni valónak. Egy nagyszerű mondattal ki is fejezi minden gondolatát vele kapcsolatban: „Van egy olyan érzésem, akárhányszor kinyitod a szád, hogy nem vagy normális.”

Két és félórányi élvezhető darabot kap a néző. Nem boncolgat nagy gondolatokat, mégis mindenki megtalálhatja benne a „számítását”. Nekem ez a fordulatos cselekmény, aminek már a háromnegyedénél tudod, mi okozza majd a bonyodalmat, de a történetet csak végig kell játszani. Hazugságok, bőröndcserék és búvóhelyek között a végére minden a helyére kerül, mindenkiről kiderül, hogy kicsoda valójában, és mindenki megtalálja a maga párját. Igazi happy end.

Fotó: Szalontai Gabriella

Zs@n

„Utálok félni!”

Hernádi Judit legújabb előadása, a Happy Ending négy rákbeteg nő összefonódó története, amely Budapesten a Nyári Fesztivál programjában debütál augusztus 21-én és 22-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A különös, táncos zenés előadás kapcsán a színésznővel beszélgettem: életről, halálról.

Mennyire nehéz azonosulni egy ilyen szereppel?

Azért borzasztóan nehéz, mert vannak olyan dolgok, amelyekkel az ember nem akar teljes mértékig azonosulni. Én például nem szeretném beleélni magam, hogy halálos betegségem van. Ha nagyon mélyen átélem, akkor fölmerül, hogy hátha egyszer csak annyira elképzelem, hogy úgy maradok. Viszont gyilkolnom sem kell ahhoz, hogy egy gyilkost el tudjak játszani. Van ugyanis egy olyan dolog, amit úgy nevezünk, hogy „művészi mintha”. Sajnos azonban bármelyik pillanatban belekerülhetünk hasonló szituációba, mint amiről a Happy Ending szól: érintettek lehetünk, vagy szembe találkozhatunk beteg emberekkel, és ebből tapasztalatot meríteni a szerepformáláshoz.

 

Fotó: Takács Attila

 Lelkileg mennyire megterhelő a darab?

Úgy gondolom, hogy nagyon fontos erről a témáról beszélni. Kikerülhetetlen dolog. Aki megszületik, az tudva való, hogy meg is hal. A mi világunk, a modern európai felfogás elhatárolódik ettől, és nem nagyon szeretünk erről beszélni. Se az elmúlásról, se az öregségről. Mintha az értelmetlen tagadás lenne a megoldás.

A tabufeszegető előadás vajon segít, vagy inkább még jobban megijeszt?

Szerintem nem ijeszt meg. Gergye Krisztián rendezésében egy látványos, táncos előadást láthat a közönség, lazán kapcsolódó jeleneteket számos feloldással. Különös az előadás világa, és egyáltalán nem sokkoló. Ezen kívül a Happy Endingben arról van szó, hogy az embernek lehet, és van is választása. Hogy szabadon dönthet arról: hogyan él, és hogyan vesz búcsút az élettől. Nem kell feltétlenül kiszolgáltatnunk magunkat mindenféle végnek.

Fotó: Takács Attila

A hétköznapokban mennyire foglalkoztatja ez a téma?

Nem félek a betegségtől. Ez lehet rossz és jó is, nem tudom megmagyarázni, miért nem félek. Nem azért, mert azt gondolom, még nem jöhet el a vég. Talán éppen azért, mert tudom, hogy bármikor jöhet. Ez a darab arról is szól, hogyan kell tudni örülni a mának. Ha ugyanis az ember folyamatosan azzal foglalkozik, hogy mi lesz holnap, akkor nagyon gyorsan bekövetkezik a nap, amikor meghalunk. A pillanat, amiben élünk, az megfogható, átélhető, és még a miénk. Holnap aztán bármi történhet.

És az élet megy is előre. Az öregségtől sem fél?

Ha félek, ha nem, mindegy, a dolgok akkor is megtörténnek. Másfelől pedig utálok félni. Mindig is utáltam. A szükségszerűen bekövetkező dolgoktól való szorongás persze más kérdés. Azoknak inkább elébe megyek. Van egy teóriám: ha valami üldöz vagy nyomaszt, megfordulok, egy lépést hátrálok, és szembe nézek vele. Ez az emberek többsége nem teszi meg. Pedig sokkal jobb, mint félni.

Fotó: Takács Attila

Kurcz Orsi

Aida-bemutató a Margitszigeten - Árulás és halálos szerelem

A halálos szerelem szívbe markoló tragédiájaként tartjuk számon Verdi zenedrámáját, az Aidát, melynek szövegkönyvét a régész Auguste Mariette feljegyzése alapján Antonio Ghislanzoni írta. Más nézőpontból akár a jó szándékú vagy a szenvedély kiváltotta árulás drámáját is felfedezhetjük benne.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mai logikánkkal kizárt, hogy a fogságba esett királylány, Aida az ellenség egyik katonájába, Radamesbe szeressen bele; sokkal inkább gyűlöletet váltana ki belőle egy ilyen közeledés. (Persze meggondolandó, hogy ha beláthatatlan ideig nincs más, csak ellenséges férfiú a láthatáron, akkor egy ifjú hölgy meddig tud felülkerekedni tomboló hormonjain.) A fáraó lányának, aki ugyancsak Radamesbe szerelmes, már inkább érthető a reakciója: gondolhatja, a halál elől inkább az ő karjába menekül imádottja. (Kérdéses persze, hogy miféle frigyet eredményezne egy efféle húzás.) 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az etióp király, Amonasro ténylegesen árulásnak érzi jobbágysorba jutott lánya vonzalmát az őt fogva tartó hatalom hadvezére iránt, aki ráadásul Aida hazája ellen támad. Viszont rossz a válasza a gyermekében dúló érzelmi zűrzavarra. Aidát cselre, valójában szerelme elárulására veszi rá, mikor arra kéri, hogy egy meghitt pillanatban szedje ki a férfiból az egyiptomi hadak mozgását. Radames egyrészt akkor dönt rosszul, amikor névleg elfogadja a fáraó lányának neki győzelmi jutalomként felajánlott kezét, holott másé a szíve. Másrészt akkor hibázik, amikor hadvezéri méltóságát feledve kifecsegi a haditervet. Talán Aida és Radames közös sziklasírban lelt halála is kivédhető lett volna, ha az akkora már uralkodóvá előlépett királylány nem Ízisz oltára alá lopakodik, ahová élve kívánják eltemetni szerelmét, hanem saját hadait indítja el Radames kiszabadítására.

Persze akkor hol maradna a dráma, Verdi nagyszerű operájának alapja?

Mindenesetre a csodálatos mű szabadtéri bemutatójának rendezésében, melyet a Margitszigeten augusztus első péntekjén és vasárnapján láttunk, nemcsak a káprázatos hangjukkal, de színészi játékukkal is kitűnő szereplőknek köszönhető, hogy a zenemű hosszasan foglalkoztatja közönségét. Továbbgondolásra késztetett Sümegi Eszter Aidája, a világ színpadain sok helyütt ünnepelt brazil-olasz tenor, Thiago Arancam Radamese, Palerdi András főpapja, Kálmándi Mihály Amonasrója, és sorolhatnám tovább.

Fotó: Szkárossy Zsusza

A monumentális díszletek Csikós Attila tervei nyomán képzeletben a helyszínre röpítettek, és időutazást is felkínáltak. Ötletes megoldásként a több méter magas trónus azonos volt Ízisz oltárával, alatta pedig az utolsó jelenetben feltárult a sziklasír. Az ügyes terv fölött egy ízben siklott el Nagy Viktor rendező figyelme: a fáraó fent álló leányának, noha szóban ezt mondta, nem sikerült a lent ünnepelt győztes hadvezér fejére illesztenie a babérkoszorút. Legfeljebb rádobhatta volna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A jelmezek éltek. Amint megmozdult az őket viselő énekes vagy táncos, a Vágó Nelly tervezte ruhák is bekapcsolódtak a játékba. A tervező, mint mindig, most is remekül játszott a kelmék színpadi hatásával, és jól ismerve az előadás mozdulatvilágát, egy-egy pörgés vagy széttárt kar a jelmezeket új formájában mutatta meg.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A hangskála minden regiszterében felcsendülő dallamok és tiszta énekhangok élményét a táncbetétek fokozták tovább. Fodor Antal koreográfus táncosaival együtt remekelt. De a statiszták, a térben megjelenő több száz közreműködő mozgását is sikerült úgy megkomponálnia, hogy az gyönyörködtető, az emlékezetbe bevésődő színpadképet eredményezzen.

Mátraházi Zsuzsa

Római vakáció - Egy csipetnyi romantika. Vagy mégsem.

Van az a pillanat, amikor nem bírjuk tovább, és kicsit félre kell tenni a komolyságot, a verseskötetet, vagy kikapcsolni a számítógépet, és elraboltatni magunkat a legelső szembejövő vígjátékkal: a tárgy pedig mondjuk, legyen most kivételesen a szerelem.

Fotó: Takács Attila

Tulajdonképpen kit érdekel, hogy kedd este van, ha pár órát a varázslatos Rómában tölthet az ember? Kérdésem persze jelen esetben kizárólag költői, pont annyira, mint az utazásunk, amely most sajnos csupán képzeletbeli volt – ám annál igazabbnak tűnt, éppen ezért élveztük a dolgot. A Római vakáció két órája ugyanis nem csak a nosztalgikus ötvenes évekbe repített vissza egy gondolat alatt, hanem egy kacifántos egynapos kaland emlékébe is belevont. Erre a pár órára így mindannyian kedvünk szerint álmodozhattunk, és büntetlenül barangolhattunk egy vad itáliai nap és egy huszonnégy órás minirománc erejéig.

Fotó: Takács Attila

Az Orlai Produkció előadása azonban még egy ilyen, vágyott átlagos kikapcsolódást is felülmúlt. A kiválóan válogatott színészgárda ugyanis az eredeti, legendás film hangulatát szinte tökéletesen adta vissza, kiegészítve az élményt egy izgalmasan megcsavart kerettel. Itt ugyanis nem csak, hogy a filmben jártunk, de az új látószög a film kulisszái mögé is engedett belesni. Két sztorit kaptunk tehát egy áráért, és minőségi humort, hiszen Hernádi Judit karaktere már önmagában is borsos áron eladható produkció lett volna, a darab helyzetkomikum-felelőseként. Mindezek ellenére hiába minden romantikus hangulat – a kérdés, hogy mi most rózsaszínfelhős vígjátékot láttunk-e –, nyitva maradt.

Egy a biztos: a Római vakáció minőségi limonádé, amit kifejezetten kikapcsolódásra teremtettek. Kukkolni pedig jó dolog, még ha a kilesett románc nem is igazi, és ha a boldog vég mégsem mindenkinek happy end. Mi, a közönség jól éreztük magunkat.

/koko

Üdítő darab forró nyári estékre

Ha valaki egy könnyed, rózsaszín, nyári darabra vágyott július végén, akkor a Római vakációt neki találták ki. Az Audrey Hepburn, Gregory Peck által játszott filmet nagyon ötletesen bújtatta színpadi köntösbe az Orlai Produkciós Iroda.

Első jelenet, zenés kezdés, műszak indul. Műszak? Milyen műszak? Kiderül, hogy egy filmforgatási próba kellős közepébe csöppenünk, ahol éppen a Római vakációt próbálják, hogy a kamerák előtt már rutinosak legyenek a színészek. Eleinte érdekes megoldásnak tűnik. Aztán az egyik szereplő faggatja a társát, hogy hová lett a hercegnő, látta-e, mit tud róla, hallott-e valamit, de információt nem kap, mivel a delikvens semmit nem tud. A jelenet végén pedig beszúrja a következő mondatot: „Hát nem tud ez semmit. Minek van ez a jelenet???” Ekkor már nem zavar, hogy a „próbán” vagy, hanem örülsz, hogy feldobták egy kicsit a történetet.

Fotó: Takács Attila

A történet tipikus lányregénybe illő: hercegnő, aki szabadságra vágyik, de kötelességei vannak. Aztán egy nap úgy dönt, hogy ő bizony egy napig csak azt akarja tenni, amihez kedve van. Találkozik egy újságíróval, aki felismeri, hogy ő a hercegnő, de neki nem árulja el. Róla akarja megírni élete sztoriját, így vele tölti az egész napot, majd egymásba szeretnek. Hiába, ahogy a darabban is elhangzik: „Róma tavasszal életveszélyes!”

Fotó: Takács Attila

Amilyen szeszélyes az időjárás mostanában, egy nyári estét aligha lehet megúszni eső nélkül. Ez most sem volt másképp, a második felvonás alatt eleredt az eső, és hangosan kopogott a sátortetőn. Az emberek a nézőtér hátsó részén egyre jobban nyújtogatták a nyakukat, próbáltak nem kiesni a történetből, és elcsípni egy-egy szót a párbeszédekből. Majd a jelenetben, amikor Hernádi Judit azt gondolja, hogy egy titkos ügynökkel beszél, és nagyon sejtelmesen, suttogva megbeszélik a találkozó helyét, ujját a szája elé téve, pisszegve mutatja az ügynöknek, hogy tartsa a száját. Majd mutatja ezt a közönségnek, végül a sátor teteje felé, az esőnek is. Hangos nevetés, nyílt színi taps. És láss csodát, hat a „varázslat”, az eső a jelenet végére lecsendesül.

Mindent összevetve igazán jól éreztük magunkat. Volt zene, tánc, nevetés: nagyon feldobta az esténket. Így még az esős idő ellenére is azt mondhatjuk, mint amit a hercegnő és udvarhölgye mondott a kalandos nap lezárásaként, hogy megérte.

Zs@n