A pokolba vezető út mennyei élménnyel volt kikövezve. Talán így lehetne összefoglalni egy mondatban a Budapesti Nyári Fesztivál nyitókoncertjét, ami talán soha vissza nem térő, varázslatos hangulattal ajándékozta meg a többezres tömeget.
Már magam sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára olyan erős impulzusú koncertélményt, hogy azt a helyszín elhagyása után ne tegyem le könnyedén, hanem magammal vigyem a mindennapjaimba, az otthonomba. Pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon látott Liszt és Dante nevet viselő hangverseny bizony ilyen volt. Olyan magávalragadó hatással volt rám, hogy éjszakába nyúlóan tudtam róla áradozni és tudok a mai napig, holott már eltelt azóta pár nap, de az élmény semmit nem fakult.
A soha nem nyugvó város zajától távol, a természettől viszont csupán egy karnyújtásnyira, a Margitszigeten olyan rendkivüli koncertet adtak a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai, amire még nagyon sokáig emlékezni fogunk.
A kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Kocsis Zoltán karmester vezényletével az est első felében hallható volt Liszt Ferenctől az Éji menet és a Mephisto-keringő, valamint a Haláltánc. Előbbiben Oravecz György zongoraművész is közreműködött. A program második részében a Nemzeti Énekkar Női Kara (karigazgató: Antal Mátyás) csatlakozott a kiváló zenészekhez. A szintén Liszt által jegyzett Dante-szinfónia utolsó részében kaptak fontos szerepet. A komponista életművének egyik alapdarabját Dante Isteni színjátéka inspirálta, amelyben az olasz szerző nemcsak a korra jellemző vallási, kulturális és tudományos nézetekről ad átfogó képet, de saját vágyairól és félelmeiről is beszél benne. A zenei mű három nagyobb részből áll: Inferno (Pokol), Purgatorio (Purgatórium) és a Paradicsom helyett, a rövid, kétrészes Magnificato alkottja. Mindez hasonló az irodalmi mű hármas beosztásához.
Az első felvonásban színre lépő Oravecz György kotta nélkül, virtuóz módjára játszott a zongorán, tele élettel és olyan színpadi jelenléttel, hogy minden tekintetet magához vonzott. A második rész végén angyali hangon szólalt meg a női kar, akik közül Szalai Ágnes szopránénekesnő szólót is énekelt. Az ő közreműködésük csak emelték az est színvonalát.
A tizenkettedik alkalommal megszervezett Nyári Fesztivált Bán Teodóra üdvözlő szavai után Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes nyitotta meg, elmondván, hogy a fesztivál olyan hagyomány, amely meghatározó Budapest arculatában, „egy igazi ajándék”. És valóban az volt.
Ámulva forgattam a fejem a koncert kezdete előtt. Nehezemre esett elhinni, hogy néhány üres széket leszámítva minden sor zsúfolásig megtelt. A zenekar tagjainak pillanatok alatt sikerült egy hullámhosszra kerülniük, Kocsis Zoltán karmester pedig olyan elemi erővel rántotta össze az egyébként is együtt lélegző, egyszerre mozduló hangszereseket, hogy lehetetlen volt nem a hatásuk alá kerülni. Figyeltem, hogy néhány perc elteltével, amikor már mindenkinek sikerült ráhangolódnia a zenére, a közönség is elkezdett egyszerre „létezni” a zenekarral, egy-egy mű kiteljesedésében pedig, ahogy a zene erősödött vagy épp halkult, lehetett érezni, hogy az ezres tömeg egy emberként hogyan tartja vissza a lélegzetét vagy éppen hogyan vesz levegőt. Katartikus élmény volt, ez nem is vitás, a közönség pedig percekig tartó vastapssal köszönte meg a muzsikát. Az apró hangulatfestő elemek pedig, úgy mint a naplemente, a fák lombjainak halk susogása, a tücsökciripelés vagy éppen az az eltévedt denevér a fejünk fölött mind-mind hozzátevődtek ahhoz, hogy még felejthetetlenebb legyen ez az este. Először éreztem meg például a nyár illatát. Nem is kívánhattak volna jobb kezdést a szervezők a fesztiválnak. A hangverseny szünetében megnéztük a Margitszigeti Víztoronyban a száz éve született Szeleczky Zita színművésznőről és a Szőke Gábor Miklós installációiról összeállított különleges vetítéseket, ami egész nyáron látható lesz a helyszínen, végül pedig megcsodáltuk az éjszakába burkolózó város panorámáját az épület tetejéről.
Kovács Eszter
(Fotók: Geberle Berci)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése