2016. augusztus 22., hétfő

A mesterhármas: Shakespeare – Prokofjev – Maillot

Rómeó és Júlia a Monte-Carlo Balett előadásában a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A Rómeó és Júlia minden idők legtöbbet játszott szerelmi tragédiája, számtalan feldolgozása született, nem beszélve arról a temérdek alkotásról, amelyre a mű hatott. Nem csoda hát, hogy a Jean-Christophe Maillot vezette világhírű Monte-Carlo Balett is műsorára tűzte, nem kevesebb, mint 20 évvel ezelőtt. A darab az idő elteltével képes volt megőrizni jelentőségét, hogy most 2016-ban, a Shakespeare-jubileum évében a magyar közönség is részese lehessen ennek a csodálatos örömtáncnak, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas tölgyfáinak árnyékában. 

A Rómeó és Júliát – legalábbis korábban úgy gondoltam – csontig lerágták, én különösebben nem rajongtam érte, annyira lehetetlen ez a hirtelen lobbant pusztító szerelem, hogy igazán sosem kötött le. Meg amúgy is, szerelem, hát milyen téma az? Aztán a balettelőadást látva kicsit átértékeltem magamban a dolgokat. A végére meggyőztem magam arról, hogy Shakespeare csakis azért írta meg ezt a darabot, hogy egy ilyen pazar előadás képében szülessen újjá.


Maillot koreográfiája ötvözi a klasszikus és a kortárs balett elemeit, sőt itt-ott még az orosz néptánc motívumai is visszaköszönnek. A mozgás dinamikus, erőteljes, a táncosok minden porcikája él a színpadon. A Dajka vicces apró mozdulatai rendre mosolyt csaltak az arcomra, nem beszélve a feledhetetlen Mercutio-Benvolio párosról. Szinte hallani lehetett az ikonikus sorokat: „Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.” A címszereplőket játszó táncosokra abszolút illett a figura, mintha rájuk szabták volna: fiatalok, játékosak és bohók. Még azt az ostobaságot is elhittem nekik, hogy végül képesek megölni magukat, ha a másik nem lehet az övék. 

Korábban egyetlen feldolgozást sem láttam, ahol Lőrinc barát és Lady Capulet szerepe ennyire jelentős lett volna, mint Maillot rendezésében. Lőrinc fekete bőre a letisztult fehér díszlet előtt vészjóslón rikított, s karaktere jelentőségteljesen fűzte át egyik jelenetet a másikba, mint egyfajta égi irányító. Lady Capulet több szempontból is izgalmas. Egyrészt, az őt játszó balerina, Barabás Marianna magyar származású, a Táncművészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd külföldre költözött. Másrészt ő volt a legjobb. Talán azért, mert egy személyben játszotta Júlia apját és anyját. Egyszerre volt meg benne az apai erő és a gyengéd anyai féltés, vagy mert olyan kecsesen mozgott az első pillanattól a tapsrend utolsó mozzanatáig, hogy amint hazaértem muszáj volt megnéznem, hogy ki ez a lány. 


A koreográfus Prokofjev zenéjét használta, ami nekem különösképpen tetszett és illett a darab szövetéhez. A díszlettervező, Ernest Pignon-Ernest a már említett hófehér elemeket úgy tervezte, hogy azok pillanatok alatt változhassanak át utcarészletből erkéllyé, vagy nászágyból kriptává. S a jelmezek pont úgy hatottak a fehér elemek előtt, mint festék a vásznon.  

Elképesztő, életre szóló élményt kaptam augusztus 5-én a Margitszigeten. Ha a társulat újra Magyarországra látogat, minden bizonnyal ott leszek, hogy újra részese lehessek ennek a nem mindennapi élménynek. 

Szerző: Mészégető Marcsi
[Fotók: Éder Vera]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése