Hamleti Egérfogó

Agatha Christie a krimik koronázatlan királynője, mi sem bizonyítja ezt jobban mint az Egérfogó, amit 1952 óta a londoni West End folyamatosan szerepeltet a repertoárján. Hogy kiváló detektívregényeket megálmodó írónővel állunk szemben, személyes tapasztalatom is alátámasztja, hiszen az ő könyvein nőttem fel, és kedvencemmé vált Poirot karaktere. A regény eredeti címe Három vak egér, azonban színházi bemutatója idején ez a cím változtatást igényelt, hiszen akkoriban már létezett egy színdarab ugyanezzel az elnevezéssel. Agatha a mostanra közismertté vált címet a Hamletből kölcsönözte.

Az Egérfogó örökzöld témát dolgoz fel. A darab cselekménye egy külvilágtól elzárt helyre kalauzol minket, emberek kicsiny közösségébe. Tartalmazza az összes krimi-klisét, de valahogy mégis különbözik az összes többi bűnügyi regénytől. Szereplői közt megtaláljuk az ifjú párt, a nagyvilági dámát, a hóbortos fiatalembert, a kiejthetetlen nevű külföldit, a katonát, valamint a nyomozót. Lukáts Andor rendező megtartotta Agatha világát, amely magában hordozza a kor polgári miliőjét, nagy hangsúlyt fektetve a vizuális dramaturgiára. A krimikre jellemző komoly és feszült hangulat azonban sok esetben átbillent könnyed mókázásba. A szereplők személyisége sok esetben teret hagy a komédiázásra (amit a rendezés túlzásba is visz) – csak egy-két színésznek sikerült ügyesen egyensúlyoznia szerepe bolondozós és komoly oldala között. Jól érzékelteti a túl komikusra vett hangvételt az a tény, hogy egy holttest megtalálását követő sikoly a nézőközönségből egyöntetű nevetést váltott ki.

Lovas Rozi, a panzió tulajdonosaként energikus volt, apró mozdulataival és hanglejtésével vitt színt a sete-suta főbérlőnő szerepébe. Az elégedetlenkedő öregasszonyt játszó Takács Katalin színpadi antréja bombaként robbant és egyből lendületet adott a darabnak. A többi szereplő leginkább a komikus vonalat erősítette: Miklós Marcell Christopher Wren szerepében hiperaktív építészként funkcionált, míg Márton András Mr. Paravici karakterében nem tett hozzá jelentősen a darab történetéhez.

Személy szerint Agatha Christie darabjaival nem tudok nem elfogult lenni, akár hogyan nézem, csakis jót lehet kihozni belőlük, hiszen már az alapanyag is jól van becsomagolva a nézők/olvasók számára. Bár zavart a darab néhol túlzóan komikus hangvétele, ennek ellenére élveztem, és nagy örömmel tölt el, hogy a magyar színházak elkezdték felfedezni maguknak Agatha Christie műveit. Remélem ez a tendencia csak erősödni fog.

Zárásként álljon itt egy vonatkozó idézet:

„Kérjük, ne árulják el barátaiknak, ki a gyilkos. Majd ők is megnézik és meglátják.”

Ledvényi Enikő

(Fotók: Budaörsi Latinovits Színház - Borovi Dániel)

Nagyanyáink kedvenc dalai (avagy dalok, amiket mindenki imád)

Repesve vártam életem első Budapest Bár koncertjét, ami nem okozott csalódást. Sőt! Az egyik pillanatban úgy éreztem, büntetem magam azzal, hogy egy széken egyhelyben ülve kell hallgatom végig a kivülről fújt dalokat. Legszívesebben táncra perdültem volna és ezzel láthatóan nem csak én voltam így.

Stux maga vérbeli párizsi lett, Munka után, Tiroli bocik, Szilvafácska, Húszezer éjszakás kaland, Mr. Alkohol, Lövölde tér, Ördögtánc, A tranzisztor kor hajnalán és megannyi kedvenc, örökzöld sláger csendült fel augusztus 23-án este a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Budapest Bár kiváló zenészeinek és énekeseinek előadásában. Az igényes zene kedvelői gyűltek össze vasárnap este a szabadtéri helyszínen, nagyanyáink „kortalan” dalait pedig idős és fiatal egyaránt dúdolta.

A Farkas Róbert által alapított és vezetett Budapest Bár küldetése, hogy a feledés homályába tűnt dallamok újra a köztudat és az ifjú generáció kultúrájának részévé váljanak. Rengeteg elfeledett dalt leporoltak és öltöztettek új köntösbe, ezekből hallhattunk egy kétórás csokorra valót. Az énekesek egymásnak adva a mikrofont konferálták fel egymást; színpadra lépett Behumi Dóri, Németh Juci, Rutkai Bori, Frenk, Keleti András, Kiss Tibor és Szűcs Krisztián is. 

Olyan volt az egész koncert, mint egy nagy időutazás, amiben a muzsikusok a kuplétól a szvingig és a tangóig, az andalító ritmusoktól a szívet-lelket felpezsdítő dallamokon keresztűl, a zenei stílusok széles palettáján vezették végig a hallgatóságot.

Ez év májusától kapható a zenekar klezmer albuma, amelyről szintén eljátszottak két dalt – ezzel is új színt és egy picit más hangulatot lopva a koncert folyamába.

De volt itt még Ponyvaregény- és Taxi-betétdal; libabőrözős Kylie Minogue és Nick Cave örökzöld, a Where the Wild Roses Grow, amit Németh Juci és Frenk adott elő; Liszt-klasszikus; a koncert végén pedig Kiss Tibi ráadásként a Sweet Dreams-t is elénekelte.

Manapság Magyarországon ritkán látni ilyen jó összetételű zenekart, amelynek énekesei valóban egyenként igazi egyéniségek, sokoldalú művészek. Anyáink és nagyanyáink poros dalai aktuálisabbak, mint valaha, talán annál is inkább, mert megőriznek valamit abból a füstös, bohém kávéházi hangulatból, amelyet már a harmincas korosztály is csak irodalmi olvasmányaiból ismer.

A koncert kétharmadánál a közönség is végre megőrült, a Drága kicsi szilvafácska nőj nekem... sorokat már mindenki betéve tudta, amolyan igazi magyaros és lelkes, víg temperamentummal énekelték a bátrabbak, a kevésbé merészek pedig mámoros hangulatukban a koncert előtt a büfében megvásárolt poharaik fenekére néztek. A hátam mögötti sorból el is hangzott, hogy: „Ezt nem lehet szárazon kibírni!” És tényleg! Sem szárazon, sem nagykabátban, sem ülve, sem halkan, sem mosoly nélkül, de úgy végképp nem, hogy az embernek ne mozdulna meg minden porcikája ezekre a slágerekre.

Kovács Eszter

Tetőtől talpig dal vagyok

A 2015-ös év Edith Piaf születésének 100. évfordulója. A francia sanzonénekesnő életéről számtalan film és könyv megemlékezett, idén nyáron a Budapesti Nyári Fesztivál margitszigeti Vive la France – Piaf 100! c. szimfonikus filmzene-koncertje külön tematikus blokkot szentelt dalainak. Ezután egy hónappal a Városmajorban színre került Pataki Éva Edith és Marlene c. darabja is.

A Párizst ábrázoló háttéren kívül egy igen kevés díszlettel rendelkező tér fogadja a nézőket: a zongora a színpadon áll, továbbá asztal-székek és egy lámpa. Nincs is szükség többre, így ugyanaz a hely könnyen átváltozhat utcából színpaddá, vagy börtönből lakássá. (Díszlet: Horgas Péter) 

Piaf annyit jelent: szürke kis veréb – ezt a hatást az énekesnő a védjegyévé vált fekete ruháival még drámaibbá tette. Mészáros Márta rendezése Edith Piaf életét tárja elénk, a Leplée által való felfedezése és a korai halála közti időszakot. Edith saját stílusában verhetetlen, de eleinte nehezen fér össze a népszerűségnek köszönhető új élettel, mely inkább gondokkal teli, mintsem felhőtlen. A siker árnyoldala a meghatározó. ,,Az egyedüllétet el lehet viselni, a magányt nem. Nekem a szerelem pofonokból és hazugságokból áll."

Sok tragikus esemény történt vele élete során: nagyanyja egy bordélyházat igazgatott, elveszítette kislányát, majd szerelmét, túlélt több autóbalesetet, morfiumfüggő lett. Szabadszájúságát a nehézségek ellenére mindvégig megőrizte. 

Az előadás fő cselekményszála a német színésznővel, Marlene Dietrich-hel való kapcsolata, amely a kezdeti irigységen alapuló unszimpátiából változott át mély barátsággá. Marlene-t Nagy-Kálózy Eszter nagy fegyelemmel és profizmussal alakítja, telitalálat a szerepre. 

Botos Éva pedig nem csak a prózai részekbe tudja beleélni magát, a  magyarra fordított Piaf-dalokat is csodásan adja elő. Ahogy Leplée mondaná: ,,Csak a hangjára figyeljenek!" 

És bár Edith Gassion évtizedek óta halott, a dalai örökké szólnak – az Edith és Marlene c. előadás is ezt bizonyítja.

Halasi Vivien

(Fotók: Kállai-Tóth Anett)

Nyárvégi fiesta

A Chicho & The Gypsies koncertshow-ját jelentős várakozás előzte meg. A városban többször találkoztam a zenekar plakátjaival és stílusukat is ismerem, de valahogy nem tudtam őket elképzelni a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A helyszínre érkezéskor még meglepett a bejáratban várakozó tömeg, de amint helyet foglaltunk és felhangzott az első ütem, minden a helyére került.

Az este folyamán először a Romano Drom lépett színpadra. Először játszottak a Margitszigeti Nagyszínpadon, a közönség mégis őszinte szeretettel és hatalmas tapssal fogadta őket. Ez nem is meglepő, hiszen a zenekar Magyarország jelenlegi legsikeresebb roma együttese, melynek tagjai anyanyelvükön énekelnek szívhez szóló dalokat. Valószínűleg zenéjük azért népszerű ennyire, mert a komoly múltra visszatekintő roma zenét modern dallamokkal és hangszerekkel teszik még színesebbé, ezáltal alkotva újabb és újabb ritmusokat. Így történt ez ezen az estén is... 

Az előzenekar kiváló játéka csak fokozta a várakozást, s még a Chico & The Gypsies-t vártuk, megtekinthettük a csapat egy különleges hangulatú klipjét. A kis videó stílusa és világa megalapozta a hallgatóság közérzetét és mindannyian tudtuk, hogy igazi latin mulatságban lesz részünk. A színpadra lépő zenekart hatalmas taps köszöntötte, és amikor felhangzott első számuk, a Volare, többen felállva táncoltak rá. 

A Chico & The Gypsies egy francia zenekar, amely mára világhírnévre tett szert. Dalaikat főleg spanyolul éneklik, melyek magukon viselnek latin, flamenco és katalán stílusjegyeket is. Hazánkban (nagyzenekari formában, saját nagykoncerttel) most léptek fel először. A közönség már nagyon várta őket – erről árulkodik az is, hogy majdnem teltház előtt játszottak. Legismertebb számuk, amit bizonyára már mindenki hallott, a Bamboleo.

A közönség gyakorlatilag tombolt a felhangzó dallamokra, s táncra maguk a zenészek is felszólítottak mindenkit. Fel sem tűnt, hogy a koncertshow több mint két órán át tartott, hiszen fergeteges hangulata egészen magával ragadónak bizonyult. Mire felhangzott a Hotel California latinos változata, már vagy ezer ember táncolt egyszerre, és erre még rátett egy lapáttal a jól ismert Waka Waka. Valójában ülőkoncertre számítottam és meglepett a zenekar közvetlensége is, de nagyon jól esett egy ilyen zavartalan, vidám esten is részt venni. 

Sok komolyzenei és jazzkoncert után felüdülés volt ez a lendületes előadás. Jó érzés, hogy még ilyenkor, a nyár végének közeledtével is van koncert, amely képes felpörgetni a hallgatóságot. Külön öröm, hogy olyan kultúra dallamait játsszák, melyet érdemes és fontos megőrizni.

Farkas Zsuzsanna

(Chico and The Gypsies fotók: Carole Mathieu)

Végigtáncolt élet: Benyovszky

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását látván, nem is értem, miért nincs több tánc a szabadtérin. Benyovszy Móric regénybe illő életét úgy mutatja be Zsuráfszky Zoltán rendezése, mintha valóban egy izgalmas nyári olvasmány felé hajolnánk: kikapcsoljuk a külvilágot, amíg a kalandok végére nem érünk. A két felvonásnyi örömtánc kontinenseken és idegen kultúrákon át vezet minket, mígnem a végére bennünk is életre kel a világutazó. A korábbi tévésorozatok és dokumentumfilmek után zseniális ötlet ennyire új köntösbe bújtatni Benyovszky életét, és még nagyobb teljesítmény, hogy mind a történetvezetésben (Vincze Zsuzsa), mind a kísérő zenében (Szarka Tamás) összeért mű készült, ami a 2008-as szegedi ősbemutató után most a Margitszigeten is igen jól mutatott.

Benyovszky úgy volt magyar, hogy közben lengyel is volt, litván is volt, szlovák is volt, legvégül francia megbízásból madagaszkári lett. A Ghymes együttes érzelemgazdag zenéje, és az ahhoz simuló koreográfia nem fél használni ezt a sokféleséget. A különböző nemzetiségek színei, dallamai, tánclépései gyönyörű csokorba rendeződnek, és ott virít köztük a magyar, harmóniában a többivel. Hagyományaink ereje nemzetközi összevetésben tűnik ki igazán. Történelmünk egy darabkája régiós, illetve világpolitikai kitekintéssel van megidézve. Egy magyar gyökerű szabad lélek felfedezőútra indul a nagyvilágban: hol a szíve után megy, hol komoly terveket sző, hol csak sodorja az élet, de minden helyzetben képes saját értékrendjéhez mérten szerepet vállalni, segíteni, kezdeményezni, tanulni és tanítani. Magyarságát személyiségébe építve cipeli magával; döntéseiben megnyilvánul, amit az indulásnál kapott. Úgy van otthon mindenhol, hogy közben folyton megy tovább, mintha egy személyben próbálna a világ ura lenni. (A fotós Robert Capa hasonló utat járt be a huszadik században.) És tévedés lenne azt hinni, hogy ez nem érdekli a külföldieket, ilyen kontextusban érteni csak igazán, hogy milyen a saját életterét szűkösnek érző magyar ember gondolkodása, lelke, sorsa. Önmagában ezért a felfedezésért megéri táncjátékként, univerzális eszközökkel dramatizálni Benyovszky Móric életét; Zsurávszky társulatának sikere is tulajdonképpen erre az alapra épül.

Azt a kevés szöveges részt, ami a helyszínváltások, jelmezcserék, zenei átállások közti üresjáratokat tölti ki, Oberfrank Pál színész adja elő. Ő tehát az emlékiratain dolgozó idősebb Benyovszky, aki a visszatekintés bölcs nyugalmával szólal meg. Hangjában időnként megelevenedik a múlt egy-egy izgalmas vagy veszélyes jelenete, de alapvetően összegző rátekintéssel magyarázza a színpadi történéseket, azaz saját emlékképeit. Dramaturgiailag jól működik, valahogy mégis fals megoldás. Benyovszky csodálatos életének a titka abban áll, hogy nincs benne nyugvópont. Bár valóban készített feljegyzéseket lengyel- és oroszországi megpróbáltatásairól, a csendes-óceáni hajóútról, a madagaszkári királyságról (ezeket Jókai Mór fordította franciáról magyarra!), az élete nem csendes töprengéssel ért véget, hanem a csatatéren, francia ellenlábasával folytatott küzdelemben, 40 évesen. Fontos színészi pillanat azonban, amikor Oberfrank felolvassa a kamcsatkai száműzetésben kelt kiáltványt, amely a mindenkori elnyomás ellen fogalmazódott meg, és az összes népnek, nemzetnek, benne az egyénnek kijáró szabadságot jövendöli. Férfias, naiv, gyönyörű pillanat.

Az igazi elismerés azért elsősorban a táncosoknak jár. Benyovszky fiatalabb változatát Zámbó István tölti meg szenvedéllyel, küzdéssel, kitartással, szépséggel. Szerelme, Hanszky Zsuzsanna a valóban gyönyörű Eredics-Fekete Zsuzsanna finom mozdulataival, kristálytiszta énekhangjával emelkedik egyenrangú partnerré. A többször visszatapsolt afrikai zárókép, a színes bőrű táncosokkal kiegészült körtánc egy soha be nem teljesült, idealizált lezárása a történetnek, amit a nézők széles mosollyal az arcukon visznek haza. Az apró csalást elnézzük, hiszen így a „mégis szép az élet” élményével ér véget az egyébként is tartalmas és változatos este. A volt Honvéd Táncegyüttesből Magyar Nemzeti Táncegyüttessé keresztelt tehetséges csapat a Dózsa György és a Tenkes kapitánya mellett – nagyon helyesen – a csavargó nemes Benyovszky Móric életének tanulságával viszi a magyarok hírét szerte a világban. 

Hegedűs Róbert

(Fotók: Dusa Gábor, Peter Reefe Kováč)